Kelet-Magyarország, 1987. november (44. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-14 / 269. szám

— Pulyakoromban még az volt a jelszó: a szocializmusban csökken, majd eltűnik a falu és a város közötti különbség — mondja a nagyközségi pártbizottság középkorú titkára. — Hittem, meg aztán szerettem is volna. Ma, kicsit megőszülve inkább azt mondanám, hogy itt nálunk, az ország peremén, nem annyira a különbség szűnik meg, hanem a falu. Fogyunk, kegyetlenmód, s nem is látom, hogy megáll ez a folyamat. Hadd tegyem hozzá, meg is értem. Nem idill falun élni, másutt se, de itt meg különösen nem. Tény, sok minden változott, ezen senki nem vitatkozik. De ennek megvan az ára.

A legújabb, megyéről szóló statisztika mondja: az elmúlt öt esztendő alatt Sza- bolcs-Szatmár lakónépessége lizenegyezerrel csökkent. Még részletesebben erről: Bereg az elmúlt negyedszázad alatt elveszítette lakosainak felét. A korábban negyvenkilencezres vonzású Fehérgyarmat környékén az elmúlt' évtizedben kilencezerrel csökkent a községek lakóinak száma. Folyamatos az elvándorlás a dél-nyíri részről. A megyében az él- veszületések száma öt év alatt mintegy négyezerrel csökkent, a halálozás nyolcszázzal nőtt, egyre fogy a szülőképes korban lévők száma. E tendencia nemcsak a városokra jellemző immár. Ott. ahol a falvakban a szaporulat magas, ott elsősorban a cigányok száma nő. s ez egyre többször mély konfliktusok, feszültségek forrása. Van, ahol mérhetően egyik oka annak, hogy a lakosság elköltözik, vagy elköltözni készül. Ilyen törekvéseket tapasztalni Domb- rádon, Nyírbélteken és környékén, Kispaládon, Tisztaberekén és a szatmári szegletben, valamint Tarpán.

A nagyközségi tanácsházán beszélgetek az elnökkel. Először lelkes, amikor arról beszél, hogy elnyertek egy pályázatot, ami pénzzel jár, s lehetővé teszi a szennyvíz- elvezetés megoldását. Mégpedig csatorna segítségével. Aztán elkomorul, s már korántsem olyan lelkesen folytatja:

— A pénz nem lesz elég, ezért társulást kell alakítani. Ez azt jelenti, hogy portánként legalább húsz-, de a jövő évi árakat várva inkább harmincezer forintot jelent. Nem olyan régen volt a víztársulás, most jön a szennyvíz. Nem tudom, meddig lehet még mindenre kérni. Sok az idős, a magányos, a járadékos, de még aki aktív, az se rázza ki könnyen a pénzt. Nagy taktika kell ahhoz, hogy mindenki megértse, érdeke a szennyvíz- csatorna. De kérdem én — s most már szenvedélyes az elnök —, hogyan magyarázzam meg, hogy a városon mindezt készen kapják? Vizet, szennyvizet, villanyt, járdát. Mi nem teszünk mást, csak kérünk: „Építsétek az utcát! Fizessetek a vízért! Társuljatok hol erre, hol arra! Gyertek építeni a tornatermet!” Közben itt is van házadó, ebadó, egyházi adó, autóadó. És az a tucatnyi más, amit nem adónak hívunk, dé lényegében az. Ami itt létesült az utóbbi 10—15 évben, azt az itt élők izzadták ki magukból. A tehóról már nem is beszélek!

— Nem is hiszed, mit csal az ember itt össze — így tsz-elnök ismerősöm —, hogy lefedezze mindazt, amit társadalmi munkának hívunk. Mert az a mérhetetlen meny- nyiségű fuvar, ami itt évenként felmerül, az nem semmi. Aztán kell egy kis faanyag, máskor sóder, aztán valami az iskolának, aztán jönnek, kicsit pironkodva a tanácstól, tapossuk már meg az új utat, amit csináltak, merthogy henger, az nincs sehol. Most meg félék a téltől. Mondta a rádió: ez év- hen sincs pénz a hókotrásra, az országban kijelölték azokat az utakat, melyeket tisztítani fognak. A múltkori hó bizonyította, csak ránk lehetett számítani. Nem merem

megmondani, hány száz liter gázolajat használtunk, mit fizettünk ki. Jó. tudom, a mi érdekünk, a mi ellátásunk múlik rajta. Pedig mi is fizetünk adót, s még töh

kétszer annyiba kerül, mint a városban? Gyorsan hozzáteszik: a legutolsó emelés is gondosan ügyelt arra, nehogy a nagyvárosi és a fővárosi rosszabbul járjon. Mi ért? Más ember? Más osztályú állampolgár? Netán szegényebb? Azon a tájon, ahol a magyar faluvillamosítás befejeződött, mondja egy jómódú tsz-tag:

