Kelet-Magyarország, 1987. november (44. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-14 / 269. szám

„Ember villám: remegő, dalolt”

Száz éve született Áprily Lajos

Ilyenkor ősszel lehetetlen nem gondolni rá. A haldokló erdők sárga bánatában, a rőt leveleik néma jajkiáltásai között, a „páncélfényű” varjak föl-fölrebbenő seregeit figyelve, s az álmatag ködfoltok lomhán fölszálló foszlányai mögött úgy rémlik, az ő ámuló tekintetét látom.

Ő volt a magyar irodalom alighanem legköltőibb költője, a természet legszenvedélyesebb, legodiaadóbb szerelmese. Az ötvösmesterek kései utóda, a szépség révült ünneplője, Aprily (családi nevén Jékely) Lajos éppen száz esztendeje, 1887. november 14-én született Brassóban. A nagyenyedi Bethlen kollégium magyar—német

szakos tanáraként harmincnégy évesen jelentkezett először kötettel. Egycsapásra bekerült a Trianon utáni erdélyi magyarság szellemi életének szervezői közé: publikál, folyóiratokat szerkeszt, 1926-tól a marosvécsi találkozók résztvevője, Tompa Lászlóval, Reményik Sándorral az erdélyi költőtriász legjelentősebb tagja.

S mégis, a szülőföld tájaiban, Erdély történelmében érzelmileg oly mélyen gyökerező művész, a transzillván gondolattal a lelkében 1929- ben Magyarországra költözik, mivel nem látja biztosítottnak gyermekei jövőjét. Terhesnek érzi a szerkesztői munkát. Saját sorsának pers- pektívátianságában a nemzetiségi lét bizonytalanságát véli felfedezni. „Sic Fata Vo- lunt” — így akarja a sors — ^válaszolja a tettét elítélő * költőtársaknak. Pesten előbb tanít, s a Protestáns Szemle szerkesztője, majd 1934-itől a híres Baár-Madas leánynevelő intézet igazgatója lesz. Mivel nem hajlandó iskoláköltő-fiának, Jékely Zoltánnak a művészete is beérik, az ő rímeit egyre jobban átvilágítják Persephoné birodalmának titokzatos lidérc- fényei. Három hónappal nyolcvanadik születésnapja előtt, 1967. augusztus 6-án balt meg.

Különös világ az övé: az élet mámoros igenlését többnyire az őszi táj elmúlást sugalló, fájdalmas gyönyörűsége oltjia ki. „Szépség a halálhoz mily közel lehet” — vallja az Annának hívták

Túl ötven erdőn

Fogy az ösvény, fogy a napfény, hideg árnyék hull a hegyre.

Áll mögöttem ötven erdő, ötven évem rengetegje.

Torkomig ver csorba szívem, tűz a talpam, seb a térdem. Annyi rémtől megfutottam, míg a ritkulásig értem.

Seb a szívem, seb az arcom, vadtövistől vér az ingem.

Aki erdő-jámi küldött, az ha megismerne engem. Sűrűségen átfutottam, avarának vért is adtam, ami bennem fiatal volt, rohanásban elhullattam.

Szívem szárnya, szemem fénye, kurjantásos fiú-kedvem, férfi-sorsom mély zenéje elveszett a rengetegben.

Csudaváró esti lázban fekszem itt a ritkulásban meglazulva, szerteesve, s nincsen, aki megkeresne. Járna értem, mint a hangya, mint a Lemminkejnen anyja: addig járna, felkutatna, kicsi méhvel írt hozatna, varázsszókkal összerakna, úgy siratna, úgy szeretne ...

Fekszem itt a szürkületben, túl a rétnek nagy a csendje. S zúg mögöttem ötven erdő, ötven évem rengetegje.

Adyról, Katona Józsefről, Körösi Csorna Sándorról, valamennyi elődjében a tragikus magány, a rendíthetetlen sorsválialás példája ragadja meg. Eszménye Antigoné, aki számára a hűség, a rendít- hetetlenség, a humánum tiszta erkölcsiségének örök példaképe. „Itt meg kell halni, Haimonom.” — mondatja vele. Ha nem lehet igaz emberként élni, meg kell halni; vagy legalábbis menekülni: „A vers vagyok: riadt vers, vériszonys perzselt világok fáklyafénye bennem .., ” (Menekülő vers).

