Kelet-Magyarország, 1987. december (44. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-31 / 308. szám

ÚJÉVI MELLÉKLET Botrágyi Károly kedvenc hangszerével Fiatalok a zene hatalmában „...rétiw vagyok csupán az sgésznok" Gyakran elhangzik: Bar­tók és Kodály országa va­gyunk, zenei nagyhatalom. Mégis, a koncerteken kevés a közönség, alig van érdek­lődés a komoly zene iránt. Az ének-zene tantárgynak sincs sok tekintélye, s ezt a tanu­lók szülei hangoztatják leg­inkább, s tőlük veszi áit a gyermek. Mi készteti akkor a fiatalokat arra, hogy zenével foglalkozzanak? Miit nyújt nekik a muzsikálás? Ezekről a kérdésekről mondják el vé­leményüket a Nyíregyházi Vegyeskar tagjai. — Tízéves koromban szü­leimmel üdülőben nyaral­tunk — kezdi mesélni Mak­iári Zsolt, aki tavaly végzett a főiskolán matematika— ének szakon, s most Nyínhass- ról jár be énekelni —, ott megismerkedtünk egy másak családdal, akiknek a gyerekei gyakran játszottak az üdülő zongoráján. Irigykedve néz­tem őket... Szeptemberben már Kisvárdára jártam a ze­neiskolába, és a zongorázás mellett később még harso- názni is megtanultam. — Én két évig Pesten jár­tam zenei általános iskolába — veszi át a beszélgetés fo­nalát Seregi Ildikó, negyed­éves magyar—ének szakos fő­iskolai hallgató. — Aztán le­költöztünk Nyíregyházára. A zeneiskolában tanultam zon­gorázni, szolfézst, majd ma­gánéneket. Tagja voltam a 9. sz. általános iskola, később a Zrínyi Gimnázium kórusá­nak is. Hasonlóképpen kezdte Va­dast Tünde és Botrágyi Ká­roly is a zenével való köze­lebbi ismeretségét. Talán Ká­roly közülük az egyetlen, aki születése óta állandóan hall­gatott zenét: édesapja és há­rom nagybátyja is játszik rézfúvós hangszereken. Így már eleve adott volt, hogy mikor harmadikos korában zenetagozaton hangszert kel­lett választani, maradt a már jól ismert trombita melett, s énekelt is az iskola kórusá­ban. Miért csinálják? Az általános iskolában megszerzett zenei ismerete­ket tovább bővítették a gim­náziumi évek alatt. Zsolt a főiskolán lett tagja az Ifjú Zenebarátok Kórusának és a Nyíregyházi Vegyeska mák is. A lányok most szintén két kórusban énekelnek, hiszen tagjai a főiskola női karának és a vegyeskamak is. Károly érettségi után az akkor in­duló Zeneművészeti Szakkö­zépiskolának lett a tanulója, ott tanul trombitálni, tagja a vegyeskarnak, sőt még egy könnyűzenei együttesben is zenél. Szinte minden idejü­ket a zene tölti ki. — Miért csináljátok? — te­szem fel a kérdést. — Tény, hogy rengeteg munkával jár az éneklés — mondja Zsolt. — Míg mások munka után otthon pihen­nek, moziba járnak, televíziót néznek, én hetente kétszer két órában ülök a próbán, ami este már elég fárasztó. De az éneklést nem lehet megunni. — A zenével, az emberi énekhanggal ki lehet fejezni mindent: örömet, vidámsá­got, bánatot, szomorúságot, a tavasz közeledtét, a szellő si- mogatását, a méhecske züm­mögését. S a legszebb hang­szer az ember hangja, meűy- lyel szintén tudni kell megfe­lelően bánni — folytatja Il­dikó. — Nekünk az éneklés tu­lajdonképpen nem is munka, hanem szórakozás, élvezzük, amit csinálunk — szól közbe Tünde. — Nagyon szeretek a zenével foglalkozni, van olyan, mikor az egész napo­mat az ének tanszéken töl­töm. Minden kórusnak meg­van a maga szépsége. A gyer­mekkórust a fiatalságról árulkodó csilingelő hangok teszik kedvessé, a női kar hangzását talán a? egységes szó jellemzi, míg a vegyes­karét a teljesség. Szinte ki- kapcsolódás nekünk a ve­gyeskórus, nagyon jó ott éne­kelni. Á trombita az első Károly felvételizni szeret­ne majd a Debreceni Zene- művészeti Főiskolára trom­bita szakra. Mint mondja, szeret ő énekelni, de a hang­szer az első. Büszke is rá, hi­szen zenészkörökben az jár­ja, hogy a hegedű a hang­szerek királynője, a trombita a hangszerek királya. De nemcsak a komoly