Kelet-Magyarország, 1987. november (44. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-14 / 269. szám

KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1987. november 14. Lendvai István, a Szabolcs-Szatmár megyei Kommunális és Szolgáltató Válla­lat igazgatója 1948-ban született Nyírpa- zonyban. Az érettségi után a Veszprémi Vegyipari Egyetemen szerzett diplomát, s öt évvel később szakmérnöki vizsgát is itt tett. Első munkahelye a KEMEV volt, majd a hódmezővásárhelyi Alföldi Porce­lángyár következett, ahol a fejlesztési csoportot vezette. Tíz éve jött haza, s a kommunális vállalat főmérnöke, majd 83—84-ben megbízott igazgatója lett. Négy éve nevezték ki igazgatónak. Nős, két gyermek apja, felesége a megyei ta­nács oktatási intézetének vezetője. • Rendkívül kritikus időszak áll előttünk, felbolydult méhkashoz hasonlítható az ország hangulata. Erezhető-e valamifé­le szellemi pezsgés megyénk műszaki értelmiségének körében? — Határozottan érzékelhető egy jó érte­lemben vett izgalom körünkben, s ez nem is csoda, hiszen a gazdasági élet szigorodá­sa, a versenyhelyzet kiéleződése előtérbe he­lyezte a műszakiak felelősségét és szerepét. Szerencsére mindinkább tapasztalhatjuk, hogy a nemzetközi munkamegosztásba egy­re jobban bekapcsolódik megyénk ipara, mely egyúttal azt is jelenti, hogy folyama­tos visszajelzést kapunk termékeink és szol­gáltatásaink piacképességéről, a fejlesztések helyességéről, netán útvesztéseinkről. Ilyen helyzetben természetes állapot, hogy a mű­szaki értelmiség tagjai is frissebb fejjel gon­dolkodnak. A Mennyire foglalkoztatja a ma műszaki értelmiségét a megye, az ország sorsa, gondja? Vagy lekötik minden energiá­ját a helyi problémák? — A fejlesztések előtérbe helyezése meg­követeli a gazdasági szervezetektől, hogy a reális, gazdaságos és műszakilag kivitelezhe­tő ötleteket, gondolatokat megmentsék, hasz­nosítsák. Aki nem így gondolkodik, az a jö­vőjét kockáztatja. Az alkotó műszaki tevé­kenység kibontakoztatásához az is szüksé­ges, hogy a tágabb és szűkebb környezet is „vevő legyen" az új gondolatokra. Ehhez arra is szükség van, hogy kialakuljon a vál­lalatnál a műszakiak második és harmadik vonala is. Köztudott, hogy a megyében ma­gas a korszerűtlen termékszerkezetű kis- és középvállalatok száma, ahol a foglalkoz­tatott műszakiak nincsenek mindig érdemi munkával ellátva, így anyagi és erkölcsi el­ismerésük sem haladja meg a középiskolát végzettekét. Alapvető feladatunk, hogy he­lyi kezdeményezésből kiindulva növeljük a kvalifikáltabb, alkotóbb szellemű műszaki­ak számát, javítsuk letelepedésük és beil­leszkedésük feltételeit. Véleményem szerint a megye műszaki ér­telmiségének nagy része jó értelemben vett lokálpatrióta, de természetesen megpróbál valamilyen módon közéleti szerepet is betöl­teni, s tágabb körben gondolkozni. A helyi problémák kezelését különben sem szábad a társadalmi folyamatokból kiszakítani, köl­csönhatásukat a különféle intézkedésekbe is be kell építeni. Ugyanakkor a helyi felada­tok végrehajtását nem lehet áthárítani egy felsőbb szervre. Nem szabad a csodavárás bűvöletében élni, a helyi tennivalókat hely­ben kell elvégezni. Ez sokak teljes energiá­ját felenoészti, s nem is vállalkoznak több­re. • Hogyan fogadja a kor kihívásait a kom­munális vállalat igazgatója, s hogyan az ember, mint a műszaki értelmiség tagja? A napi praktikus teendőkön túl mi foglalkoztatja egyáltalán a mai ve­zetőt? — A távlati kihívás leegyszerűsített kép­lete az, hogy milyen