Elutasítja a vá tesz-szerepet: A pisztrángok karában szembe helyezkedik Adyval: „Riadozunk az óceántól, az ér, az ér a mi hazánk” A Kuncz Aladárnak ajánlott Vallomásban így fogalmaz: „Viharokból felbomló új világért i csak álom volt, nem lobbanó vitám. Rohamra nem harsogtam riadókat jövő-ködökbe zúgó trombitán.”

jában a zsidótörvények bevezetésére, 1943-ban nyugdíjaztatását kéri. Ekkor költözik a Visegrád melletti Szentgyörgypusztána, ahol a komor hegyek, a tájban szinte elevenen lüktető történelem, a végtelen erdő az élhagyott erdélyi vidékre emlékezteti. (Erdélyisége sorsadottság, identitásának magva, személyiségének archimédeszi pontja. „Dacia dat tumulum.” »Erdély adja a sínt« — írja.)

Az ötvenes években fordít, s csak 1957-től lehet jelen irodalmunkban. S miközben

című ciklusban. Ez az alkotói alapállás azonban nem divat, nem szerep: leikiaäikat

függvénye. Az ifjú költőt Reviczky „édes mérge”, s később Vajda „tömör móliaibú- j.a” hatja át leginkább. Bemutatkozó kötetében, a Falusi elégiában az I. világháborúban elpusztult barátokat, tanítványokat gyászolja. S ez a gyász, ez az elementáris részvét haláláig uralja költészetét. Elégiái közül csak elvétve törnek föl az élet hangjai (Láng a ködben, IVfárcius, Tavaszodik). írjon bár Bessenyeiről, Daintéról,

Az ő világa sokkal inkább a személyiség intim közege: a belső nyugtalanság, a lelki válságok, a család, a „láthatatlan írás”: Erdély; megélt protestantizmusa, a létezés és pusztulás immaneneiája, s mindenek fölött: a természet. Nemigen élt magyar költő, aki a fák, virágok, madarak, patakok, mezők világában otthonosabban mozgott volna nála. Lótélmónye, a „mindenütt jeienvialó halál” jóllehet az őszben tárgyiasul legszemléletesebben, mégis megannyi versben beszél a tavasz léiekpezsdítő színeiről, ízeiről, a nyári záporok zsigereket frissítő muzsikájáról, vagy a tél tündöklő havazásairól (Tavaszi vizek, Csörgő, Éjjeli zene, Regösök húrján).

Különösen Szentgyörgy- pusztán szaporodnak meg eifféle, gyakran négysoros költeményei. S ezeket a roppant bőséggel áradó természeti megfigyeléseket egy .^teljességet ígérő zenébe” oldja fel.

M‘ikor unokája „költőnek nevezi, eltűnődik a szón: „A titulusa nem nekem való. Ember voltam: remegő, daloló.” Ez a szerénység művészi formálására is igaz: a nyelv zeneiségének maximális kihasználásával dolgozó alkotó, aki az egyetemes emberi értékek totális devalválódásának korában tökéletes formában mutatta föl a számára lényegeset, így vall magáról: „Az én díszem a

teljes dísztelenség.”

„Mi tűzi Önt Szabolcs ménéhez?'

Berecz János válasza a „Karaván brigádénak

A Tájak, korok, múzeumot« mozgalom „Barangolás hazai tájakon” országismereti versenye megyei döntőjébe került Fehérgyarmatról a „Karaván brigád”. A versenyző csapat tagjai tanárok, diákok, könyvtárosok. A csapat vezetője Dajka Béla — aki a helyi termelőszövetkezetben dolgozik

— a következő szövegű levélben kereste meg Berecz Jánost az MSZMP Politikai Bizottságának tagját, a Központi Bizottság titkárát: „Tisztelt

Berecz János Elvtárs! Levelemmel egy vetélkedő apropójából zavarom. Csapatunk bejutott a Tájak, korok, múzeumok Egyesület „Barangolás hazai tájakon” elnevezésű országismereti verseny megyei döntőjébe, S az ezen való részvétel feltétele, hogy 10 napon belül levelet kell váltani egy megyénkből elszármazott politikussal, íróval és művésszel.

