Kelet-Magyarország, 1988. február (45. évfolyam, 26-50. szám)

1988-02-20 / 43. szám

VALÓSÁGUNK KÖZELKÉPBEN

Ez az írás ón-interjú. Egy kötelesség teljesítése és kísérlet annak felmérésére, hogy így közelítve az igazsághoz, mennyire képes az ember legyőzni ön- és köz- megújulást nehezítő gyarlóságait. Például az elfogultságot, a szépítés csábítását, a torzító részrehajlást és az igazság kimondását megelőző torokszorító félelmeket. Egyben szerény biztatás is abban az értelemben, hogy én mondom ugyan a válaszokat, de felelhetnének az efféle kérdésekre mások is, talán jobban, nagyobb bizonyító erővel, több tapasztalatra alapozott hitelességgel. Most maradjunk e kísérletnél.

n

Valóságunk vizsgálatában honnan a legcélszerűbb elindulni?

— Egy meséből. Hogy miért, arra később fény derül, a mese segíteni fogja a megértést. Valamikor két sas repülni tanította a fiát. Az apa biztatta, az anya aggódva figyelte. A fióka, azaz a saskó, a közeli szikláikat már mind elérte. Ekkor az apa felmutatott egy égbeszökő kőtűre. „Na fiam, most az következik!” „Jaj atyám — kiáltott fel a saskó. miután felnézett a szikrázó magasba — majdnem az égben van a hegye, nem érhetem el én még azt!” Az apa — bár titokban ő is magasollta a célt — megtapogatta fia izmait és nyugalmat mutat ve szólt: „Ugyan már, hiszel a te nagyapád a legdere- kaibb volt a sasok nemzetségében. Ha akarta, megtetézte szárnyon a legmagasabb hegyeket és egyszer felszállt a Napba is.” A fiú bátorodva elrúgta magát a szikláról, amin álltak és felszárnyalt a kőtű csúcsa felé. „Miért mondtál az apádról olyat, hiszen te is tudod, hogy nem igaz?” szólt szemrehányón a fiáért szorongó anya. „Tudom, de épp azért mond tam, hogy egyszer betelje sedjék!” felette az apasas.

Abban az időben a kot szellem fejeződött ki ebben a mesében?

— Társadalmi vágyak fejeződtek ki: feljutni a

mélyből! Földön ült az egész ország és minél nyomorultabb az ember helyzete, annál színesebbek és elrugaszkodóbbak a vágyai. Engem ez a mese akkor arra bíztatott, hogy végső soron a célok elérhetők, próbálkoznunk érdemes.

Hosszú időn át volt lelkesítő ez a mese?

— Változó értelmezésekkel erőforrásom maradt sokáig, mígnem lassan gyűlő tapasztalataim figyelmeztetésére kezdtem kételkedni a mese követhetőségében. A szemnyitók egyike volt Platon Az állam című könyve. Egy tanfolyamon véletlenül került a kezembe. Arra int benne többek közt, hogy a gyermeket csak igaz beszéddel szabad nevelni, hamis mesével nem, mert olyan nézeteket vés a gyermek leikébe, melyek épp ellenkezői azoknak. amelyeket majd felnőttként vállalnia kell.

Ha jól értelmezem szavait, belátta, hogy a mese hamis?

— Nem ilyen egyszerű! Minden mese követhető valameddig, vagy valamiben. Évezredek által igazolt mesét is követhetetlenné tehet az átértelmezés. A saskó története sem okozott addig gondot, amíg igazi jelentését fel nem cseréltük egy ,.korszerűbbel”. Azzal,