mértékben tud a gaz­daság lépést tartani napjaink robbanássze­rű ipari fejlődésével. A most meghirdetett és január 1-től bevezetésre kerülő gazdasá­gi-társadalmi reformok biztosítják majd, hogy tisztább képet kapjunk a gazdasági fo­Hétvégi interjú Lendvai István vállalati igazgatóval a kibontakozásról, szolgáltatásokról lyamatokról, a piaci mechanizmusok pedig remélhetően hatékonyabban érvényesülnek. Várható, hogy a gazdaságtalan termelési struktúrák visszaszorulnak, a termékszerke­zet fokozatosan átrendeződik, csökkenni fog a monopolhelyzetben lévő termékek, szol­gáltatások aránya. A szolgáltató vállalatok­nál, gondolom, megszűnik majd az a kényel­mes helyzet, hogy nincs vetélytárs, hogy a piacon csak egyedül vagyunk. A kommunális vállalat a minőségi mun­ka fokozatos javításával arra törekszik, hogy az igényekhez, a fizetőkereslethez iga­zodva javítsa majd a műszakiak felkészült­ségét, korszerűsítse munkamódszereit. Bőví­teni kell szolgáltatásaink körét is. A gáz- és olajtüzelő berendezések karbantartására, javítására, telepítésére az egész megyét át­fogóan készülünk fel, de szeretnénk beha­tóbban foglalkozni a környezetvédelemmel összefüggő szolgáltatások fejlesztésével is. Igaz, a mai vezetők még mindig nagyon sok időt fordítanak a különböző érdekegyezteté­sek, az adminisztrációs feladatok végzésére, a hiánygazdálkodásból adódó operatív te­endők ellátására. Sokszor tapasztaltam ma­gam is, hogy részben belső szervezetlensé­günk miatt a feladatok végrehajtásához ta­padó felelősségek elmosódnak a heararchia útvesztőiben és a döntést az igazgatónak kell meghoznia a legjelentéktelenebb ügyek­ben is. A Vállalataink elmaradott technikai szín- ^ vonala számtalan gond forrása. Hogyan lehet helyben e bénító körülményeken változtatni? — A túlhaladott technikai szint óhatatla­nul együtt jár azzal, hogy a termékek és a szolgáltatások önköltsége megnövekszik, az amortizáció kisebb mértékben képződik, te­hát a bővített újratermeléshez szükséges fejlesztési források meglehetősen korlátozot­tan állnak rendelkezésre. Különösen igaz ez az úgynevezett tompított nyereségérdekelt­ségű közüzemi vállalatokra, így ránk is. A költségvetés összezsugorodása, a lakosság takarékosabb életvitele ezeknek a vállala­toknak a nehézségeit minden bizonnyal to­vább növelik majd a jövőben, ezért a to­vábblépés csak úgy lehetséges, ha a kisebb vállalatok, gazdálkodó szervek töredék tő­kéjüket koncentrálják. Közös érdekeltség alapján új vállalkozási formák létrehozását — például gazdasági társaságok, KFT-k, leány- és vegyes vállalatok — kialakítását szorgalmazzák, hatékonyabbá téve a tőke­áramlást. Mi is gondolkozunk, kivel, s mi célból házasodjunk majd, hogy ne fenyeges­sen bennünket a vegetálás veszélye. mészetesnek, egyben fontos jelenségnek is tartjuk a jövőre nézve, s egyáltalán nem te­kintjük tragédiának, hiszen tudjuk, hogy a felvevő piacnak kell elvégezni a szelekciót az egyes termékek és szolgáltatások között. Mind világosabbá válik, hogy ma már fiktív munkával, rossz minőségű termékkel nem lehet becsapni az embereket. Marad tehát a lehetőségeinkhez mért minél erőteljesebb műszaki fejlesztés, a gondolkodás, a fejtö­rés. És fel kell készítenünk szakemberein­ket arra, hogy a velünk kapcsolatban álló lakók, egyáltalán a szolgáltatásainkat igény­be vevők a korábbiaknál is jóval élesebben reagálnak majd esetleges hibáinkra. Azt sajnos nem ígérhetem, hogy ezentúl egyet­len hiba nélkül dolgozunk, azt viszont igen, mindent megteszünk majd