A politikusok közül a választásunk önre esett. Szeretnénk, ha alábbi kérdéseinkre, vagy

— ha ideje nem engedi — e kérdések közül csupán néhányra válaszolna. Milyen kapcsolatok fűzik jelenleg Szabolcs- Szatmár megyéhez, élnek-e itt rokonai, barátai? Van-e a lakásán olyan tárgy, ami a gyermekkorára emlékezteti? Hová járt középiskolába, s ott milyen elképzelései voltak jövőjével kapcsolatban? Kérjük, hogy meséljen el egy kedves történetet, amely diákkorában esett meg önnel!

Válaszlevelét előre megköszönve tisztelettel üdvözli, a munkájához erőt, egészséget és további sok sikert kíván a

„Karaván brigád” nevében: Dajka Béla csapatvezető.”

Berecz János azonnal válaszolt. Ügy gondoljuk, hogy a levelében foglaltak nemcsak a vetélkedő „Karaván brigád!’ tagjai számára érdekesek (akik azóta a megyei döntő 3. helyén végeztek), ezért közreadjuk azokat.

— Milyen kapcsolatok fűzik Szabolcs-Szatmár megyéhez?

— Sok minden köt Szabolcs- Szatmár megyéhez, de ez természetes kötődés. Ibrányban születtem, ott nőttem fel — minden alapélményem onnan származtatik-. Rokonaimmal tele van Ibrány, iskolatársaimmal a fél megye. Szerencsére sok barátom is van Szabolcsban, akik nélkül szegényebb lenne az életem. S végül a megye 6. sz. választókerületének vagyok a képviselője, és igyekszem híven szolgálni a közjó mellett választóimat is, hiszen a szülőföldi kötődés mellett a másik nemes cement a bizalom.

— Van-e a lakásán olyan tárgya, ami a gyermekkorára emlékezteti?

— Sok olyan tárgy van, ami gyermekkoromat juttatja eszembe. Ilyenek: rézmozsár, szilke, kerekes guzsaly, háromlábú kerekszék, szerszámok, korabeli fényképek, stb., melyek nemcsak emlékek, értékek is.

— Hová járt középiskolába, s ott milyen elképzelései voltak jövőjével kapcsolatban?

— A 6 elemi után polgári iskolába jártam Dombrádon, kisvonattal „bejáró” voltam. Az a kollektíva ma is eszemben van. Majd 1946-tó'l, különbözeti vizsga után a Sál taki Református Giimn; tanulója voltam, s azuitár népi kollégista a Sátora helyi Kossuth Lajos Gin umban érettségiztem ben. Édesapám, aki szig dolgoztatott minden nyá mezőn, legalább papot zett belőlem. Én is préd akartam lenni, mint tar így lettem politikus, a a lista Magyarország m; ződéses híve.

— Kérjük, hogy mesél egy kedves történetet, diákkorában esett meg (

—. A sok közül egy k de tanulságos történet eszembe. 1948-ban Sáro kon a gimnázium dií mányzaitániak ailélnöke, i akkor a MINSZ-Diákszö városi titkára, tehát „bí li" tanuló voltam. Mii tis ben tartottuk a gimr igazgatóságának a k hogy dekorációval ne t juk az épület belsejét, így másoik. Egy reggeli volt az egész elérhető f let bibliai idézetekkel, fi járattal szemben függő idézet Máté eviangéli „Nálam nélkül semmit cselekedhettek!” A köt reggel e fölött megjela Rákosi Mátyás-portré, azt leszakították, máj teljes volt a kép, így me hány niapon át. Végül állt a rend: senki nem i ta a faliakat. Később d tem meg a felismerései: kosi Mátyás komolyan mi diák-belháborúnk vát. De nem mi tehette la.

Budapest, 1987. ofetó

Berecz

Karádi Zsolt

Kedves!

Te már alszol. Fáradtan a bevásárlástól, száz és száz asszonyi gondtól. Alszik a két gyerek is. Tizenéves boldogságaikat és a felnőttséghez szükséges csalódásaikat álmodják tovább. Te mosolyogsz, talán a kezedből kiesett magazin színes híre. talán a jól sikerült sütemény és sülthús emléke él benned tovább. Nem tudom.

Lámpám fénye bűvös krétakört rajzol körém. Őriz, bezár. A szomszéd szobából áthallik a szuszogásotok, mintha felelne a f énynek Az emberi boldogság olyan egyszerű képlet, amit csak az nem ért meg, aki bonyolultabbat keres.

túl volt, mert elhittük, hogy holnap valamivel jobb lesz, mint a tegnap és a ma.

