Kelet-Magyarország, 1988. március (45. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-26 / 73. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET A bumeráng az ő puskájuk Az európai ember ugyan már régóta tudott az ötödik földrészként emlegetett Ausztráliáról, de .igazaiban most kétszáz esztendeje vette birtokába. Nevezetesen 1788. január 26-án, amikor elérte partjíáit 'az a brit hajórag, amely a bűnözök ezreit szállította át ide London és más angol városok börtöneiből. A hoilland 'kalandorok, majd James Codk után — ez a kiváló felfedező 1770-ben tette a lábát erre az órtásszigetre, s foglalta le nyomban 'koronás uralkodójának — tehát éppen inem valami előkelő társasáig kért ott helyet 'magának, hanem sok-sok évre elítélt fegyencek próbálkoztak meg az otthonteremtéssel. Az őslakosság, ez az apró- termetű, igen-igen kezdetleges körülmények között élő népesség nem valami lelkesen fogadta a jövevényeket. Warra, warra! — kiáltották nekik, amely hujjongatást előbb üdvözlésként próbálták meg értelmezni, de amiről később kiderült, hog’y ennyit tesz: el innen, el innen! A börtöntöltelékek azonban nem fordultak vissza — ezt már csak azért sem tehették meg, mert a First Fleet- nek, azaz első flottának elkeresztelt brit hajóraj nagy sebesen elvitorlázott —, hanem otthon és élelem után néztek a kenguruk földjén. Ám ahelyett, hogy megpróbáltak volna úgy élni, mint a bennszülöttek, akik az állatok elejtését eredetien érdekes bumerángjaikkal művészetté fejlesztették, ők irtottak, raboltak, s egy afféle európai életformát igyekeztek megvalósítani. A kitoloncolt rabok meg azok leszármazottai sohasem kerülték közelebbi kapcsolatba Ausztrália eredetileg honos népével, Sőt, üldözték őket, eszközökben egyáltalán nem válogatva. Mindemellett az italra és a cigarettára is rászoktatták a férfiakat, s ez a két méreg még tovább tizedelte az amúgy is törékeny testű embertípust. Egy bizonyos Vékey Z&igmond, az 1848—1849-ias forradalom és szabadságharc emigráns 'katonatisztje így írt erről a tragédiáról: „...a szeszes ital és á dohány használata nagyon ritkítja őket, s nemsokára az eredeti lakói e földnek ki fognak halni”. Valóban mind kisebb és Kisebb területre szorultak, és azok az. állatok is egyre fogyatkoztak, amelyek táplálékukat adták. Ilyen volt például az emu. Ezt egyébként ligen furfangosan cserkészték be: az egyik elejtett madár bőrét lenyúzták, és abban elrejtőzve közelítették meg a többit. Ahhoz, hogy megkaparintsanak egyet-agyet, meg kellett 'tanulni e madár különös táncát is, valamint rikol- tozásaikat is pontosan kellett utánozni. A föntebb említett Vékey ezt a vadászati szokást roppant élvezte, és a Pester Zeitung számára küldött útibeszámolójáhan hosz- szan ecsetelte. A bumerángnak, e legjellegzetesebb ausztráliai fegyvernek, a használatáról ismét egy magyar világjárótól értesült a hazai olvasóközön-' ség. Dr. Gáspár Ferenc, a monarchia híres hajóorvosa, aki egy seregnyi könyvben rögzítette sok-sok országban szerzett élményeit, így írt erről a gazdájához visszateker - gő eszközről: „A bumeráng ■az ő puskájuk. Evvel a hají- tófegyverrel ütik le a faágon ülő állatot, vagy a földön futó opossumot... A bumeráng vagy amint Ausztrália nyugati felében nevezik, a kilie — kemény fából készített, mintegy fél méter hosz- szú, s egy-ikét centiméter vastag, szélei felé mindinkább vékonyodó, éles szélű, térdszerűen behajlított deszkadarab, amely a hossztengely irányában gyengén hajlított, s a csavarmenetnek egy részét ábrázolja.” Dr. Gáspár még azt is kikutatta, hogy az eucaliptusfa száradó levele yégez olyan mozgást. Kétszáz éves az „éj” Kasztrálja mint a bumeráng, s az lett volna a példája „az ausztrálok puskájáénak. Hogy milyen mérvű volt e népesség kipusztulása, azt