Kelet-Magyarország, 1987. október (44. évfolyam, 231-257. szám)

1987-10-10 / 239. szám

A pedagógus szabadsága

LÁTOGATÓBAK

Kérdőjelek

A múzeumalapítónál

S

zakmai szabadság az iskolában — már-már bűvös fogalom; hivatott a pedagógus, de akár az iskola önállóságának szimbo- lizálására, a tanár felelősségének hangsúlyozására, az iskolai élet demokratizálásának és gyorsütemű átalakításának jelzésére is. Mint any- nyi, napjainkban újra felfedezett fogalom, tulajdonképpen évszázados, ha nem évezredes tartalmakat hordoz. Mindig is azt a vágyat, pedagógusálmot fejezte ki, hogy az iskolában a tanítási órán, tanulói között végzett munkájába ne szóljanak bele mások, ne avatkozhassanak bele kívülről semmilyen indíttatással, szándékkal és felelősséggel.

Mégis mindig ezen a területen volt a legnagyobb a csábítás, az iskolákért felelősséget érző felsőbbségek részéről. A szándék aligha volt valaha is tisztátalan. Jobbítani akarták, akarnak ők is, hirdették és hirdetik, hogy segíteni, könnyíteni kívánnak a tanár és a tanuló munkáján, ezért ellenőrizték és felügyelték kitartóan a magyar iskolát, immár 200 éve, Mária Terézia óta.

Napjainkban ennek a jog eszközeivel véget vetettek. Üj törvény jelent meg az oktatásról (immár két éve), amelynek első dolga volt eltörölni a felügyeletet (a szakfelügyeletet) és az iskolának széles körű szakmai szabadságot adott. A törvény és a napjainkban a rendtartás helyett életbe lépő működési szabályzat mint saját iskolai „alkotmány” szakmájában szabad, szuverén, autonóm, munkavállalóvá emelte a pedagógust.

A dolgok ilyen elrendezésével már meg is nyugodhatnánk. A témában kevésbé jártas ember erre azt mondaná, hogy végre feje tetejéről a talpára állíthatta az oktatás a dolgait. Ezek után, ha ilyen tisztává és egyértelművé váltak a viszonyok, akkor már minden megy a maga útján. A tanár „felszabadításának” jótékony hatása hamarosan az iskola munkájának látványos javulásában fog jelentkezni.

Ez utóbbi megállapítás bár biztosan szépen hangzik, de félő, hogy nem teljesen igaz. Az iskola munkájában gyors, látványos javulást — egy deklarált jogi kategóriától — remélni inkább a lila vágynak, mintsem a szürke valóság kemény kihívásának tűnik. Mert a valóság bizony szürkébb, mintsem hittük. A pedagógus szakmai szabadságának a garantálása önmagában alig több, mint ösztönző erő, ami nem kevés. A feltételek hiánya a kerékkötő — mondhatnánk felmentésként. Van is benne sok-sok igazság.

De ha a feltételeket valami csoda folytán egyik napról a másikra optimizálni tudnánk, nagy megbolydulást aligha tapasztalhatnánk. A tanulság a túlzó általánosítás szintjén valahogyan úgy vonható meg, hogy az embereknek nem kis hányada, kevésbé szereti az olyan változásokat, melyek élete menetének, munkájának, életmódjának megszokott, kialakított rendjét radikálisan megbolygatják.

E tapasztalatok nyomán tantestületeinkben az utóbbi időkben kétségtelenül azok az erők is aktivizálódtak, akika korábbiakban elzárkózást vagy „néma ellenállást” tanúsítottak a megújulást hirdető reformokkal szemben. Most ők — a fejlesztési program és a törvény szellemének, vagy pedagógiai lényegének meg nem értése, ill. félremagyarázása folytán, mellüket verve hangoztatják, hogy „lám. nekem lett igazam, Én tudtam, hogy a járt, a jól kitaposott útról nem szabad letérni, Én megmondtam, fogjuk mi még az egyszeregyet tanítani”. Vagyis maradiságból erényt próbálnak kovácsolni. Iskolai kon- zervatizmusukat értékőrzőértékmentő bátor tettként kívánják feltüntetni. Sajnos, iskolai hatásuk nem csekély, az ilyenféle hangadás sokakat megzavar, a mai reform- törekvésekkel szemben pedig bizalmatlanságot táplál. Ott, ahol ez még találkozik az iskolai belső érdekeltség hiányával is. az így felerősített hatás előbb-utóbb visszafogottságot, közönyt, szürkeséget és rutint szül.

