Kelet-Magyarország, 1988. február (45. évfolyam, 26-50. szám)
1988-02-20 / 43. szám
1988 febEÄiO KMStvégi MELLÉKLET '------------—------------------------------------------------------------------s [\ “ ~s\ Irodalnvjiírlevél A Bessenyei- emlékünnepsé gről „ . . . halálomból elevenekhez szólhatok ki” Bessenyei György El kell ismernünk: ellentmondásos helyzetekbe kényszerít olykor a történelem. A természetes dolog az, hogy nemzeti múltunk nagyjaira a születésük évfordulóján emlékszik a hálás utókor. Ilyenkor vesz- szük ismételten számba: mit köszönhetünk nekik, milyen tettekkel, alkotásokkal gyarapították népünk kultúráját, nemzetünk fejlődését, s miben folytathatjuk munkájukat. Nekünk — Nyíregyháza és a megye lakóinak — nem adatott meg az a lehetőség, hogy arra a szellemi elődünkre, akit nemcsak születési helye, de gondolatainak méltóságú, nyelvünk és közművelődésünk felemelése érdekében végzett munkája okán is joggal a magunkénak érezhetünk, akinek nevét számos intézmény és kollektíva tevékenységében jelképnek választotta e megyében, vagyis Bessenyei György bölcsészköltőre, filozófus íróra születése napján tudjunk emlékezni, mivel egy természeti csapás eltüntette a születésre vonatkozó dokumentumokat. Ezért — születésnap helyett — az elmúlás napján állunk meg sírja előtt, hogy az emlékezés koszorúit, a köszönet virágait hamvai fölé helyezzük. Ezt teszi ebben az évben is — most már csaknem fél évszázados helyi tradíciót folytatva — a város irodalombarát közönsége, hogy az 1940 óta, tehát 48 éve nyíregyházi földben nyugvó Bessenyei sírjánál — halálának 177. évfordulóján — lerója kegyeletét a felvilágosodás nagy írója előtt. Az idei, február 24-i emlékezést azonban mégis másabbra, ünnepélyesebbre tervezzük az előzőeknél. Tesszük ezt azért is, mert a városban ismét van egy olyan társadalmi egyesület: a Bessenyei nevét viselő irodalmi és művelődési társaság, amely alapszabályában rögzített feladatként, hivatásból és elkötelezetten vállalja Bessenyei emlékének ápolását. Ennek a tevékenységnek szerves részét képezi — az életmű egészével való foglalkozás. Bessenyei szellemiségének megismertetése, gondolatainak a népszerűsítése mellett — a földi maradványokat őrző sírbolt előtti emlékezés. A Bessenyei Társaságnak — amely 1987 októberében mintegy 120 fő részvételével alakult — ma már több mint 200 tagja van» Igaz, a tagság egy része más városokban lakik — így pl. Kisvárdán 10 százalék, Budapesten 9 százalék, Tisza- bercelen 7 százalék, egyéb helységekben 11 százalék —, a társasági tagok zöme azonban, mintegy 63 százalék nyíregyházi lakos. Ez több mint 120 személyt jelent. Ezen túlmenően hozzánk tartoznak még az úgynevezett pártoló kollektívák is, mint például a megyei múzeumok igazgatósága, a TIT megyei szervezete, valamint a Bessenyei nevét viselő intézmények közül többen is, mint például a Tiszaberceli Bessenyei Mgtsz, Nyíregyházán pedig a Bessenyei könyvesbolt, a Bessenyei Kollégium és a Bessenyei Színkör kollektívája. A február 24-i emlékezésen tehát elsősorban e tagság részvételére számíthatunk. De várjuk a koszorúzásra a Bessenyei nevét viselő szocialista brigádokat, vállalati munkacsoportokat is. Társaságunk ugyanis a város minden jelentős üzemét, vállalatát megkereste, hogy tudomást szerezzen a Bessenyei nevét viselő brigádok