Viszonylag megbízható becslések jelzik. A First Fleet odaérkezésakor még mintegy 300 ezernyi bennszülött futkosott az emuk után, jelenleg pedig legföljebb ha 160 ezernyien vannak. S ők is mind-mind kitaszítva, rezervátumokban, rosszul ellátott telepeken. Kitaszítottságukban is őrzik azonban ősi hitvilágukat, szokásaikat, s ezekről alkalmadként egy-egy közéjük fogadott kutatónak őszintén ■megnyilatkoznak. Kiderült példáid, hogy külön élő csoportjaiknak nincs ‘kijelölt vezére; a vadászatot mindig a legizmosabb, legKenguruábrázolás egy kéregfestményen. ügyesebb férfi irányítja. Nyelvük is annyira különbözik, hogy az egymástól távolabb élő őslakosok nem értik meg etnikai rokonaik beszédét. A legtöbb adatot a magyar szellemi néprajz világhírű művelője, Rőheim Géza gyűjtötte össze folklórjukról. Ö egyebek között kiderítette, ■hogy valamennyi őslakos egy-egy totemhez — kna- nindzsá'hoz — tartozik, s ezek históriáját mindenkinek meg kell tanulnia. Az öregek oktatják ki a fiatalokat; ők éneklik el, ők foglalják ösz- sze, hogy korábbi életében mi mindent vitt véghez a kruaraindzsa.. E cselekedeteket drámát ikusan is eljátsszák szinte színházi élményt nyújtva a hallgatóságnak. Közép-ausztráliai nő. Megpihentek a kocsmában „Kis Mihály egy ebet tanált meglőni" Vay Péter még nem kezdett el építkezni Vaján, vagyis még nem állt a két torony, s a bejárás is még a várkastélyba a keleti oldalon áz emeletre vivő függőhidas falépcsőn történt; Kemény János társaságában valószínűleg Szamosújlak miatt már megjárta Bécset, mikor zavarában nem mert kezet fogni a császárral; az előző 1644-es évben, mikor Kemény János Szatmár várát ostromolta s Melith Péter főkapitány távollétében Zoltán Józsa vicekapitány védte, Rákóczy György, mint Zoltán Anna férjét Vay Pétert küldte, hogy nevében vegye rá a vicekapitányt a vár átadására, de a komolyabb dolgok mellett voltak Vay Péternek kisebb gondjai is, mint amikor Piricsén megölték egy fiatal jobbágyát. Székelyhíd felől jött két idegen lovas, Tőrösdy Mihály fiatal nemes és „egy Kis Mihály nevű ifjú legény”, ki útközben csatlakozott hozzá a társaság és biztonság kedvéért. Talán Rákóczy hadaihoz mentek, a hábofú még nem ért véget. Szép volt az idő, 1645 húsvétja felé járt a naptár. Piricsére érve betértek a kocsmába, hogy kissé megpihenjenek. A kocsmában rajtuk kívül egy Zsíros János nevű cigány is mulatott. Majd egy idő után Kis Mihály kiment a szobából, hol a bort mérték s kinn meglátott egy kutyát, vagyis akkori szóhasználattal egy ebet. Akarattal-<e, vagy véletlenül? — nem derül ki,- lelőtte. Az eb a cigányé volt, „mely cigány megharagudván Kis Mihály- Fa érette... unsaSídtta, hogy az ebnek árát megadja”. Az nem is vonakodott a kártérítéstől, ki akarta az eb gazdáját elégíteni, „pénzt is olvasott ki néki, de az cigány fel nem vette”. Nyilvánvalóan kevésnek találta az ösz- szeget. „Házához menvén Zsíros János nevő cigány felfegyverkezvén, szablya, balta, puska lévén nála, visszament az korcsmára”, de közben maga mellé vett a faluból egy legényt, Vékony Sebestyént. A pitvarban maradtak s onnan fenyegették a „házban” iddogáló két idegent. Ügy látszik, a ikocsmáros kizárta őket, mert a cigány kétszer is rálőtt az ajtóra. Kis Mihály a jelek szerint nem vette komolyan a veszélyt, kiment a pitvarba s igyekezett a cigányt „atyafiának mondván” megbékíteni. Ekkor Tőrösdy János is kiment, „de nem gonosz végre, hanem az két fél között az háborút akarta csendesíteni”. Csakhogy a cigány mellett ott állt a piricsei legény is, Vékony Sebestyén ki egy ra- koncával (rúddal) fenyegetőzött és a cigányt is tüzelte. Tőrösdy, mint nemes ember figyelmeztette, hogy „reá ne jöjjön, de annál inkább reá jött, . . . semmi tágítást nem tett rajtam, — mentette