Az ilyen iskolák a szakmai szabadsággal nem' sokat akarnak vagy tudnak kezdeni. számukra megléte inkább teher, nyűg, jelentős többletmunka-igényét nem vállalják. Vagyis miként a társadalomban, úgy az iskolában sem akar mindenki megújulni, ez még ott is igaz, ahol a szándékot megtévesztően ügyesen tudják adminisztrálni, jól el tudják magukat adni.

Az iskolákban azonban nem kevés azoknak a száma, akik vállalják vagy vállalnák szakmai szabadság terheit, az ezáltal diktált folyamatos megújulás kényszerét, és a vele járó — ma még társadalmilag korántsem elismert

— többletmunkát.

Ez az erő (hol potensebb, hol kevésbé potens személyiségeivel) szinte minden iskolában jelen van. Nem állíthatom, hogy számuk, befolyásuk és pozícióik mindenhol elegendőek ahhoz, hogy ők határozzák meg az iskola, a nevelői közösségek újonnan formálódó szakmai arculatát; azt viszont igen, hogy megfelelő társadalmi támogatással, hozzáértő és segítő szaktanácsadással, színvonalas

szakmai szolgáltatásokkal ezek az emberek — a sport nyelvén szólva — „helyzetbe hozhatók".

Természetes, hogy a beidegződések, tradíciók hatásai

— a feltételek pozitív irányú változásával — sem szüntethetnek meg egyik napról a másikra.

A külső beavatkozásokra való törekvésekkel, az ún. „beleszólásokkal” továbbra is számolni kell. Hiszen az irányításban közreműködő apparátusok, az iskolai életben érdekelt társadalmi intézmények szervezeti és szemléleti átalakulása napjainkban végbemenő folyamatok függvénye.

Az új szellemű irányítás és együttműködés elveit és módszereit ők is az iskolával párhuzamosan tanulják. Ne csodálkozzunk tehát, hogy a tanácsi felügyelő számára továbbra is nagy a kísértés a „mindent látni és mindenről (szakmáról) véleményt mondani” munkastílus továbbvitelére. A szakfelügyelőből lett tanácsadó a korábbi felügyelői munkamódszereit és viszonyait szeretné átmenteni, továbbéltetni. A családok többsége pedig az iskolában végbemenő folyamatokat csak megkésve tudja követni. A helyi társadalom befolyásos személyiségei sem mindenütt veszik szívesen tudomásul, hogy az intézményi önállóság korábbi jogosítványaikat erőteljesen korlátozza.

Az ilyenféle viszonyulások is emberi dolgok, a józan útkeresésben velük nem számolni hiba volna. De tudatosítani kell. hogy az efféle törekvések csak ott erősödhetnék meg igazán és uralhatják az iskolát, ahol hiányzik az önállósodásra való helyi törekvés, a' megújulási szándék, ahol az ezzel járó harcot vállaló ún. nehéz — de

tenni tudó — emberek nem kerülhetnek cselekvő helyzetbe. Részben azért, mert nem kapnak megfelelő intézményi támogatást, ösztönzést, elképzeléseiket, törekvéseiket nincs, aki felkarolja, az esetleges tévedéseikért megértő toleranciát mutatva.

Másrészt hiányosak azok az anyagi, tárgyi, dologi feltételek, melyeknek bizonyos színvonal alatti állapota minden fejlesztési törekvést, kísérletező vállalkozását, szellemi innovációt visszafog. Gondolok itt elsősorban megfelelő szertári háttérre, eszközellátottságra, az eszközök működtetési feltételeire. a szakkönyvtárak helyzetére, regionális pedagógiai információs rendszerek működésére, központi szolgáltatások állapotára.

Valljuk meg a fentiek közül bármelyiket is emelnénk ki, a ma iskoláinak jelentős százalékában érzékelhető hiányára panaszkodnánk. Kevés az olyan iskola, ahol a feltételek mindegyike egyértelműen kedvező. Vagyis a kevésbé optimálisnak vélt körülmények között működő intézmény, a központi és regionális feltételek hiánya, vagy gyengeségei, pedig még az ő munkájukat is érzékenyen befolyásolhatják. Ha azonban végigtekintjük a ma jóhírű. ún. fejlesztő, kísérletező, „húzó” iskolákat, akkor azt is megállapíthatjuk, hogy azok egy része nem optimális, sőt, igencsak közepes feltételek mellett képes a folyamatos megújulásra. Ami megintcsak az olyan alkotó vagy alkotni vágyó pedagógus személyiségek fontosságára hívja fel a figyelmet, akik legtöbb esetben nehéz emberi körülmények között is vállalják a harcot az újért, kerülnek szembe szűkebb vagy tágabb környezetük megnem- értésével, kicsinyességeivel.