— Lelkesek voltunk akkor, és az élet ma már elképzelhetetlen lenne a villany nélkül. De ma már mi fizetjük a villanyfát, a vezetéket, s a

LETSZÖVKER- és Skálabűvöletben élnek, ölik a pénzt a városi áruházak láncolatába, addig a falvakban lakók pluszadókkal kénytelenek futni olyan dolgok után, amit a városi szatócs is kínál.

A faluban nyílt autószerviz tulajdonosa mondja, lelkesen:

Uram, amióta megnyitottam a műhelyemet, ki sem látszom a munkából. Pedig volt, aki azt jósolta. Bandikéin, tönkre fogsz menni. Itt

akarnám adni, nem kapnék én azért hatszázezret sem. Miért? Mert itt, a világ végén, ahogy maguk ezt a városban mondják, nem kell a ház. Itt van olyan régi parasztház, amit 50 ezerért meg lehet venni. Ha a városon építek, másnap a ház többet ér, ára van, piaca. Nekem benne a pénzem, s tudom, bagót kapnék, ha el akarnék menni. S ki tudja? Gyermekeim nőnek, középiskolába készülnek. Ki tudja, nem adódik-e úgy, hogy összepakolok, s megyek? És ha a

Szivárványkaszálás. (Kocsis Imre képe)

bet fogunk. De a periféria az oldja meg! Csak gzt nem tudom, hogy ha szigorúbbra vesszük a gazdálkodást, miből fogjuk fedezni azt. ami a rubrikákban ma úgy szerepel: társadalmi munka?

— Ami megdöbbentő, hogy most már mindent ránktestálnak — fakad ki egy szatmári ismerősöm. — Ha a posta az itt már katasztrofális telefonhelyzeten akar javítani. ezzel kezdi: ha adnak munkát, pénzt, akkor . .. Ha nem? Hát akkor marad a lehetetlen helyzet. Fejőstehénnek néznek minket, pedig a kis kvótából alig tudunk létezni. Most aztán majd megyünk a tsz-hez, az áíész- hez, koldulni. Agitálni.-Csak nézünk, mint Jani a moziban, amikor látjuk; ilyen távközlési központ, olyan számítógépes postacsoda. Mi viszont fizetünk, minket lehet zsarolni, mert azt a posta is tudja, ma tönkremegyünk gazdaságilag, ha nem leszünk kapcsolatban a világgal. Fizetni fogunk? Lehet. Miből? Hát a veszteségekből. hiszen Svarcz bácsi is azt mondta egykor, hogy ő a ráfizetésből él. Csak tudnánk, hogyan csinálta?!

A beszélgetések sokasága vezet oda, hogy a falun élő keményen megfogalmazva: a városokban, de elsősorban a fővárosban élő,, lélektelen hivatalnokok döntése szüli a legtöbb, nemhivatalos adót. Mert mi más lehet amögött — mondják, s joggal —, hogy a villanyáram a faluban

drága áramot. Ha én lennék a miniszter, ezt kipróbálnám a Rózsadombon. Ha ott egyetértene ezzel a lakosság, akkor ám legyen. De hát kutyaugatás nem hallik az égig, mi csak mondjuk a magunkét, s ettől nem is változik semmi.

De tágítsuk a nemhivatalos adónemeket tovább. Ide tartozik az ellátás megannyi kérdése. Az áfészek, melyek egykor kisebbek voltak, s a tagság még belelátott kártyáikba, igyekeztek. Most a más érdekeltségi rendszer miatt aligha dicsekedhetnek azzal, hogy betöltik hivatásukat. Főleg a kisebb településeken uralkodnak európainak alig mondható állapotok. Mert valaki kitalálta az „alapellátás' bűvszót, ami azt jelenti, hogy rossz ellátás. Élettől elszakadt kereskedelem, balkáni választék, önkényes túrák szeszélyes rémuralma. Nem csoda hát, hogy van, ahol a kenyérért indulnak útra, másutt ruházat, iparcikk híján kényszerülnek a meglehetősen távoli városokba vagy igényesebb áru esetén a megyeszékhelyre.