hogy számunkra a lehetetlen csak ma elérhetetlen és az elérhetővé válás ideje lerövidíthető, tehát a céiba- j utast siettetni lehet és kell is. Ha legyűrjük kishitűségünket és félelmünket, akkor átlendülhetünk a mát a holnaptól elrekesztő időkorláton és a magunk elé tűzött célt — mégha különben távoli jövőben dereng is — hamarosan, esetleg már holnap elérhetjük. Tulajdoniképpen ez ment végkéz-, a láb- és lélektörések következtekor sem jajdul- tumk az első sajgásra mindjárt. Megszoktuk gyermekkorunkban otthon, hogy a tűrömolaj a legjobb kenőcs. De rendeltek más csillapítót is. Azt a magyarázatot például, hogy a kis hajok haladásunk velejárói, másokat pedig magunk idézünk a fejünkre, mert áthágjuk a bölcs intelmeket, nem követjük tanítóink tanácsait és példáit. Leggyak— Sok hamis mese a kezdetektől „hűségesen” velünk jön, más mesékből egy-egy elem önállósodott és példákban él, több tucatnyi szólás-mondásként beépült gondolkodásunkba. Vannak olyanok is, amelyek szófordulatok, kifeje- zésformák köntösét öltve maradtak meg. Felderítem azokat a legnehezebb, amelyek taglejtésbe, viselkedésibe, magatartásba vagy cselekvési módokba záródfrissebb pletykáikat, s végül nem is kapná, amit vásárolni akartál — ez szocializmus. Ha kedvesen fogadnak, igyekeznek jól kiszolgálni, s a megfelelő méretben, színben és minőségben kapod meg, amire sürgős szükséged van — az kapitalizmus.

Ha az üzemek rossiz minőségű, eladhatatlan, vagyis nem nyereséges árukat gyártanak, ráadásul szeny- nyezik a levegőt meg a viSzabó György:

JÖVŐDERENGETŐ

tak be. Ezek újra és újra kivonják magukat önellenőrzésünk alól és túlélik a gyöngébb tisztító szándékot.

4

Mondana néhányat?

— Néhány régi, magát makacsul megtartó „bölcs” mondás: A szocializmusban nem szükségletre termelnek, hanem ellátásra; A kollektív vagyon nem kötelez takarékosságra;

Egy életben elég egyszer megtanulni egy szakmát; Gondjaink közt mindig a legnagyobb az áruhiány, ezért a minőség és a meny- nyiség perében dönts a mennyiség javára; Gyáron kívül nem engedhető meg a munkanélküliség, de kapun belül megtűrt, mert senkinek nem okoz fejfájást; Ami a raktárban áll nem kér enni; A gyenge áru mennyiségével pótolja a minőséget; A kisüzem idegen a szocializmusban, idegen alá pedig ne adj lovat, mert nehezen éred utol; A kapitalizmusban üzemen belül szervezettség, a piacon anarchia uralkodik, miént erősítenénk hát a piacunkat, hogy egy rosz- szal még többünk legyen?

zet — az szocializmus. A fordítottja — kapitalizmus ... Amikor saját kapuja előtt senki sem söpör, közben arról beszél, hogy Svájcban milyen nagy a tisztaság — ez szocializmus. Ha mindenki úgy gondolkodik, ahogyan a főnöke

— ez is szocializmus. Ha másképp — az bizony nem szocializmus.

Ha az igazgató tönkreteszi a gyárat, majd áthelyezik a filmforgalmazásba, majd egy strand vezetői székébe, onnan az egészségügybe, végül pedig egy cirkuszba, hogy mindent következetesen tönkretegyen

— ez szocializmus. De ha már az első súlyos hibák el - követése után semmiféle vezetői tisztséget nem tölthet be — az nem szocializmus, az nem humánus ... Nem dolgozunk, nem gondolkodunk, de annyit keresünk (néha többet), minit akik dolgoznak és gondolkodnak. Rossz munkánk és hibáink következményeit másokra hárítjuk, no meg az objektív körülményekre, és látott szájjal, kinyújtott kézzel várjuk, hogy az állam mindent megadjon, mindent rendbehozzon ... A szocializmus valami egészen más.”