E

redményeik és példáik azonban mind meggyőzőbben bizonyítják, hogy a szakmai autonómiájuk és szabadságuk, pedagógiai alkotó munkájuk nélkülözhetetlen feltétele. Személyiségük és tevékenységük ezáltal pótolhatatlan közösségi értékeket is hordoz, melynek védelme, oltalma és támogatása közügy. Értük kollektív a felelőssége az iskoláknak, a művelődésirányításnak és az oktatásért felelősséget viselő minden társadalmi és politikai intézménynek. Vagyis mindnyájuknak.

Dr. Kuknyó János

— Nahát, maga az!? Csak meglátogatta az öreg krónikást?

Szálfatermet, szorosra fűzött fekete bakancs, viharvert orkándzseki. S jóságos mosoly az arcon.

Bihari Lajos hatalmas tenyerében riadt madárként lapul az óriás keze is, nem is igen érti az ember, hogyan férnek ezek az ujjak esténként az írógép billentyűihez. S hogy mutat köztük a vékony ceruza?

Mert a kölesei kovácsmesternek leghűségesebb barátja a toll és a ceruza. Negyven esztendeje immár. Akkor fogott írószerszámot először a kezébe. Otthon, Nagyaron faggatta az apját: hogyan is éltek ők egykor, legénykorukban.

— Miért volt fontos tudni magának arról?

Apró rebbenés a mélyen ülő szemhéjon.

— Nem tudom ...

A gének titokzatos törvénye. Állítják, a gyermek mindig a nagyszülőre üt. ö az apjától örökölte különös természetét.

— Édesapám is Írogató ember volt.

Kopott, színehagyott füzetet keres elő.

Hetven esztendeje írott verssorokat böngészhet benne az ember. Dohog a vonat a nagy orosz éjszakában, viszi a magyar hadifoglyokat Szibéria felé. Galíciában teme- tetlenül hagyott bajtársakat sirat a versek írója ... az otthoni ligetek... a szatmári lankák... a nagyari testvérek járnak a fejében.

— A hadifogolytáborban írta édesapám ezeket a verseket. Több füzet is tele volt velük. Ügy kellett a betűket kisilabizálni.

Az asztalon régi könyvek, kéziratok, térképek. S egy vaskos, elismerő sorokkal tele emlékkönyv. Az Erdőháti Tájmúzeum emlékkönyve.

— Azt mondták a szakemberek, egy múzeumhoz emlékkönyv is kell. Hát vettem egyet.

A legnagyobb dolgokat is ilyen magától értetődően kezeli. Ha valamit a fejébe vesz, tüzes nyilak sem téríthetik el tőle. Pedig az igazán erős emberek véghetetlen szelídségével teszi a dolgát. Soha, senki sem hallotta még kiabálni. Kérni is csak nagy-nagy alázattal kér. Követelni tán sohasem követelt még semmit. Pedig ma már megtehetné. Senki sem tett még annyit azért, hogy Kölesét megismerje a világ.

Pedig nem is itt született. Innen a harmadik faluban, Nagyaron nőtt fel, híres-neves famíliában.

— A kutyabőrt még őrizték, de édesapám már részesarató volt.

Véletlenül sem azt mondja, hogy apám, ■ vagy anyám. Édesapám, édesanyám.

— Tanulni szerettem volna mindig. Tanítónak menni...

De a nemes Bihari család sarja örülhetett, hogy felvették kovácsinasnak. Két helybéli rokon, Varjú Kálmán, s Varjú Gusztáv vette szárnyai alá. Náluk tanulta meg szeretni a vasat, a gépeket. A két mester is nemes volt persze, de ez mit sem jelentett a két háború közt már Szatmárban. Hiszen volt itt olyan község nem is egy, ahol minden harmadik portán a ládafiában tartották még a kiváltságról szóló adománylevelet.

— A Bihariaké megvan még?

Tiszta, őszinte nevetés.

— Akkor már rég a múzeum falán lógna. Mint emlék a múltból.

Vakítóan fehér, tomácoszlopos épület az Öreg-Túr partján. Valamikor iskola .volt, az evangélikus hitű tót telepesek ivadékai koptatták padjait. Ma Bihari Lajos birodalma.