azért, hogy a reklamációk száma csökkenjen. Őszintén szólva saját érdekünkben is, mert a meg­rendelők elfordulnak tőlünk, s a mi pénzünk lesz majd kevesebb. M A stabilizáció, illetve a kibontakozási program megvalósítása seregnyi ténye­zőn múlik. Sikeres végrehajtáshoz ren­delkezésre állnak a szükséges eszközök? Mit vár a politikától a gazdasági veze­tő? — Ha az anyagiakra gondol, azt kell mon­danom, hogy ezek az eszközök maradéktala­nul egyetlenegy vállalatnál sem állnak ren­delkezésre. Ilyen címszó alatt ugyanis nem lehet működő tőkéhez jutni. Viszont az új szabályozások, a bankrendszer átszervezése lehetőséget, a társadalmi, politikai törekvé­sek pedig kedvező légkört biztosítanak arra. hogy a külső tőkék bevonásával piacképes termékeket fejlesszünk ki, szolgáltatásaink színvonalát pedig emeljük. Az új vállalati jövedelemszabályozás egyrészt előnyös fel­tételeket biztosít a nyereség növelésére, másrészt csökkenti a „pántlikázott” pénzesz­közök felhasználásának korlátáit. Megítélé­sem szerint viszont nehezíti majd a kibon­takozási programot, hogy január 1-jétől a többlet-pénzforgalomhoz általában a válla­latoknak rövid lejáratú hiteleket kell igény­be venniük, amelyek újabb kamattal terhe­lik költségeiket. — Mit vár napjainkban a politikától a gazdasági vezető? Olyan társadalmi, politi­kai környezetet, ami biztosítja a gazdasági reformban megfogalmazott tisztább közgaz­dasági folyamatok maradéktalan megvalósu­lását. Ne élvezzen előnyt az a vezető, aki a különböző szinteken jó kapcsolatokkal ren­delkezik, s annak révén jut jelentős fejlesz­tési eszközökhöz, a pénzt okosabban fiaztató vállalatok kárára. Az ország nehéz helyzetéből fakadóan nem nehéz megjósolni, hogy tovább erősödik majd a kritika a szolgáltató vállalatok munkáival szemben. Milyen lehetőségek állnak rendelkezésükre, hogy a növekvő igényeknek megfelelje­nek? A korábbi mellőzés után hirtelen nö­vekszik a műszaki értelmiség presztí­zse. Milyen gondokat okozott ez koráb­ban? Hogyan tud élni a lehetőséggel, s képes-e megfelelni az elvárásoknak napjainkban e garnitúra? — Mi is tapasztaljuk, hogy a termékeket és a szolgáltatásokat mind kritikusabb szem­mel figyelik az emberek, ezt azonban ter­— Nem tapasztaltam, hogy a korábbi idő­szakban a műszaki értelmiséget tudatosan háttérbe szorították, mellőzték volna. Inkább arról volt szó, hogy hiányoztak a kellő ösz­tönző eszközök, s a gazdasági körülmények sem kényszerítették ki a szürkeállomány jobb hasznosítását. Kétségtelen viszont, hogy elkényelmesedett a műszaki fejlesztés a ko­rábbi időkben, az anyagi, erkölcsi elismerés hiánya pedig nem tett jót a kvalifikáltabb utánpótlás kinevelésében. Elfelejtkeztünk kicsit arról is, hogy a tudás gyorsan avul, és a szakmai továbbképzésre több figyelmet kell fordítani. A korábbi mulasztások kö­vetkezménye: néhány helyen még ma is megszólják azokat a műszakiakat, közgaz­dászokat, akik munkaidejük egy részét a szakirodalmat tanulmányozva információ- gyűjtésre fordítják, különböző folyamatokat elemeznek, holott e nélkül nem lehet lépést tartani a fejlődéssel. A Szolgáltató vállalataink lehetőségei, fel- ™ adatai némiképp eltérnek a termelő kol- lektíváékétól. Mi az, amin az önökéhez hasonló közösségeknek változtatni kell az elkövetkezőkben? Egyáltalán mi a biztosíték arra, hogy ezentúl jobban dolgoznak majd? — Való igaz. a szolgáltató vállalatok spe­ciális helyzetben vannak, műszaki színvona­luk általában alacsonyabb az ipari átlagnál, a dolgozók munkakörülményei