E kiszolgáltatottság pénzbe kerül, hatalmas útiköltségbe, amit hozzá kell számítani az áru árához. Plusz az időt, ami gyakorta egy nap. Aligha kell nagy fantázia ahhoz, hogy kapcsolatot találjunk a fogyatkozás és az elláfás között, a felkeltett igény és annak kielégítési szintje között. Minősíthetetlen a hús- és töltelékáru-ellátás, a szárazáru kínálata, ide nem jut el banán és narancs Míg a fogyasztási szövetkezeiek „KEtönkremenni? Kérem, ha azt számolja, hogy mit kell itt utazni fodrászhoz, szerelőhöz, iparoshoz, akkor azt tudom mondani, hogy csak az megy tönkre, aki ostoba.

És Bandi valóban megél, a környező falvakat teleszórta hirdetésével, még doboltatta is a műhelyt. Talán éppen a szolgáltatás, ahol valami mozdult, jobbá vált. A magániparos, a magánkereskedő nemcsak színfolt, de hiánypótló is. A tanácsok szinte menedzserként fogadják a jelentkezőt, mert remélik, hogy ez segít az áldatlan helyzeten. Egy fiatal traktoros mondja:

— Ha lenne Tüzép-telep is, akkor volna szép az élet. Tudja milyen adó, hogy ha építkezünk, akkor 30 és 50 kilométeres körben rohangálunk. keressük az anyagot, cígöljük haza? Ha a tsz ad kedvezményes fuvart, jó, ha nem, ingünk-gatyánk rámegy a költségekre. Nincsen annyi kaláka, ami kiegyensúlyozná azt a többletköltséget, ami a falusi beszerzésen van.

— Most épül a házam — mutatja a tanár —. nem lesz flancos, de mire kész, itt a kis faluban is belekerül majdcsak egymillióba. Pedig segít itt mindenki, néha szégyellem is. ki mindenki jön. Persze ez is pénz, mert hol disznót, hol kacsát kell vágni a segítőknek. Ez természetes. De gondolkodjunk tovább. Mire kész. mondjuk lesz egymillió. De ahogy kész. már nem is ér annyit. Tudom, nem eladásra szántam, lakni akarok benne. De ha el

városba érek, legfeljebb egy garzonra futja az árából...

— Nem tagadom — beszél a fiatal orvos, ahogy a gyerekem eléri a hatodik esztendőt, pályázom el innen. Pedig szép a vidék, jók az emberek, s nem is keresek rosszul. Menni fogok, mert azt akarom, hogy a fiam, aki most féléves, esélyekkel induljon az életnek. Olyan iskolába kerüljön, ahol nem egyféle középszerű oktatás birtokába jut. Nem a tanítók, nem a tanárok a hibásak. Rajtuk nem múlna. De olyan körülmények között, amikor az osztályokban ma negyvenöt százalék a „hátrányos”, mi esélye lehet még egy jó közepes kénességűnek is.

És a doktor el fog menni, és rajta kívül el fognak menni még sokan. A sok képesítés nélküli, mit sok, egyre több, már-már ijesztően sok, a tanulócsoportok szerkezete, a tanárok fáradt beletörődése, a körülmények összessége szinte kizárja, hogy a tehetség kitörjön, hogy a kiválót észrevegyék, a legjobbakat felkészítsék a nagy fel- idatra.

Vagyis: adózik a gyerek, akaratán kívül, a hátrány adóját/fizeti meg.

Körzeti orvos ismerősöm meglepő dolgokat mond.

— Tudod, hány körzeti orvos van a megyében?

— Kétszázhatvan — válaszolok.

— Tudod, hány kocsma és büfé van a megyében?

— Nem.

— Nos, 284, de ebben nincsenek benne a vendéglők, sörözők, belőlük 93 van. És tudod, hány lakott település van Szabolcs-Szatmár- ban?

— Több, mint kétszáz — felelem, s már világos, hogy hová akar kilyukadni.

