Kelet-Magyarország, 1987. november (44. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-28 / 281. szám

Első képünk: Sebestyén Sándor: Béni

bátyja.

Második képünk: Gál Ludmilla: Chonchita. Harmadik képünk: Sebestyén Sándor: Atomtél.

(A tárlat december 12- ig tekinthető meg Nyíregyházán a Lenin téri kiállítóteremben.)

Szabolcsi téli tárlat

Katona Judit:

Gyász

cidöt ?.i JöfMotU' •

’ Az Ősz rozsdás tarlói újra égnek, Ígjní^k sárga tallérja gurul ■x & kik szépek voltak,'istenem, de szépek, miiid meghalnak;'föé\$ be sem alkonyul.-■tőivé ,'r. ív.vhhI:-í ,:./Jsx3 »I' .U.:

És egek előtt ott maiad az antik I kopott fotel némán, üresen.

Belőle halk nesz, sóhajtás se hallik, í. finom por ül a tört szemüvegen,-Oíii’í r.í;

I: a könyv csukott, a járóbot letéve,

i: hű, régi illat leng a tárgyakon.

Halott fákat gallyaz a balta éle, megkésve sem jön gyerek vagy rokon

sodéigii> ■ - ■■■■.■• ’

s most egek előtt ottmarad a bársony, öreg fotel még egyideig: tán olcsó lomként elkel semmi áron, vagy könnyű testét utcára teszik.

Szikora Tamás dobozai

Az év végéig látható Szikora Tamás festőművész kiállítása, szülővárosában, a nyíregyházi Jósa András Múzeumban.

Szikora Tamás festőművész 1982-86 között nem vett ecsetet a kezébe. A 70-es évek végén setnmi feltűnőt nem találhattunk volna ebben, hiszen akkor számos festő fordult más műfajok, médiumok felé, elajándékoztalak a vakkeretek és a vásznak, a tubusok beszáradva hevertek nóta bene — a fiókok mélyein. De nem sokáig. Hamarosan változott a rend, és most azok is stafeláj elé álltak, akik eddig utoljára főiskolás korukban. Szikora mindeközben megépít egy különös dobozrendszert, egy szürkésbarna építményt, gyengéden kivitelezett, de ki- húzhatatlan fiókkal. Ezen kívül rajzol, a megjelenítés lehetőségében való hit tartalékait mozgósítva puha vonal- csomagolásba rejtve a hit tárgyait, a hétköznapok mara- dandóságát őrző dobozokat és skatulyákat, melyekben néha mértani idomok, bábúk zsúfolódnak össze. Dacolni látszik tehát a fejtésre sürgető-csábító idővel.

Aztán a második, monumentálisabb doboz-objekí előmunkálatai közben mégis hűtlen lesz eddigi aszkézisé- hez. Aránylag nagyméretű

olajképek „futnak ki a keze alól” — mondhatnánk némi felületességgel, amit csak az igazolna, hogy pár hónap alatt 8-10 művet fest meg. Az elkészült táblákon azonban semmi jele nincs a „felszabadult

örömpiktúrának”, a íesitőiség zabolátlan kitörésének. Szikora nem tud laza csuklóval festeni. Az a felismerése, hogy újra festhetővé vált számára a világ egy pontja, óvatossággal párosul. Érzelmeit és indulatait doboz-keretek közé szorítja. Innen ered képeinek redukált romantikája, az a sajátossága, hogy a mai önkiélő, képzuhatagos időben is célt keres eszköz helyett a műben, hogy szinte görcsösen ragaszkodik az egyéni és egyedi hitel* fedezetéhez.

Nem kívánjuk persze Sziko- rát alföldi festővé avatni. Maga a művész is gondoskodik elég, a romarrtikus-expresszív hevületet visszametsző effektusról. Mindjárt azzal, hogy bizonytalanná teszi dobozai téri helyzetét, az őket körülvevő közeg maga is töredékes, értelmezhető alapsíkként, de olyan térként is, melyben csak lebegnek a még oly súlyos alakzatok, melyek többé-ke- vésbé ugyan megfelelnek az axonometria törvényeinek,, de néha az az érzésünk, hogy egy-egy tető vagy kihúzott doboz centrális vagy fordított perspektívában ábrázoltatik, hogy a vélt párhuzamosok valójában néha széttartanak, hogy nem is olyan egyértelmű, miként folytatódnak az elcsúszott testek, ferde határoló lapok. A formák ráadásul kisebb vásznakból rakódnak össze, s néha a teljes puzzle kirakása után nem lehetünk bizonyosak a helyes végeredményben. Feszültség keletkezik a látottak és a sejtetlek között, tudni szeretnénk, mi van a dobozok mögött, és hogy mi van a dobozok mélyén. A formák azonban csak épp annyira tárulkoznak föl, hogy újra és újra cseppenként adagolt információhoz jussunk, a megértés helyét azonban mindenképpen a megérzés veszi át.

S akkor pedig közép-európai gondolkodásmódunkkal rnindLábas doboz olaj, vászon, 196 XJ20 cm

járt otthonosabb, ismertebb terrénumhoz érünk. Port, piszkot, kacatokat, történelmet lehet sejteni a kihúzott fiókokban és a különböző szegletekben, olyan mögöttes jelentések, hangülattöredékek úsznak be önkéntelenül, melyek racionálisabb és boldogabb égtájakon elképzelhetetlenek lennének.

S ezért lesz itt ebben a tererr ben irreálisabb, s egyben vi harvert konnotációkkal telítel tebb Szikora objektje, me! amúgy jól beleilleszthető a ví lágszerte megszaporodo

monstre szobor-építménye

sorába.