5

be az élet csaknem minden

területén: meggyorsították

az új rend építését. A mesénél maradva, mi — a külső példáknak, a tanításoknak és érdekeink félreismerésének engedve — nem a feltárt valóságot értelmeztük, minit az apasias, hanem a vágyainkat, az ábrándokat. Az ily módon hamissá tett mesék követésének hosszú időtartama azt mutatja meg, hogy minket — korosztályok seregét — milyen sokáig tartottak gyermeksorban, és milyen hosszú idéig tartottunk ki gyermekségünk mellett. Négy évtized telt el az említett mese első értelmezése óta, de csak most látjuk be Platón igazát, csak most fogadjuk meg a tanácsát: mindazt a mesét, ami a való szöges ellentéte, el kell dobni!

2

Nem lehet könnyű kötelesség, hiszen — hogy példánknál maradjunk —, a saskó mese emlékgyökérze- te lenyúlik az eszmélkedés kezdeteiig és behálózza több korosztály életét.

— BeLesajdul ebbe a szív, mert ez a mese, seregnyi mással együtt, egykor igaz volt, átértelmezve is sokáig csábító maradt és sokszor átéltük vagy hittük, hogy átéljük. Nehezíti a szakítást, hogy közben eredményeket értünk el. Nem többet, mint amennyi életrevalósággal, hittel és illúziókkal terhelten elérhető volt, de kevesebbet — és ezt sajnos csak visszatekintve látjuk —, mint a példának állított ezópuszi saskó a maga rendjében elért, ö ugyanis feljutott mindazokba a magasságokba, amelyek eléréséhez a szárnyában, az izmaiban, a tüdejében és a repülés közegében megvoltak a feltételek. Ezekre alapozódtak vállalkozásai.

Mondhatjuk, hogy a sas- fiú nem vette szószerint apja bíztató át?

— Feltételezve olyan képességeket, melyekkel semmiféle madár nem rendelkezik, csak e mesebeli, mondhatjuk: Megértette,

hogy mire való a repülés. Minél magasabbra tud szárnyalni, működési területének annál nagyobb részét láthatja be és a megélhetéshez új és új lehetőségeket vehet észre, fedezhet fel. Minden repülés, minden magasban megtett kör a lent hagyott, de soha el nem árult táj gazdaságos kihasználásáért volt. Köny- nyen azonosítottuk magunkat a fiatal, erős szárnyú sassal, csakhogy nekünk a cél és eszköz törvénye nem volt sem ösztöneinkbe, sem tudatunkba beírva. Tanulnunk kellett. És attól tanultuk, aiki épp „tudta” és úgy, ahogy tanította. Később, a bajok, a gondok, a

rabban az osztályharc vívásában hibázunk. Nem vagyunk kérlelhetetlenek, pedig főnyavalyánk kórokozói mind ell ansógein ktő 1 származnak. Ezek ellenére ügyünk egésze igaz és csak ez a fontos, csak ezt kell tekintetbe venni mindenkor, a részletek elhanyagolhatók.

Ha jól következtetek, akkor a jóhiszemű tevékenység is előbb-utóbb az egyéni-emberi tisztesség elvesztéséhez vitt.

— Legelőször az érzelmek kerültek szembe a politikával. Az érzelem, az érzelgősség azonban kispolgári maradványnak számított. Irtanunk kellett magunkból, nehogy csököttnek lássanak a vezetőink. Az egyéni-emberi tisztesség feláldozásának — mert ilyenre is gyakran sor került —, vagy elvesztésének erkölcsi fájdalmára is adtak enyhítő tapaszt. Mégpedig: A mi politikánk a nép érdekeit fejezi ki, népi politika, ezért tisztességes politika. Ha egyesek — és az „egyesiek” közé tartozni nagyon előnytelen volt — mégis tisztességtelennek látják, annak három oka lehet: látásihiba ; az egyéni-emberi tisztesség helytelen értelmezése; vagy, hogy az úgynevezett tisztesség nagyon szűk körben érvényes, ennek okából viszont alkalmatlan arra, hogy marxista léptékkel általánosítsuk!

3

Azokról az időkről ma nagyon sok szó esik, de sokan nem szívesen emlékeznek vissza, pedig akkor telt fiatalságuk.