magát az idegen, — röttenetes nagy ütést is tett rajtam, ... én ártatlan vagyok halálában”. Végig is tagadta, hogy ő ölte volna meg a legényt, arra se emlékezett, hogy sült el a puskája. Ennek ellenére a körülálló jobbágyok elfogták s átadták . az alispánnak. Ítélethozatal nem volt: ■] „a felek megegyeztek”. Vagy- >? iís Vay Péter a jobbágyáért f kapott egy bizonyos összeget, a megölt^ jobbágy családja viszont semntít. Koroknay Gyula Amikor a pedagógus „nehéz ember" Kutatás-fejlesztés és közoktatás E három szó hallatán, azt hiszem, keveseknek jut az eszébe az iskolára gondolni. A kutatás-fejlesztés mindennapi szóhasználatunkban ugyanis napjainkban elsősorban a gazdasághoz, azon belül is az anyagi termelés innovatív törekvéseihez kapcsolódik. Pedig e fogalmak az oktatási reformfolyamatok előrehaladtával, különösen az oktatási törvény megjelenését követően az iskolai életben is mind általánosabbakká válnak. Az önálló iskolai modellben gondolkodó oktatáspolitika pedig éppen az iskolai kutatások és helyi fejlesztések térhódításától várja az iskolák egyéni arculatának a kialakulását, teljesítményeik érzékelhető javulását. Az iskolai fejlesztéseknek ugyanis a gazdásági fejlesztésekhez hasonlóan a különböző pedagógiai (és rokontudományai) kutatási eredményeknek a gyakorlatba történő átvitelére, annak metodikai kidolgozására, optimális helyi tanításitanulási folyamatok, nevelési rendszerek kimunkálására kell irányulni. Ilyenfajta vállalkozásokra a ma iskolája felsorolhatatlanul sok alkalmat kínál. Csak a szemléltetés kedvéért hadd utaljak néhányra. Pl. tantárgyi követelmények helyi értelmezése, készségfejlesztő, tehetséggondozó, felzárkóztató, fakultációs programok kidolgozása, vagy az iskolavezetés struktúráját, helyi nevelési rendszereket, intézményi demokratizmust, diákönkormányzatot fejlesztő vállalkozásokat. Mindezek sora tovább gazdagodhatna a szaktárgyakhoz kapcsolódó módszertani próbálkozásokkal, útkeresésekkel. Ezeknek a variációs lehetőségei is szinte végtelenek. Egy-egy jószemű pedagógusnak csak rendszerbe kellene foglalni a folyamatok domináns elemeit és máris jelentős fejlesztő munkát végezne. Persze ez így túl egyszerűnek tűnik, de a dolog lényege mégis az, hogy az iskolákban napjainkban a törvény hatására sokféle kezdeményezés indult el, csak ezek még helyi szinten sem eléggé tudatosultak. Sokszor maga a pedagógus sem tudja, hogy saját „műhelyében” milyen értéket állított elő, hogy figyelemre méltó fej lesztő tevékenységbe kezdett. Ez utóbbi megállapítás már az iskola fes az őt körülvevő szakmai légkör minőségét, annak funkcionálását, helyesebben funkcionálásának zavarait sejteti. Ügy tűnik, e területen sok a mulasztásunk. Az elmúlt évek — évtizedek centralizált oktatásirányítása — amely az iskolarendszer tartalmi, módszertani, szervezeti uniformizálására törekedett — az ilyenfajta kezdeményezéseket, vállalkozásokat nem tűrte. A „sorból kilógók” vagy nehéz embereiknek, vagy mosolyt fakasztó megszállottaknak minősültek. Így érthető, hogy ma az iskola megújulását, a szinte nélkülözhetetlen fejlesztői vállalkozásokat, az újítófejlesztő pedagógusok számának növekedését erősen fékezik szemléleti viszonyulásaink. A közelmúlt beidegződései, máig ható értékrendjének megszokásai. Ennek érzékelésére elgondolkodtató példa, hogy a közelmúltban több, évek óta a művelődés-irányításban dolgozó tanácsadótól, igazgatási szakembertől érdeklődtünk : területükön milyen iskolai kísérletekről, fejlesztésekről tudnak. Megdöbbentő tájékozatlanságot árultak el. Még szomorúbb, hogy olyan iskola- igazgatóval is találkoztunk, aki lényegében nem ismerte saját kollégája egyéni fejlesztő törekvéseinek lényegét. Nem sokkal szerencsésebbek a kutatást, fejlesztést