zenét sze­reti, hanem el-elkalandozgat más műfajú területre is. A nyár közepén alakította meg társaival a „Blaz” együttest, mely főiként dzsesszt játszik. — Az igazsághoz tartozik, hogy a tanárom haragszik is rám ezért. De én úgy érzem, hogy a kettő tökéletesen megfér egymás mellett. Mind a két műfaj ugyanazt a tech­nikát követeli meg. Fontos a szép fúvás, a lágy hangzás. Talán a dzsessz még nehe­zebb is, mert improvizációs készséget is igényel. Küzdeni kell Zsolt már mint pedagógus tanít Nyírtasson, ahol majd húsz éven keresztül nem volt énektanár, s így szó sem le­hetett ének-zene oktatásról. Sokat tesz azért, hogy vissza­állítsa az ének-zene tantárgy tekintélyét diákjai előtt. Azért is meg kellett küzde­nie, hogy a Himnusz és a Szózat ne magnóról szóljon, hanem közösen énekeljék el. Ildikó és Tünde, bár még főiskolás, általános iskoláso­kat tanítanak zened ismere­tekre. — Nehéz, fáradságos mun­ka, de megéri Ha már meg­szerették a zenét, többet hall­gatják, jobban megismerik, s lassan már maguk is felfede­zik a szépségét. Vannak olyan művek is, amikor nem kell tanultnak lenni ahhoz, hogy megállapítsuk: gyönyö­rű. Csak oda kell rá figyelni, s nem lebecsülni... M. Magyar László Petőfi Sándor: Miért zárjátok el az utamat? A ház, és az udvar elha­gyatott. Az éjjel lehullott ujj­nyi hóban csak néhány ger- lice nyoma vezet ide-oda cél­talanul. Emberi életnek sem­mi nyoma. Olyan árvizes háznak tűnik, amelyből an­nak idején sok épült errefe­lé. Az ablak függöny híján utat nyit a tekintetnek: berendezés alig látható. Nincs itthon S. — világosít fel a szomszédasszony, a szomszédban keresse a nő­vérénél. Még egy pillantás az udvar csupasz ágú japánbir­seire, aztán... A bemutatkozás után für- készőn méregetjük egymást: ugye, találkoztunk már, koc­káztatja meg bizonytalanul. (K. S. vagyok, és agrármér­nök. D.-ben végeztem 19 .. .- ban. Utána a b.-i tsz-ben dolgoztam 10 évig. Sajnos az itt kötött házasságom rosszul sikerült, . és elvál­tam. A válással meg is in­dítottam a saját kálváriá­mat ezelőtt négy esztendő­vel ...) — Maga is odajárt, most már emlékszem. Melyik év­folyamra is? Igen. Én vagyok az idősebb, ha meg nem sér­tődsz, tegeződjünk. A nővére tapintatosan ma­gunkra hagy bennünket az előszoba láthatólag vendé­gek fogadására is berende­zett asztalnál. Tisztaság van és meglehetősen friss levegő. A sarokban termetes örök­zöld, az asztalon pedig egy vázában néhány ág az előbb említett japánbirsből. — Azt hittem, neked is hi­ába írok, — folytatja. Kicsit zavartan körülnéz, aztán ma­gára. — Egy kis tengerit hordtam fel a padra, azért vagyok ilyen zilált. — Nem is annyira zilált. — Mindig itt élsz? Otthon is kerestelek. — A sógorom meghalt, a nővéremnek segítgetek, mi­nek menjek haza? — A családod? Jó a japánb’ v— ök B.-ben laknak a fi­ammal. Nagyon stramm kis kölyök, hatéves. (Abban a megyében elég jó nevet szereztem magam­nak a szakmában, csinál­tam cgy-két olyan dolgot, amit talán senki más.) — Miért jöttél el B.-böl? — Azt írod, elváltatok. Miért? I Bartha Gábor: 1 I Örege 1 1 az abl nők. Ismerted te is B.-t, nem' — De, igen, Híres tsz az övé. — Onnan aztán el is kezd­tem járni az asszonyhoz, d< aztán... — Aztán? — Hát szóval... Kiderült hogy van egy hapsija. — Azt nem írtam meg ne­ked, mert el se hinnéd. Nem is nagyon lehet elmondani. A város nagy hatalmú veze­tője, meg a tsz-ből néhányan kint kártyáztunk a vadász­iakban, jobban mondva ők verték a blattot. Kötegben állt mindenki előtt a százas. Előre kisorsolták, hogy én nem ihatok, és majd haza­viszek mindenkit. Így is volt. Csakhogy az a bizonyos ve­zető, jó 10 kilométerre a fa­lutól megállított, kiszállt és azt mondta: velem ő egy úton sehova. Merev részeg volt. Én egy darabig könyö­rögtem neki, hogy jöjjön, az­tán megdühödtem és otthagy­tam. Másnap elém állt az el­nök és azt mondta: vagy el­megyek a tsz-ből vagy er­kölcsi hullát csinál belőlem. Még a kocsit is ideadta, hogy azzal járjak állás után. (Soha nem voltam italo ember, mert aktívan spor toltam, és a családomba) sem volt senki, aki ivót volna. Nálam is egy fél évi; tartott, de ez pont elég ah hoz, hogy megjegyezzenel Visszakerültem a szülöfa lumba, C.