— Azok többsége, akik ifjan büszkén vallották magukat sasnak vagy sólyomnak, ma nagyon is porban- járók, törpe gondoktól emésztődnek és van, akiknek sáros lett a lába. Számunkra elmúlt a Napba repülés varázsa. Elfáradt az egykori virtus, némelyeken úrrá lett a restség vagy a közöny és a jó biztatásra, mint amilyen a „kilábalási program”, pilláik zavart leeresztésével, fintorgó arcuk el fordításával válaszolnak. Mindezek ellenére közös is van bennünk. Egyik, hogy a hamis mesékből mindnyájan kiábrándultunk, de teljesen megszabadulná tőlük még nem sikerült. A másik, hogy különféle késztetésből, más-más merni- és temniakarással ugyan, de együtt kérdezzük: Mit ér még az az ügy, aminek egykor harcosaivá szegődtünk?

Azt mondta, a hamis meséktől máig nem sikerült egészen megszabadulni. Mi az oka: a szándék és az

akarat gyengesége, a hamis mesék elpusztíthatatlansá- ga, esetleg mind a kettő?

Ezek a „bölcsességek” kétarcúak. Származásuk szerint hamis vagy eltorzult elméletek önállósodott maradványai, itt, ott a politikában, a gazdaságban és a közéletben időnként még „igazolódnak” is. Vannak olyanok is, amelyek a szocializmus-kép torzulásairól többet elárulnak, mint ezek?

— Az igazsághoz tartozik, hogy az egykor nagy valóságérzékkel megrajzolt, de vágyálmoktól, eszményinek elképzelt, ám a szükséges reális alapok hiánya miatt megvalósíthatatlan elemektől sohasem mentes szocializmus-kép időközben új görbületet kapott és tovább torzult. A torzulásokat nem tudnám olyan érzékletesen bemutatni, minit ahogy Sztaniszlav Sztratiev, a hazánkban is jól ismert bolgár író tette, ezért őt idézem: „Ha nem dolgozol, ha selejtat gyártasz, elkésel, igazolatlanul elmaradsz a munkából, s mindezek ellenére tovább alkalmaznak — ez szocializmus. De, ha elbocsátást helyeznek kilátásba — az kapitalizmus.

Ha mindenki egyenlő fizetséget kap, végzett munkája minőségétől és hatékonyságától, tehetségétől, kezdeményezőkészségétől és fantáziájától függetlenül — ez szocializmus. De, ha a lusták és az alkalmatlanok kevesebbet, szorgalmasak és tehetségesek pedig többet kapnak — az már nem szocializmus.

Ha a boltban veszekednek veled, ha kénytelen vagy kivárni azt a fél órát, amíg az elárusítónők elmondják egymásnak legÁllítom, hogy ezek a torzulások a megyénkben „közforgalomban” levő szocializmus-képen is megtalálható vak foltok. Biztos vagyok benne, hogy ha valamely munkás vagy hivatali közösség egyetértve titkosan összeírná azok nevét, akik a felsorolt torzulások szerint élnek, dolgoznak, hosszú névjegyzéket függeszthetnének ki közszemlére.

— A felsoroltak az egész szocialista táborra érvényesek, sajnos. De mondók egy nagyon közeli példát is, mert tanulsága is van, és érdemes figyelni rá. Távolsági buszon utaztam. Hamar kiderült, hogy az utasok többsége ismert egymást, sokan munkatársak is. Álltam és akaratlan fültanúja voltam a páros _ülé- sű oldalon felerősödött beszélgetésnek. „Horváth, úgy haűiom ünnepelsz?” Csend. „Rátettek neki egy Lilát, azért!” sietett a felelettel helyette valaki. „Rá- tebtek annak, aki mondja, mert demokrácia van, ugye?” kérdezte egyenlőséget és egyenlősdit egyaránt értve a szón. A hangsúly elárulta, hogy most melyiket választja. „Rám azért ne neheztelj!” hallatszott egy békítő hang. „Csak azt kérdem, miért nem vagyok nekik olyan ember, mint te?” háborgott a Horváth nevű. „Te betanított vagy, ő meg szakmunkás, neki azért adtak” — okította aztán egy koros basszus. Horváth tovább mérgelődött. „Ne Legyen annyira oda, nékem sem emeltek!” szólt ekkor egy összetartozást