vállaló pedagógusok saját kollégáik érdeklődésével sem. Gyakran előfordul, hogy vállalkozásaikat a tanári szobák szemközti asztalánál ülők sem nézik mindig jó szemmel. Véleményalkotásukban, ítéleteikben az esetek többségében az emberi kicsinyesség tudatlansággal, tájékozatlansággal keveredik. E szubjektív reagálásokat azonban valahol mélyen, a tudat alatt az utóbbi évek reformjainak az iskolafejlesztések vargabetűinek keserű tapasztalatai is motiválják. A tartózkodás, az óvatoskodás belőlük is levezethető. De legalább ilyen súlyú fékező erőként kell azt is számba venmii, hogy pedagógus-társadalmunk tömegsziinten az innovatív vállalkozásokra felkészületlen. Részben azért, mert ilyenféle elvárás az utóbbi évtizedekben a gyakorló pedagógussal szemben nem fogalmazódott meg. Másrészt azért is, mert ilyen munkára sem a tanárképzésben, sem a továbbképzésben a pedagógust nem készítette fel. Mindezeken túl pedagógus-társadalmunk vállalkozó szellemét — mint minden más társadalmi csoportét napjainkban — még inkább az érdekeltségre épülő motiváltság határozza meg; Ebből a szempontból vitathatatlanul fontos tényező, hogy rendben legyen az iskola belső értékrendje, támogató magatartást tanúsítson az irányítás minden szintje, és ne maradjon el a korszerű és ösztönző külső szakmai segítség sem. Ismert, hogy isko-' Iáinkban ezek körül sincs minden rendben. Az igazi gond azonban akkor és ott kezdődik, ha ezeknek a zavarai találkoznak az anyagi érdekeltség fejletlenségével vagy teljes hiányával. Ez utóbbira példa pedig ágazatunkban bőven akad. Iskoláink jutalmazási, premizálási lehetőségei ugyanis napjainkra tovább szűkültek. (Helyesebben ma az iskolák elsősorban az alapbérek növelésében érdekeltek.) Helyi innovatív alapok képzésére a költségvetés pedig nem ad lehetőséget. Az intézmények fejlesztési törekvéseik külső támogatását sem remélhetik, mivel az irányítás költségvetésében ilyen címen egyetlen fillér sem áll rendelkezésre. Más megyéktől eltérően, a több mint tízezer értelmiségit foglalkoztató művelődési ágazat innovációs alappal nem rendelkezik ! Mindezen nehézségek ellenére a törvény megjelenése óta a területen iskoláinkban érzékelhető elmozdulás tapasztalható. A közelmúltban a Megyei Pedagógiai Intézet összegyűjtötte és a napokban megjelenteti a megyében folyó fontosabb iskolai kísérletek és fejlesztések leírását. Örvendetes, hogy a közel 60 iskolai vállalkozásban több száz pedagógusunk működik közre. Intézetünknek pedig mind több iskola jelzi, hogy szívesen bekapcsolódna a helyi fejlesztő munkálatokba, vállalná másutt elkezdett fejlesztések továbbvitelét, vagy adaptálását. A megújulási készség (szándék) — a fentebb bemutatott nehézségek ellenére is — úgy tűnik mind bátrabban jelentkezik. Ébren tartása azonban hosszabb távon csak a közszellem javításával, az iskoláknak a mainál lényegesen hatékonyabb külső anyagi és szakmai támogatásával lehetséges. E támogatásokat tehát előbb-utóbb az iskolának is biztosítani kell. Az innováció anyagi terheit ez az ágazat sem spórolhatja meg. Mert az iskola megújítása, egyáltalán reformképessége — a gazdaságéhoz hasonlóan — csak erőteljes szakmai fejlesztések útján lehetséges. Ettől azonban még mesz- sze vagyunk: legalább olyan messze, mint attól az iskolai modelltől, amelyet legfontosabb oktatáspolitikai dokumentumaink az utóbbi években célként felvázoltak. Hogy e célok reális valósággá érlelödnek-e, vagy voluntarista álmainkat gyarapítják, az döntően attól függ, hogy a ma iskoláját mennyire leszünk képesek átalakítani, önmagát megújító, szabályozó és szervező, élő organizmussá változtatni. Erre az esélyeink ma még — ha nem is a legjobbak — de adottak. Tőlünk is függ, hogy mi lesz belőlük ... ! Kuknyó János 1988. március 26