— Itt kevés az orvos, kevés a patika, itt van gyenge vidéki kórház, mostoha feltételekkel, itt utazni kell a betegnek, ebben a megyében egy külterületen élő, aki infarktust kap, kábé másfél óra után kerül kórházba. Esélye szinte nulla. És plusz pénz, ha utazik a gyógyszerért, de az is, ha a posta hozza. És ilyen kedvezőtlen körülmények között, tanyán, kis faluban él a lakosság 16 százaléka. Nem beszélünk róla, de nő a tbc-s betegek száma, itt a megyében több mint 30 ezer rokkant van. És ki beszél arról, hogy a falusi ma is úgy táplálkozik, mint 200 évvel ezelőtt? Kint a határban, szalonnát, felvágottat, hidegen. És mikor nézi meg valaki, hogy miért görbe a parasztasszony háta, miért reumás minden férfi, hogyan teszi tönkre a paraszti munka, mely hol a tűző napon, hol a fagyban folyik?

Az orvos indulatos. Az adóról beszél ő is. Az egészség formájában kifizetett adóról. Ahogy a városoktól távolodunk, úgy válik mind keservesebbé a helyzet.

A fiatal tanárnő, roppant kedves, szeretnivaló, amikor hallja, miről írok, kicsit keserűen jegyzi meg:

— Mindig a pénzbeli dolgok azok, amikről beszélnek. De az emberi oldal, a sorshelyzet se lebecsülhető. Nézze, én idejöttem tanítani. Egy kis faluba. A környékre való vagyok. A főiskolán nem mentem férjhez, így aztán a diplomámhoz megkaptam a pártát. Ki vesz itt el engem? Kihez mehetek én ebben a faluban? Nem becsülök le senkit, de az igazán nem nagy igény, ha legalább szellemi partnert keresek egy férfiban. A tantestületben mindenki házas. Az egész társaság egy hangyaboly, mert féltékenységi jelenetektől hangos az életünk. A beltenyészet egymást marja, léteznek a klikkek, vannak érdekcsoportok, s a fiatal kollégák, ha lehet, mennek is innen. Adózni fogók tán lányságommal, vagy ki tudja. Mert mire számíthatok? Leszek keserű vénlány —, vagy megyek. De megnézheti, az értelmiségi asszonysors se könnyű. Itt marják egymást. Itt elnököt buktattak már a feleségek, emberi arcukat veszítik el. Pedig, s ezt tudom, sokukat gyerekkorom óta ismerem, rendesek voltak, teli reménnyel, jósággal. De a szűk világ, a bezártság, a kisszerű élet megszedi a maga vámját.

Az öreg plébános aggasztóan vezeti Trabantját. Mint vérbeli ingázóval járom vele filiáit. Mert van neki öt, pendlizik vasárnaponként, de más napokon is.

— Tudja fiam, valamikor még úgy volt, hogy Isten békéjének, a beletörődés szükségességének hirdetésével még lehetett csillapítani az embereket. Ma már erre nem hallgatnak. Amikor a tsz-t szervezték, én is azt mondtam: nos, emberek, jön a jó világ, lépjetek be, köny- nyebb lesz a munka, s más világ köszönt ránk. El is hitték. Én is hittem. Talán csak egy vigaszom van ma. Nekem se jobb, mint nekik. Mikor a templomot renováltuk, mondtam a társadalmi munkát végzőknek: Isten fizesse meg! Az egyik hívem erre azt felelte: maga se tud mást mondani plébános úr, mint a tanácselnök.

Gondolkodom: van-e summája annak, amit leírtam? Biztosan lehetne elmélkedni, és megoldásokat sugallni, bár ezekre a válasz mindig az lenne, nincs rá pénz, s nem is lesz a közeljövőben. De van jó néhány dolog, ami nem pénz kérdése. Ez többek között a figyelem. A népesség helyeit emberben gondolkodás. Az, hogy akik megye és ország dolgában döntenek, maguk is ismerjék sokkal jobban a valóságot. Azt, ami a falvakban érhető tetten, azt, ami sose kerül az információs jelentésekbe, azt az életet, amely sosem globális, hanem mindig egyedi. Kesernyésen beszélünk a jövő évi új adóról. Nekem keserűbb az eddig is megvolt és a megmaradó, a nemhivatalos, amit a mindennapok bruttósítanak.

1987. november 14.^^- VALÓSÁGUNK KÖZELKÉPBEN ~

Kft) HÉTVÉGI MELLÉKLET

Mó a köbön