-be és azóta má több helyre írtam munká ért, de a beszélgetésnél to vább még nem jutottam.) (Amikor eljöttem B.-böl váltogattam a munkahelye­met, mert mindig közelebb akartam kerülni a volt csa­ládomhoz. Amikor már si­került, egy újabb összetű­zés az alkoholhoz hajtott.) — Az asszony odavaló volt, nem akart velem jönni. És nem is kaptam jó állást, mert mindenüvé utánam nyúltak. Végül a szomszéd községbe mentem, ahol egy volt évfolyamtársam az el­— Csaltak már meg más is ... Ti meg éppenséggel e is váltatok. — Á, ezt csak az tudja, al átéli. Én mindenesetre há rom nap és három éjjel pi áltam. B. behivatott és ki mondatban kitett. Igaza vol — Tudod jól, hogy az ita lozást elég az emberre egy szer rásütni. — Énrám csak egy félév ben egyszer jön rám, hidd e — Elég az ... % Zavarban van és zavarba vagyok magam is. Csend i közénk néhány pillanatr: belülről a nővér mozdulata nak nesze hallatszik. S. kény szeredetten igazgatja a váz japánbirseinek ágait. A töv sek tövében borsónyi zöl bimbók éledeznek, és olya szépen simulnak egymást hártyás levélkéik, mint nádi méh sejtjeinek falába az összesodort száraz akác!* vél. — Nem vagyok a szesz ral ja, ezt el kell hinned. Tudc mikor jön rám? Akkor, am kor jövök a fiamtól, és bei a busz a szomszéd városb Miért zárjátok el az utamat? Bocsássatok! Előre vonnak vágyaim, de én Használni s nem ragyogni akarok. V eszélyben a hon, s tettre híja föl Minden fiát, S reményeim szikláin állok én, Lelkemre százszoros visszhang kiált. Szilárd reményem, mint a sziklakő, Mely nem remeg, Hogy helyemen majd becsület marad. Hogy a hazáért sokat tehetek. A tettek vágya, tettek ereje. Mint vad patak, Folyt rajtam át, amelynek habjai Szilaj morajjal mélybe1 omlanak. Fölnézek a nyárdéli napba és Nem fáj szemem, Lenézek örvény fenekére és Lenézek bátran, nem szédül fejem. Közönséges napokban csak megáll Más is helyén, De majd ha minden ember tántorog, Ottan leszek majd, s nem tántorgok én! És jőni fognak rettentő napok, Amilyeket Csak álmodik most holdas éjeken Az őrülésig rémült képzelet. Kötelességet ingyen tenni kell, S kötelesség munkálni a honért; És a dicsőség? isten hírivei Tovább mehet, Nem kell nekem kacér leány, midőn ölelhetem hű feleségemet. Miért zárjátok el az utamat? Bocsássatok! Előre vonnak vágyaim, de én Használni s nem ragyogni akarok. Pest. 1848. július N agyon örült a la­kásnak. Igaz, ami­kor kérte, még úgy tervezte, hogy újra megnősül. Egy hir­detésbe még azt is beleírta, no, persze osask jel­igének, hogy ,.lakásunk lesz”. Erre is csak olyan válaszok jöttek, amikre már válaszol­ni se volt érdemes. Csak egy lasszony küldött fényképet, de az megírta, hogy három gyereke van. Nem írt neki, de a fényképét eltette a gye­rekei fényképe mellé. Szép volt az asszony. Kívánatos. És majdnem ingyenbe volt a képe. A gyerekekért még ta­valy is a fizetése majd felét küldte el havonként, pedig azok talán már azt is elfe­lejtették, hogy milyen az ap­juk. Azt a sohasem látott 'asszonyt viszont naponta le lehetett vetkőztetni, mert az csak nézett és mosolygott, mint amikor a fotós azt mondta neki, hogy mosolyog­ni tessék. Azóta, lassan több mint hat éve, nem is öreg­szik. Csak mosolyog az üveg alatt, a faragott rámában. Egyformán. Lehet, hogy köz­ben férjhez ment egy másik hirdetésre, de ez sem ügy. Megmaradt a képe. Ugyan­úgy, mintha nem múlt volna el közben hat év. Lehet, hogy most veszekszik vala­kivel, de ez a mosolygós kép iaz igaz. Hirdetésre vette a 'lakást is. Tatónyeraményből, amit nem mondott el •senkiinek. Miért az már magánügy, hogy egy nyugdíj előtt álló, füg­getlen férfi miből vesz la­kást. Vesz, ha vesz, ha vehet. Néhányan a kulcsot kér­ték, az idősebbek inkább csak magukat izgatva ugrat­ták, hogy mi mindéin törté­nik majd abban a legényla­kásban. Mindez játék volt, vagy félig az. Egy majdnem hatvanéves fogatlan vénem­ber hogyan is írhatott volna annak a gyönyörű asszony­nak. Akkor még nem volt ez a lakás, egy, a világítóudvar­ba néző parányi albérlet volt az otthon. Ezeket a szobákat csak az egykorúnk értik meg néha. Azóta lett a két fotel, a heverő, a szekrény, az asz­tal, a tévé. És ez a bekere­tezett kép az asztalon. A bal lába zsibbadt, de nem mozdult. Sokszor ját­szatta ezt. Kivárt az utolsó pillanatig, amikor már a zsibbadás is fájhat. Ennek a játéknak semmi értelme sem volt, de egy idő után már a játékaiban nem keres értel­met az ember. Olyanná lesz, mint egy gyerek, aki a ba­bot az orréiba dugja. És a já­tékok sohase változnak, nem 'igazán szükségesek, de üre­sebb lenne nélkülük a világ.' Nézte az ablakot. Még be se költözött, mór örült a szé­les párkánynak. Egy kolle­gán évekig nevetett ő is. Az minden délelőtt pontosan tíz órakor felállít és kiment a 'büfébe. Nem ivott kávét, de vett egy és mindig csak egy tepertős pogácsát. Azt szétmorzsolta, kinyitotta az ablakot, és a morzsákkal megkínálta a galambókat. A galambok pedig tudták, hogy tíz óra van, nemcsak télen, amikor a hó ébeztette őket, hanem ínyáron is, amikor igazán gazdag asztalt terített nekik a világ. Nevették az öreget és a madarait. Egy ki­csit bolondnak nézték, mert az ünnepnapokon is bejárt. Nem tudni, hogy akkor hol vett pogácsát. A portás me­sélte, hogy a madarak az öreg tenyeréből esznek. Egy­szer aztán az öreg nem jött többet. A galambok még egy (ideig visszajárták, de elszok­tak onnan. Az a vénember is magányos lehetett. Itt a ház előtti parkban nem voltak galambok, de voltak verebek és csókák. Varjak csak télen, amikor beköltözött néhány, verébhez hasonló madár. Az nem ug­rált, hanem futott. Bóbitás pacsirtának hívta magában őket. Együtt költözött az első hóval. A bútorai még a he­lyükön se voltak, de ő már gondosan lesöpörte a 'párká­nyokat és 'kiszórt néhány maroknyi napraforgómagot. A bútorok a helyükre kerül­tek, de érintetlen maradt a mag. Egyetlen madár se szállt oda. Nyílt az előszobaiajtó. Hal­lotta, de nem mozdult. Tud­ta, hogy Mariska jön, a föld­szinti öregasszony. Mos és ta­karít a lakásba?). Kulcsot is ikapott, hogy ne akkor zavar­jon, amikor ő a madarakat várja. Mariska viszont min­dig ükkor jött, amikor nem kellett volna. Egyszer, ami­kor a verebek éppen a pár­kányra szálltak volna, egy roppant kockás kendővel le­söpört onnan minden magot. Gyűlölte érte az öregasz- iszonyt, de tűrnie kellett, hagy az a hátsóját lányosán riszálva a szekrényhez tá­maszkodva mesélje, hogy mi­lyen kapós lány volt ő haj­danán. Versengtek érte a srácok. Mariska persze fiú­kat mondott, de ez egészen mindegy. Idős volt, csúnya és büdös. A vasalt ingek vi­szont frissek és jó S2agúak. Olyanok, mint a téli gönceik­ből kivetkőzött (lányok és fia­talasszonyok a tavaszi utcán. Mellettük elmenni is szín­tiszta gyönyörűség. Most tűr? te, hogy Mariska ott álljon és rászóljon a szokott helyén, 'a szekrény előtt. Valamilyen zavaros történetet mesélt egy hajdani bálról, ahol rajzot- itak körülötte a fiúk és még össze is verekedtek, de az •ahlakpárkány most üres vblt, olyan üres, mint az egyedül elviselt ünnepek. A kép az asztalon, a képen az asszony mintha csúfoló- dott volnia most. Tehette, mert ő csak az álom, a való­ság Mariska. A madaraknak terített asztal csak a vágy. Az igazság az üres párkány. És minden hét végén át kell

Next

/
Oldalképek
Tartalom