A múzeumalapító gépészkovács szélesre tárja az ajtót. S megelevenedik a múlt, a régi „kocsi” ember élete. Esztováta, s mángorló, lekváros szilke és sonkolyos fazék.

Tiszabecsi abora (szénatartó) — Csizmadia Attila metszete.

Bölcső és halotti lepel, kerekes guzsaly és huszárkard.

— Ki gyűjtötte össze ezt a rengeteg holmit?

Ha nem lenne talán túlságosan is szemérmes, nyugodtan mondhatná, ő egyes egyedül. Ehelyett így fogalmaz:

— A falu ajándéka itt minden.

Bármelyik nagy múzeum megirigyelhetné

az itteni pedáns nyilvántartást, a szigorú archiválást. Mindegyik tárgyon —, legyen az parányi guzsalyszék, vagy hatalmas öntött vaskályha — iskolai vinyetta. S rajta; ki mikor adományozta.

Ahány tárgy, annyi történet.

Itt a sarokban az egyik legfrissebb szerzemény, a Kárpátalján formázott vaskályhák egyike.

— A szomszédos utcában egy trágyacsomóban bukkantam rá.

Letisztította, kifényesítette, kiszidolozta.

— Hány forintot költhet a múzeum évente új tárgyak vásárlására?

Más talán meg is sértődne e kérdésen, ám Bihari Lajos csak elnézően mosolyog.

— Tudja maga jól, hogy szegény az eklézsia. Ingyen adtak itt a kőcsiek mindent. Egy fillért sem kértek semmiért.

A volt tanítói lakásban most alakulgató „úri szoba" dísze egy öreg, fekete zongora. Nem tudjuk mennyit ér. Volt gazdája nehezen vált meg tőle, de Bihari Lajos különös alkut ajánlott: ledolgozza az árát.

Egész télen almát hámozott érte. S a munkáért cserében megkapta a zongorát a múzeum.

Más a szabadidejében maszekol, fusizik. Idegenül hangzó szavak a hófehér falak között, mégis kibuggyan az emberből a kérdés:

— Mit szól mindehhez a család?

Először szigorodik meg a mindeddig nyílt

tekintet.

— Maga jól ismer engemet. A szerkesztőségében is sokszor megkerestem, ha erre jár, maga sem kerül el. Hányszor látott az én számban cigarettát? Hányszor látott maga engemet ittasan? Hányszor kellett utánam a korcsmába jönnie...!? Én a fizetésemet mindig hiánytalanul hazaadtam.

Hatvanöt éves, a helyi téeszből jött nyugdíjba. Ha a kovácsműhelyben megkereste valaki suttyomban, hogy „Lajos bátyám, kalapálja már ezt ki nekem”, s adott cserében tíz-tizenöt forintot, azt eltette. Abból vette a benzint, a papírt, a magnókazettákat. S alig várta, hogy eljöjjön a hétvége. Magnóját, táskáját, térképtartóját a hátára kötözte, s irány a környező falvak. Motorral járja az Erdőhát útjait, már szinte mindenkivel beszélt, aki a Túr mentét ismeri. Félszáznál is jóval több magnókazetta őrzi e beszélgetéseket. Sokat látott, sokat élt szatmári öregek regélnek dűlőnevekről, határrészekről, tarajos kígyókról, kolostorromokról, bujdosó szegénylegényekről.

De nemcsak az elmúlt századok emlékeit gyűjti. Több évtizede már, hogy naprakészen vezeti Kölese krónikáját: kit eskettek, kit temettek. Merről fújt a szél, miért ragyogtak a csillagok. Hol volt gyermekáldás, ki hová költözött. S közben regényt, verseket ír. A télről például ilyeneket: „Köd szitál a fűre, fára, Varjuk szállnak száraz ágra ...”

Otthon karfiolt termeszt, s szőlőt présel, a hátsó műhelyben kolompot, ladangot, pergőt, s csengőt kalapál, a faluban honismereti és fafaragó szakkört vezet... de ha messzi tájról idetévedt idegen zörgeti a múzeum ajtaját, természetesen ő siet elibük a kulcsokkal.

Szereti az arcokon a csodálkozást látni. Hogy egy ilyen kis falu, mint Kölese is nagy dolgokra képes. Ha sok benne a jószándékú ember.

S ha van egy Bihari Lajosuk.

Balogh Géza

KM HÉTVÉGI MELLÉKLET

1987, október 10.