kereső friss hang. „Az más, egészen más!... Te segédmunkás vagy, meg pudli- gár!” sietett különbséget tenni Horváth. „Na, hallották?” fordult a társaságukhoz az előbhi hang. „És még a demokráciát emlegeti!” tette hozzá. „Ne szájalj, fiatal vagy, te még ne sorold magad azokhoz, akik tíz—húsz éve dolgoznak ott. Fel se nyisd még a szád azért, hogy neked emeljenek!” „Mi az, hogy fel se nyissam? Fiatal vagyok, az igaz, de én is eszem, ruház- kodom, nem csak maga!” Horváth krákogott, nyelte a dühöt. „Kérdem, mit csinálsz? Az is fontos. Szedegeted a hulladékot, a szemetet, rámolgatsz, hát azért már ne emeljenek!” válaszolta kis idő múltával, aztán halkabban a mellette ülőnek folytatta: „Az ilyeneknek adják, aztán mire a magunkfajtának lökhetnének, már nincs, elfogyott. Tudom én!... ” Lám, ilám, az emiber tud — amint a példa is mutatja — ugyanarra a dologra közeles időkben igent és nemet mondani. Ha a maga érdekét védi, ok helyett elég az ürügy is, ha viszont mások követelnek, csak az ésszerű okokat méltányolja. A nyelvészek diglossziának nevezik azt a jelenséget, ha valaki ismert a köznyelvet és a tájnyelvet és ezeket környezete változása szerint reflexszerűen váltogatja. Ez a jelenség az érdekek mai összeütközésének a kísérője.

6

Az elmondott példák az ön- és a helyzetelemzés fontosságára figyelmeztetnek, csakhogy nem minden ember képes rá. Mi hát a teendő?

— Az önvizsgálat kapu a nyíltság felé. Ha a kapu nehezen nyílik belülről, s hogy mennyire, azt naponta tapasztalhatjuk, hasznos az önzetlen segédkezés kívülről. A biztatás, a buzdítás, a kötelességre hivatkozás olyan olaj, ami a rozsdás zárat fordíthatóvá teszi. Én elsősorban azok önzetlen segédlkezésére számítok, akik társadalmunk nyugodt haladása iránti felelősséggel már megtalálták és kinyilvánították a helyes választ arra a közös kérdésre, hogy „Mit ér még az az ügy, aminek egykor harcosaivá szegődtünk?” és megfogadták, hogy harcosai lesznek ezután is.

Az önzetlenséget említette a segítés fő ismérveként, csakhogy az önzetlenség olykor önfeláldozást jelent. Meddig lehet az ember önzetlen a megújulásra alkalmatlan vezető segítésében?

— Szerintem elég sok

munkahelyen, intézményben, testületben nyugtalanítja az embereket, hogy olimposzi állapotok uralkodnak: a fiatalokra azért nem kerülhet a vezetés sora, mert többhelyütt azokon a posztokon örökéletűnek kiáltott személyek ülnek. Csak ülnek! Iilyen helyzetben többek számára az önzetlenség valóban önfeláldozást jelent, és kilátástalannak tűnik a továbblépés. Persze a helyzet még ekkor sem reménytelen. Zeusz is talált kiutat az olimposzi állapotok közt, pedig halhatatlannak ismerte Kro- noszt. Mi már biztosan tudjuk, hogy a kis és nagy istenek egyaránt halandók. Bejárt az az út is, amelyen haladva meg lehet szabadulni a rossz vezetőktől. Visszatérve az ön-interjúra: Sákerültségével és hibáival együtt tükör, három időtartományt láttat, — ahonnan jövünk, ahol éppen tartunk és derengett a jövőt.

RM ^TVÉGI melléklet

1988. febr^m £