létezéséről. E felhívás eredményeként — s ez úton köszönjük meg a válaszoló vállalati szakszervezeti bizottságok segítségét! — ügy tűnik, most már sikerült összeállítani e kollektívák címlistáját. Fel is kértük őket, hogy pártoló kollektívaként csatlakozzanak a társasághoz, hogy együttműködésünk hatékonyabb legyen. Jóllehet, még nem kaptunk választ minden brigádtól, mégis vala- mennyiüket kérjük: jöjjenek el ők is — ha tudnak együttesen, ha nem, képviseltessék magukat — február 24-én, délután 17 órakor a nyíregyházi temetőbe Bessenyei sírjához. Vegyenek részt azon a közös megemlékezésen, amely során rövid emlékműsor keretében elhelyezzük a társaság koszorúját Bessenyei sírján. Az ünnepi beszédében Csabai Lászlóné tanácselnök, társaságunk tagja méltatja Bessenyei jelentőségét népünk és megyénk életében, majd részletek hangzanak el Mérey- né Juhász Margit: A bihari remete hazatér című írásából. Emlékezésünket a Bessenyei György Tanárképző Főiskola ifjúsági kamarakórusának énekszáma zárja. Tisztelt irodalombarátok! Találkozzunk tehát annak a Bessenyeinek a sírjánál, aki mindig is tudatában volt, hogy nemcsak kortársai, de a szellemi utódok számára is lesz mondanivalója. ö, aki egész élete munkáját a „közboldogság templomának” alapjába helyezett kő jelképének tekintette, a Természet világában — utolsó pályaszakaszának egyik remekművében — ezt írja: „Koporsómon túl vitt beszédem úgy tetszik, mintha síromnak hamar éjszakáján hozná haldokló szívemet kide- rülésre, enyhítvén keservét annak előre tudása, hogy halálomból elevenekhez szólhatok ki.” Bánszki István Gulácsi Sándor rendőr vezérőrnagynál, aki pesti marósinasból lett előbb állami gazdasági igazgatóhelyettes, majd határőrtiszt, aztán 25 esztendőn át pártmunkásként dolgozott és ma megyei főkapitány Nézsem a képet, a 36 évvel ezelőttit, amelyiken Gulácsi Sándor újdonsült határőr kiskatona sima parolival. Most, a tölgyfalombbal díszített uniformisban rendőr vezérőrnagy. Akár a mesében. A 14 éves kőbányai fiatalember elvégzi az általános iskolát és marós tanulónak jelentkezik a kerület fémlemezgyárában. 1948: még inas, műhelyt is takarít, kiszolgálja az idős szakikat, akik viszont cserébe jól megtanították vele a szakmát. Ajánlják, felveszik a pártba. A rendkívüli évek rendkívüli mozgást hoznak. 1949-ben falusi munkára Nógrádmarcalha, az alakuló állami gazdaság földjeinek átvételére küldik. Azt a 18 éves fiatalt, aki Vecsés határáig sem jutott el addig és élő tehenet nem látott; aki nem tudta a búzát és az árpát megkülönböztetr ti. Hamarosan tanulni viszik a Mosonmagyaróvári Mezőgazdasági Akadémiára, hogy megismerje ezt a szakmát is. Ott kétéves kurzuson képezték az állami gazdaságok, gépállomások jövendő szakembereit. Innen kerül 1950 őszén a Csengeri Állami Gazdaságba igazgatóhelyettesnek. „Még mindig csak 19 éves voltam, engem ott egyszerűen úgy hívtak: a pesti fiú. (Most meg a 35 éves is gyerek még a szemünkben... !” Az igazgató Tyahor Pista bácsi volt, egy számos tata rfaLvai parasztember. Fiaként szeretett, hagyott dolgozni. Az „állami öltözék”, — tulajdonképpeni első egyenruhám — a vastag viharkabát és a gumicsizma alig került le az .emberről. Nagy volt a sár, 100 tagból állt a gazdaság területe, mindig szorított a munka. Akkor még azt is kitalálták, hogy gumi- pitypangöt kell