Nem zavart, legfeljebb néha bántott a körénk épülő milliós villák gyarapodása. Hirtelen kis haragúink nyomtalanul múltak, mert torzóvá kopott bennünk mindenféle tiltakozás.

tott a nap, a meder ma És ha tudtuk is hogy m sodrás a mélyben, más a színen, hogy más az ön más a langó nem sokat rödtünk vele. Hogy ren gyen, a mérnökök dolga

Második adalék:

Ha egy család keres havi 15 ezer forintot, (ez magasan több, mint a megyei átHarmadik adalék: Kevés olyan felnőtt e van, aki valamilyen fc Ságról ne tudna. Lopni mi kicsit a vállalattól, c a gépkocsink menetlevei az idővel, hogy munl

BARTHA GÁBOR:

Első adalék:

Voltál mezítlábas parasztkislány, aki tehenet, libát legeltetett a porfelhős nyíri dombok között. Napraforgó olajba mártott kenyeret majszoltál, zöld almát loptál hozzá, gimnazistaként sírva alakítottad át a ruháidat. Voltam jómódhoz szokott, de háborúban nőtt gyerek. Éheztünk, menekültünk akasztott emberek, felfordult tankok és lótetemek között. A semmiből a semmibe.

Levél a kei

A szomszéd szobából írhatok, nem Szerbia vad hegyei közül, nem a távolba, csak néhány méternyire. Két valamikor annyira távoli sors összefonódott, hogy abból sorsok legyenek, összehozott minket a felgyorsult világ, a sorsokra aprózott történelem. Velünk változott és általunk.

Miért írok erről? Azért, mert a nagyon természetesre ritkán gondolunk, apró változásait is nehezen vesz- szük észre. Mi köze a mi életünknek a háborúkhoz? A gyerekeim szép kamaszos álmát nem zavarja semmiféle árnyék. És mégis félek. Mi a nyugalom kristálygömbjében éltünk. Gyerek, család. Munka, hogy legalább annyink legyen, mint a szomszédainknak, mert ez volt a társadalmi megmérettetés. Nem érdekelt, ami a magunk világán

lag) az évi 180 ezer. Tíz év alatt egy családiház. Ha ezek az emberek tíz évig nem ettek, nem ittak, nem öltözködtek, nem utaztak, hanem úgy éltek, mint az Isten madarai, akkor összekuporgathattak ennyi pénzt. Dehát ők utaztak külföldre, ha hiányzott a gyerek sürgette video... Ki kérdezte meg, hogy mindez miből?

Elfelejtettük, hogy minden közügy és ha az, akkor közérzet is. Még a szeretkezés se más. Közügy, hiszen a bizonytalanság, az elbizonytalanodás beivódhat a bőrünkbe, hordjuk, mint az utazás közben ránk. rakódott port és visszük haza, mint az. útközben belénkugrott bolhát. Becsukhatom az ablakom, az ajtóm, de bekopog hozzám a valóság, akár a fürge gáz, beszivárog hozzám az utcán járók hangulata. Az a sorsom, ami a körülöttem élők sorsa. Akár egy folyó tízmilliomod része lennék, utamat megszabja a meder, a medret alakító természet és az ember. Változhatott a vízállás, zuhoghatott az eső, szikrázhaután frissen Kezdjünk a hozó máshoz — már-má sadalmi „jópofaság” vol nem tudta, hogy ünn geink elnökségeit a „i remben” terített asz várták, hogy egy-egy „n sabb helyről” érkezett v( gépkocsija nem maradt sen, mert kaptak a t időben meglőtt őzből. A megkövetelt, de elfogadc előnyök, amelyek a „ran jártak, társadalmilag u úgy elfogadottak voltak, a csúszópénz, vagy a ke zel mos korrupció. Bei tesnek lenni nem volt nos, és nem volt társa érdem. Abban a biz „kinek mije van?” ve désben kopott az időnl emberi tartásunk, az t esünk is.

Azzal ültem az ászt hoz, hogy az életünkrő valamit, de levelet ke. el írni neked, mert hogy holnap már nem t ugyanúgy szeretni egi éppen a gondjaink mint eddig.

Ültünk egyszer a

If U HÉTVÉGI MELLÉKLET