és kereseti lehetőségei szintén kedvezőtlenek, s egyes presztízs nélküli szakmákban a szakember­utánpótlás egyre nehezebb. Ennek az is az oka, hogy a különféle tervek készítésekor a szolgáltatás csak az „egyéb” rovatokba szo­rul. Magán a szolgáltatáson belül pedig azon kell változtatni, hogy az egymáshoz kapcso­lódó tevékenységeket a vállalatok komple­xebben kezeljék, ne kelljen az ügyfélnek na­pokig kilincselni, ügyes-bajos dolgainak el­intézése miatt. A velünk egy cipőben járó vállalatoknak szorosabban kellene együttmű­ködnie, például közös ügyfélfogadó irodák létrehozásával, így egyszerűbbé, szervezet­tebbé lehetne tenni, a szolgáltatásokat. Ezek színvonala azt hiszem, a városokban ma már elfogadható, inkább a távolabbi települése­ken vannak fehér foltok. A lakosság kom­fortérzékének növelése érdekében, munká­jának megkönnyítéséért, a korábbiaknál ezekre a területekre is jóval nagyobb gon­dot kell majd fordítani, ha azt akarjuk, hogy ne legyen féloldalas a megye ... — A program sikerének biztosítékát én abban látom, hogy a piaci mechanizmus a szolgáltatások nagy részénél mind jobban érvényesülni látszik, minőségi munkára, ta­karékos gazdálkodásra szorítva a vállalato­kat. Elérkeztünk oda, hogy újra át kell gon­dolnunk a vállalatok szervezeti és működési szabályzatát, át kell értékelnünk munka- módszerünket, munkastílusunkat, felül kell vizsgálni a vezetőkkel és dolgozókkal szem­beni igényeinket. S ami az egyik legnehe­zebb feladat: ahol szükséges, ott megfelelő kádercseréket kell végrehajtani. A stabilizációs, illetve kibontakozási ^ program sajátos terheket ró mindany- nyiuukra. Hogyan járulhat a program sikeréhez az önök vállalata? Az új mód­szerek hol ütköznek a legkeményebb falba? — Ügy vélem, a program nem lehet J£ám- pányjellegű, s csak akkor lesz eredményes, ha következetesen végigszenvedjük a sta­bilizációs időszakot, a hosszabb távú terve­ket pedig következetesen végrehajtjuk. Vál­lalatunk arra törekszik, hogy a tevékenység körébe tartozó feladatokat maradéktalanul teljesítse, tartalékait, erőforrásait a korsze­rűbb igényekhez és a megye sajátosságaihoz alkalmazkodó szolgáltatások fejlesztéséhez irányítsa. Most egyébként én a cselekvési egységben látom egyebek mellett a jövő zá­logát. Azok a vállalatok vannak manapság könnyebb helyzetben, ahol a pártszervek, a kollektívák a cselekvési programot alapos elemzéssel készítették el. Itt morálisan is kedvezőbb légkört sikerült kialakítani, s ez egyik biztosítéka lehet a stabilizációnak, a kibontakozásnak. Köszönöm a válaszait. Balogh Géza ... nagyon sokan és nagyon so­kat dohányoznak nálunk. Ezt egy­szerűen megállapíthatja bárki, s ami a legszomorúbb, úgy néz ki, hiábavaló mindenféle propaganda. Az emberek tovább füstölnek, a nem füstölők pedig csak füstölög­hetnek azon, hogy nekik is szívni­uk kell a füstöt. Reggelente, munkába menet gyakran azt számolgatom, hányán dohányoznak az utcán. A legrosz- szabb (saját) statisztikát pénteken reggel állítottam fel. A Kelet Áru­háztól a városi tanácsig számoltam a cigarettát szívókat. Elképesztő szám jött ki. Háromszázhuszonhét emberrel találkoztam, közülük száz- hetvenkettőnek lógott a fehér ru- I dacska a szájában, vagy éppen füs­Is ________________________________ tölt az ujjui között. Ehhez azt hi­szem még jó néhány tíz embert hozzászámolhatok, akik akkor ép­pen nem dohányoztak, s akkor ki­jönne, hogy... De nem is merem leírni. Az országos statisztikát nem ismerem, ám az én statisztikám — számomra — valóban elképesztő­nek tűnik. Egyszerűen megdöbben­tő, hogy ennyien rabjai a nikotin­nak. A számokhoz tartozik még az is, hogy az iskoláskorútól (kezében az iskolatáska elárulta éveinek szá­mát) a hetven éven felüli nénikéig valamennyi korosztály képviselve volt. A sok dohányos láttán persze az ember rögtön arra gondol, mit le­hetne tenni? Mert nem egy ismerő­söm panaszkodik, évek óta szeretne leszokni a cigarettaszivásról, napo­kig, hetekig kibírja, aztán újult erővel ugrik ismét fejest a Sophia- nae-s, vagy Mariboros dobozba. Pe­dig nem is az akarattal van baj, hiszen ha munkáról van szó, nem ismer határt. Mégis, a cigaretta a legtöbb embernél a mindennapi élet szerves tartozéka. Élvezet ki- bontani az új csomagot. Amúgy ko­mótosan kivenni az első szál ciga­rettát, majd elővenni a gyújtót és végül rágyújtani. De nem is ez a végső, hanem az első szippantás. Mélyen leszívni a füstöt a tüdőre, hosszan benntartani, hogy minden hörgőcskét átjárjon a melege —-na, és a nikotin —, majd egy kecses mozdulattal kifújni. Ezt csak azok tudják igazán, akiknek van idejük erre, nem pedig idegesen egyikről a másikra gyújtanak. E sorok írója sohasem dohány­zott, a jövőben sem szándékozik rá­szokni. Éppen ezért nehezebben is érti meg a füstölőket, akik a saját egészségük mellett kárt tesznek a másikéban is. De hadd írjam gyor­san ide, a legtöbb dohányos sem szereti, ha cigarettáznak mellette. Ezt onnan tudom, hogy ismerő­söm, aki aztán mindent elkövet egy slukkért, amikor vonatba száll, sohasem a dohányzófülkét választ­ja. Inkább kimegy a folyóra el­szívni egy cigarettát, mint hogy füstben üljön. Ezt — utazva az ex- presszvonatokon — nagyon jól meg lehet figyelni másoknál is. Mégis mi lehetve a megoldás? Először is két csoportba kellene osztani a dohányosokat. Az egyikbe azokat, akik nem akarnak leszokni, a másikba akik hajlanak a „jó" fe­lé. Aztán az utóbbiak egyedi belá­tásában bízva, hatni rájuk. De mi­vel? Mert hiába írják rá a dobozok­ra már évek óta „A dohányzás ká­ros az egészségre!", falra hányt bor­sónak tűnik. A különböző helyeken és fórumokon kifejtett propaganda sem bizonyul elég hatásosnak. Ak­kor mégis: mi a kiút? Füstmentes falvakat létrehozni, amit nemrég kezdeményeztek? Szerintem egyik sem jó megoldás. Abból kellene ki­indulni, aki dohányzik, az már fel­nőtt, tudja mit cselekszik. (Persze, hová soroljuk azokat a tizenévese­ket. akik már általános iskolás ko­rukban kezdik a dohányzást? En­nek a problémának a megoldása el­sősorban a szülőkre és az iskolára tartozik.) Nekem a szenvedélyek rabjainak említésekor mindig az a háromesz­tendős fiúcska jut eszembe, akinek annyit mondogatták, ilyen nagy fiúnak már nem illik cumikázni, hogy megunva az állandó zaklatá­sokat kijelentette: ö ezentúl nem fogja szopni az ujját. Lám a há­roméves meg tudta tenni, valahogy így képzelem el a dohányos embe­reket is. S hogy ez nem légből ka­pott valami, arra egy konkrét ese­tet. November 17-e: „nemdohányzó nap”. Szerkesztő kollégám tavaly épp ezen a napon buzdította az embereket, szokjanak rá a dohány­zásra. Mert aki még nem szívja, az nem tudhatja mit jelent az em­bernek saját köhögésére ébredni nem tudja, milyen jó érzés éhgyo­morra az ágyban rágyújtani, utána a reggelit is megtakaríthatja, hi­szen jóllakik magával a füsttel. De félre a tréfával, kollégám — erős dohányos volt! — azon a nanon szívta el az utolsó cigarettáját. Ép­pen egy esztendő telt el cigaretta nélkül.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom