Kelet-Magyarország, 1987. november (44. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-28 / 281. szám
f------------------------------------— Menj el fiam egyszer, fel Beregbe, van ott egy község, Mátyus. Keresd fel az ősök földjét. Én ott születtem, ott éltem le a gyermekkoromat, de szégyenszemre azóta nem jártam arra. Te meg talán soha nem írtál még arról a vidékről. Pedig van olyan szép, mint bármelyik más része a megyének. Ott folyik a Tisza a határban, odajártunk a Barátok erdejébe fát vágni, ott fagyott meg egy nagy télen az egyik testvérem. Akkor még nagy telek voltak. Lejárt a farkas a Kárpátokból. Nézd meg a kis házat, megvan e még. A lányi végén van a falunak, vajon ki lakhat benne? A másik végén meg a temető. Ott fekszik nagyapád, nagyanyád, a testvéreim, és még számos rokon. Vajon hogy vannak, akik maradtak? Talán már nem is emlékeznek miránk... ★ Vigasztalan eső veri a falut, olyan sár van, hogy csak bukdácsol a nyálkás úton aki kimerészkedik. Kevesen tesznek ilyet, nép- telen az egyetlen kanyargós kikövezett utca. A vegyesboltból messze világit, a lámpa a délutáni alko- nyatban. Vevő alig, inkább csak beszélgetni jöttek. Kíváncsian fürkészik a betoppanó idegent. — Jó napot kívánok. Nem vásárolok, csak érdeklődnék, ki a falu elöljárója és hol lakik ? A boltos készségesen ad felvilágosítást: — Ésik Sándor a neve, itt lest egy házat a harmadik szomszédban. Nem csak elöljáró, de szobafestő is az illető. Latolgatja, illendő lenne- e megkérdezni, honnan vetett ide a sors, de nem tudja mire vélni megrökönyödésemet. Inkább szó nélkül átkísér. A ház, ahová belépünk, a szokott festési rumli kellős közepén, a gazda pirul is kissé, de aztán átadja magát ő is a pillanat varázsának. Szikár fekete hajú férfi nyújtja kezét és mutatkozik be. Amint az én nevemet hallja, csend lesz. Csak a leterített újságpapír zörög festékesen a lábunk alatt. — Szóval maga az.. . Ugrattak mindig a barátaim. hogy de jól összeszedted azt a cikket... Tudtam, hogy egyszer találkozom a névrokonommal. ★ — Én nem ismertem az apját, de anyám talán igen. Sétáljunk át hozzánk. A szemerkélő eső elkísér bennünket a kanyarokon át. Itt talán csak kanyar van, egyenes alig. A rövid kis szótlanságot ezzel töri meg ÉsSk Sándor, Mátyus elöljárója: — Kifogtak rajtunk ezzel a sok kunkorral. Van egy Vicc is rá. azt mondják, valamikor itt eltévedt a köb dús. Igaz. vagy nem igaz, nem tudom ... — Lehet egy ilyen kis faluban eltévedni? — Hát, ha nem idevalósi. Itt mindenki ismer mindenkit, hiszen nem vagyunk többen ötszáznál. És még ez a kevés is két részben lakik. Most érünk át Újfaluba. Aztán elmeséli Újfalu történetét. A Tisza egyik ága egykor itt kanyarodott Mátyus közepén. Lehet. hogy az út is ezért nem egyenes? A holtág aztán eltűnt, de az újonnan betelepülőik a másik oldalra raktak fészket. Valahol ott lehet az ősök hajléka is. Mondott erről apám egy .pár dolgot, én is regélek egy kicsit, vajon ismerős-e az elöljárónak? — A dédszüleám a másik oldalról, Mogyorósról jöttek ide a múlt század végén. Sokan jutottak akkoriban koldusbotra. Eladták a földet, a házat, hogy mennek Amerikába. Aztán becsapta őket a hajózási társaság. A pénzt pedig elemésztette az infláció. Csak arra tellett belőle, hogy átjöjjenek. és itt verjenek gyökeret. . — Hallottam magam !s hasonlóról — mereng el beszélgetőtársam. Az úton mérgesen gurgulázó pulykákat kerülgetünk, az árokban kacsák örvendeznek a pisakos esőiének. Csinos ház előtt állunk meg, amelyen díszes cégjelzés hirdeti: Ésik Sándor szobafestő. A név tulajdonosa a járda melletti termetes tuják közül szól hátra. — Jöjjön Édes, nyissa ki a házat, vendég van. — Gyengéd tekintetű. alig ősz, fekete hajú öregasz- szony siet elő. — Jöjjetek gyermekem, jó meleg van. — Ezt az embert úgy hívják, mint engem, Édes. A néni visszanéz, és megtorpan. Kétségbeesett zokogás kezdi rázni a vállát, de aztán megpróbál erőt venni magán. — Szentséges isten, ez a Sanyi fia. Az Ésik Sanyié. Negyvenkettőben láttam utoljára Beregszászban. Éppen olyan... ★ Visszafelé sétálunk a kihalt utcán. Nem firtatjuk már a rokonságot, nincsenek közös ismerősök. Csak elszakadt szálak vannak. A jelen gondjaiból és örömeiből oszt meg velem néhányat az elöljáró. — Ez a falu kényelmesebb helye az embereknek mint a környező néhány. Onnan tudom, hogy a mi lakosságunk nem fogy, sőt a fiatalok is itt maradnak. Épült ez a gyönyörű vízmű, ami az egész tájegységet ellátja. A felnőttek eljárnak Tiszaszalkára, a kerecsenyi tsz meg munkát ad a többieknek. Ami pedig leginkább itt tart, az a gyönyörű táj. Az erdőben szarvasok élnek, messze földről járnak ide vadászni. Én magam inkább pecázok, arra jobban van idő. Kimegyek a Csarondára, az a határvíz. A határőrparancsnok ad egy papírt, amivel a víz mellett mozoghatok. Tavaly volt olyan nap. ami- kir húsz kiló csukát fogtam. — Villantóval? — Á, kishallal... — Villan tóra nem megy? — A nyavalyának van kedve a botot lengetni. Egész nap elég a korong- ecset. Földút nyílik meg előttünk, a latyakon túl a töltés. — Ott még csak egy szép holtág következik és azután az élő Tisza. Ügy hívják a morotvát, hogy Kó- zsás. Amikor annak a partjára kimegyek tavasszal, annál szebb nekem nincs. Visszanézek keletre, ott meg ez a mi falunk ... — Nem vágyott soha másfelé? — Bejártam én messze földön sok helyet. Pesten tanultam a 12-es építőipari vállalatnál, onnan szabadultam. Itthon meg jóba lettem az egyházzal, és felfelvállalok egy-egy templomot. Akármerre. — A mátyusi? — Annak van vagy 12 éve, hogy sorra került. De a faluban és a szomszéd községben, községekben akad munika. Kökénybokor mellett haladunk el, furcsa a mezei cserje a falu közepén. A kormos bogyók között ázott verebek fagyoskodnak. Hatalmas dübörgéssel megérkezik az esti csuklós busz. Behúzott nyakkal lépnek ki az esőbe a mátyusiak. sokan igyekeznek a boltba, pedig legtöbbjük karján tele a bevásárlószatyor. Nyilván másutt rakták meg. Mi is belépünk a meleg kis üzletbe. A boltvezető, miközben tüsténkedik, félsza- vákkal mesél: — Én műhelykocsin jártam a tsz-ben, utána kerültem ide. Jaj, de megbántam. De most már így van jól. Megáll, megtöri! a kezét és bemutatkozik. — Varga Gyula vagyok. Ha maga az újságtól jött, igazán elintézhetné, hogy valami jó kis üzem települjön ide. Vagy a tsz-ben egy melléktevékenység. Én beszélgettem az asszonyokkal, azt mondják, legjobb lenne házi tésztát gyúrni, mert az menne nekik. Nem is kapni mindig a boltban, úgyhogy biztos lenne piaca. Nekünk a kedvünk megvan hozzá. Sanyi! Mondjad már a névrokonodnak, szóljon az érdekünkben. — Neked is van névrokonod — mormogja zavartan a megszólított. Kimegyünk a bolt elé. — Hát, ez itt a Főtér — főj'tat ja minden irónia nélkül. — A templom, a kul- túrház, a bolt. Jó, hogy egy helyen van. Nem? — Jó, persze hogy jó. — Helyeslek. Mégegyszer megnézzük egymást. A kézfogásunk egy kissé hosszabb mint az szokásos. — Aztán, ha erre jár ... — Ja, igen... — állok meg még egy pillanatra. — Majd elfelejtettem. Nem néztük meg az öreg szülők házát. Nem tudja, áll-e még? Pálnak hívták az apám apját. — Aha, tudom, ott volt a falu végén. Lebontotta, aki megvette. Ésik Sándor A Rózsástól keletre A bolt előtt Mályuson (a szerző felvétele) KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1987. november 28.