ültetnünk ... Hány este, mikor leszállt gépéről a traktoros, felszálltam én, az igazgatóhelyettes. Szerencsére az akadémián aratni, csépelni, kapálni, állatot gondozni és szántani is megtanultunk...” Egy év telt el itt, s megérkezett a behívó a határőrséghez, a fóti laktanyába. Három hónapos újonc kiképzés után vezényelték Pestre, az egyik Üllői úti laktanyába. Csak ott tudta meg. hogy attól a pillanattól tiszti iskolás, a Petőfi Politikai Akadémia hallgatója. Néhány hónap múlva már hadnagy. Visszakerül Szabolcsba, a nyírbátori határőrkerülethez, innen a győri kerület különböző állomásai jöttek. — Nagy az életrajz — mosolyog — ha részletezem, soha nem jutunk el a máig... Csak a fontosabb állomásokat kérem tehát, azokat is dióhéjban. Így is van éppen elég. Például hogyan ismert meg Csengőbben egy 15 éves barna kislányt, akivel a seregben leveleztek, Győrben már két gyerekük volt. Következnek ötvenhat zavaros heted: a politikai tiszteket leszerelik, az ifjú feleség édesanyja Csengerben él egyedül, betegen — hazaköltöznek. Nemsokára hívják vissza ismét, de akkor már az itteniek úgy döntenek, hogy behívják a járási pártbizottságra osztályvezetőnek. És ő marad. Negyedszázadig — függetlenített pártmunkás. Ez az időszak már tartós, az élete, a munkája igencsak mozgalmas. Megszűnik a csengeri járás, Mátészalkára helyezik a marxizmus—leninázmus egyetem tagozatvezetőjének, onnan Fehérgyarmatra járási első titkárnak. (E sorok írója soha nem felejti el azt az emlékezetes vasárnap délelőttöt 1970. május közepén, amikor a vízben álló fehérgyarmati főutcán találkozott ezzel a szikár, napszítta emberrel vdíharfcafoátban, gumicsizmában, nyakig sárosán. A falvakból jött: mentett életet, jószágot, vagyont, biztatott fiatalt és öreget. Leült a kórház lépcsőjére Romhányű főorvossal s azt kérdez1952: határit kiskatona. sima parolival 1987. szeptember 29. óta vezérőrnagy te, milyen segítséget kér a betegek kitelepítéséhez, a kórház ellátására. Harmadik, vagy negyedik nappal és éjjel volt akkor már talpon . . . ? Mi volt a legnagyobb próbatétele az életben? — kérdem, bár tudom, aligha tud rangsorolni. Mégiscsak itt köt ki a hetvenes árvíznél. „Lelket önteni az emberekbe, mikor egy élet gyümölcse percek alatt rombadőlt! Akkoriban akartak Nyíregyházára helyezni, de én azokat az embereket egyszerűen nem tudtam olyan helyzetben otthagyni ...” — s folytatja azzal: ez az időszak az ottaniaknak valami nagyon nagy pluszt adott. Látták, hogy az ország segítségükre sietett menteni, majd építeni. KlSZ-fiataJok, munkásőrök, milicista dotamumkásak, még a szlovákiai Komáméból is. Szép családi házak születtek télre téglából, vízvezetékkel, nem egy központi fűtéssel, 80—100 évvel gyorsult a fejlődés. Próbatétel is, öröm is ez annak, aki ott lehetett a közelében!) A mozgalmas évek közé tartozik a tsiz-ek szervezése, az aprófalvas járás iskolai, óvodai körzetesítése és mennyi még... Mindig ott dolgozott, ahol kézzel foghatóak voltak a tennivalók. És a marós szákmán kívül soha nem ő választotta meg a munkahelyeit, amelyekhez kellett azután tanulnia. A mezőgazdasági és altisztképző akadémiákat követően az esti egyetemen, szakosítón, majd a politikai főiskolán és a Zrínyi Katonai Akadémián — mindig munka, az egyre népesebb család mellett. Négy gyerek — négy fiú! „Már az első