Pataki Gábor

művészettörténéí

Matúz Gábor;

Beszélgetés

O

ttó és Feri, a tévéfoci unalmas páttyegését ellensúlyozandó, jobbhíján bömböltetik a magnót.

A művelődési ház ügyeletese benyit a klubba, karja tizenkétéves forma fiú vállán nyugszik, mögöttük hasonló korú másik.

— Sziasztok — köszönnek. — Helló. Csa —. Pillantanak fel Feriók.

— Engedjétek már őket is játszani! — kéri őket az ügyeletes, a két fiúra mutatva.

Készségesen állnak föl a játék elől, adják át a helyüket, az újonnan érkezettek leülnek, nullázzák a gépet.

— Ki vezet? — kérdi a kövérebbik.

— Te ... — válaszol a soványabb.

— Biztos?

— Illetve, én.

— Mennyire?

— Tizenhárom hétre.

— Akkor már nem is érdemes játszani.

— Dehogynem.

Feriék kissé meglepődve hallgatják a párbeszédet, összenéznek.

— Most, ki vezet?

— Te.

— Tizenkettő-négyre. Megnyered.

— Lehet... Persze, nem hiszem.

Rövid csend, csak a fénylabda sípoló pattogása hallatszik, hátrább, lehalkítva a magnó.

— Most, mennyi?

— Tizenhárom-tizenket- tő ... most már tizenhárom- tizenhárom.

— És most?

Most is.

A képernyő tizenöt-tizenhárom arányban a soványabbikat ^ mutatja győztesnek, úgy tűnik, nem mer szólni, hagyja, hogy a labda irányíthatatlanul járjon ide-oda a két térfal között.

Ottó szólal meg:

— Tizenöt pont után vége a játéknak.

— Ki nyert? — kérdezi a kövérebbik.

— ... én ... — feleli habozva társa.

— Én nem játszom.

— Még egy kicsit!

— Én már nem! Játsszál egyedül!

A soványabbik, megfogadja a tanácsot, jobb kezével játszani kezd a bal ellen.

— Idevalósiak vagytok? — kérdezi Ottó.

— Pesten lakom — válaszolja a kövérebbik.

— Én igen — mondja a másik, és már nem is figyel rájuk.

— Nyaralsz?

— Igen. a nagymamánál — fordul teljesen Ottó felé a kövérebbik.

— Hányadi'kos vagy?

— Hetedikes.

— Gondolkodtál már azon, hová mégy suli után?

— Még nem, majd.

— Majd? Hiszen már csak egy éved van!

—' Nem. Abban az iskolában, ahová én járok, tíz osztály van.

— Miért, hová jársz?

— A vakok iskolájába.

Ottó döbbenten mered a

fiúra, aki vele szemben, szemét rászegezve ül és beszélget. Aztán felocsúdik, rögtön folytatja a kérdezgetést, de a fiú észrevette, válasza, ha nem is egészen váratlanul, meglepte beszélgetőpartnerét.

— Azért csak szeretnél valami lenni.

— Hát... nálunk... nekünk nem sok lehetőségünk van. Kefekötő ... vagy lókötő — neveti el magát.

— Ja, igen — nevet fel Ottó kényszeredetten.

— Vagy kosárfonó, masz- szőr ... agyagozó. Azt szeretem, volt is belőle kiállításom az idén, Pesten.

— Az, igen. Tizenhároméves korban.

— Nem egészen. Évvesztes vagyok, meg a balesetem, tizenhat leszek. Tízéves koromig én láttam. — Hangjában titkolatlan büszkeség cseng. — Akkor volt a balesetem. A szemüvegembe beleütött egy kissrác, leszakadt az ideghártyám.

— Ugye, kövér vagyok?

— Hát, igen, kicsit — bólogat tehetetlenül Ottó.

— Most úszom, biciklizek, van itt a nagymamánál egy tandem, azzal. Úszni nagyon szeretek. Meg még focizni is tudok, csörgőlabdával. Tudod? A labdában csörög valami, aztán ... Szóval, telefonos nem. Agyagozni...

— Dehát... — próbálkozott Ottó a folytatás kikényszerítésével, ám hiába.

A vak fiú hájas teste váratlanul megrándul, könnycseppek, akaratos fintorok csúfították el különben kedves, finom arcát, majd hirtelen felugorva sikítani kezdett:

— Semmi közöd hozzánk! Hagyjál!... Csak nem segíteni akarsz? Hiszen semmit sem tudsz!...

Az Ö

Ape

1739 nem csak tin az országra. Károly 5-én „megparancsol.

beárkolja, és azokna kát állítson”.

E parancsnak Szentn lyon úgy tettek eleget, 1 az akkori község belterül mely az ún. Tóaljától dúlva egy 400 m sugarú kör által határolt terű jelentett, egy öl széles és öl mély árokkal vették 1 (1 ol=189,6 cm), mely gendő arra, hogy ember állat azon át ne juthai Károlyi orvosainak ugj az volt a véleménye, ho. pestis mint minden fcx eég, „lábon jár”, tehál csak ember, vagy állat jeszitheti.

Az ölesárkon négy k hagytak, Polgár, Ni Nyíregyháza és Lök ahol köteles volt őrsé szolgálni nemes és job egyaránt. Júliusban a vány terjedésének megel sére Bessenyei Zsign szolgabíró hirdette ki a megye határozatát „Hogj latoik a pestist tagadjál ha a helység bírójának, a nemes vármegye túsz nek be nem mondják, minden törvény nélkül ] lövöldeztessenek, vagy akasztassanak.” Szentmihályt a pestis oldalról közelítette. Zerr felől elérte Tályát, emiE Tiszán Szabolcsba átj

KM HÉTVÉGI MELLÉKLET- ■ 1 ......-v