után lányt szerettünk volna, így jöttek sorban a fiúk. Szerencsére lettek aranyos menyeim, és a hat unoka közül is kettő kislány __” Egyszer azért csak elhozták Nyíregyházára — a megyei pártbizottság titkárának. Néhány évig így dolgozott legjobb képessége szerint. Most hat éve pedig megyei főkapitány. Huszonöt év múltán öltötte magára újra az egyenruhát. Szerette? Igen! — mondja gondolkodás nélkül —. Később helyesbít: mindig tisztelte azokat, akik ezt az egyenirulhás szolgálatot végzik. Különben ez is ,.szakmája”: tartalékos határőr századosként szerelt le a Zrínyi Akadémia után tartalékos honvéd alezredesi rangot kapott — a rendőrségen ezredessé lépett elő. Miilyen a mostani munkája? Köny- nyébb, vagy nehezebb a korábbinál? — Szép és izgalmas volt a pártmunka és könnyűnek se mondanám. A mostani nemcsak másabb, de bonyolultabb és nehezebb. Ebben talán az is benne van, hogy olyan időben kerültem ebbe a beosztásba, amikor változott a rendőri munka. Érdekes párhuzamot von: a fejlődéssel összefüggően is nőtt a bűnözés. Nyíregyháza nagyváros; az emberek vagyona jelentősen gyarapodott; sok- ezer gépkocsi áll az utcán; sok embernek van hétvégi télkor nem ritkán nagy értékekkel... És a társadalmi morál —, a fegyelem lazulása; a gondok szaporodása .. „Nekünk nem túl sok emberrel van dolgunk — tulajdonképpen a lakosság egy százalékával — és nem is csak a cigány lakossággal. Innen többet lát az ember az úgynevezett árnyoldalból. A furcsaság, hogy ennek a terepnek is van sikerélménye. Mert azt sokuknak látni kellene, hogy amikor a megyében egy-egy súlyos bűncselekmény történik, akkor nem elsősorban parancsra, de hivatástudatból dolgozik éjjel-nappal az állomány. És tudni, hogy ebben a megyében az eLmúlt harminc évben gyilkosság nem maradt felderítetlen! A megyei főkapitány öt hónapja tábornok. Azóta alig látom egyenruhában, tulajdonképpen a fotó kedvéért vette fel most is. Nem igazán katona-típus. Nagyokat nevet, szereti a most már igencsak kiterjedt családot, különösképp a hat unokát. Köztük gyorsan ki tud kapcsolódni, bár az ő beosztásában ábszolút kikapcsolódás soha nincs, mivel 8 órás rendőrség sincs. „Ha szükséges, a 24 óra minden percében be kell állni a ringbe... Ezt nehéz megszokni, s mikor éjjel kettőkor felcsörgetfik az embert, nehéz újra elaludni... Itt kíméletlen számok mérik a munkát... Ezek azonban azt is jelzik, hogy az elmúlt évben eredményes volt a felderítésiünk, bár — érdekes módon — az állampolgár nem ezt érzékeld.” Többször szóba kerül a család, amely azt a bizonyos jó hátteret nyújtja. Felesége, fiai, akik kertészmémöki, rendőrtiszti, gépkocsivezetői, anyagbeszerzői szakmát űznek. Három már nős, családos, de alig van hét, hogy haza ne menjenek. A névnapok, születésnapok alkalmával pedig mindig tizenöten — ez a szűk család! — jönnek össze a Ságvá- ri-télepi társasházi lakásban. Erre mondja, hogy nagyon jó érzés. Rengetegen ismerik a megyében. A legtöbben nem is sejtik, hogy nem itt született. Igaz is, jövőre már 'negyven éve, hogy nyolc pesti munkásfiút küldtek szabolcsi munkára. Már rég egyedül maradt itt közülük. „Én itt vagyok már otthon, és Pesten csak vendég...” Kopka János 1970: Fehérgyarmat, árvízi újjáépítés magyar és szlovák munkárőrök társaságában 1987: Nagyapa, nagymama és hat unokájuk a Varga-bokori kertben
