Kelet-Magyarország, 1987. október (44. évfolyam, 231-257. szám)
1987-10-24 / 251. szám
1987. október 24 Kecskeméten született 1955-ben. A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem magyar—népművelés szakán szerzett diplomát. Tanulmányai befejezése után előbb az egyetem közművelődési titkárságán, majd a Hajdu-Bihar megyei Moziüzemi Vállalatnál dolgozott. 1984-ben került ci Nyíregyházi Városi Tanács művelődési osztályára, 1985- ben filmelméletből szerzett doktorátust, 1987 júniusától tanácselnök-helyettes. Felesége pedagógus, egy négyéves kisfiúk van. A helyi tanácsok és pártszervezetek is elkészítették a maguk cselekvési programját. Ebben — érthetően a gazdaság kapta a legnagyobb hangsúlyt. A szűkülő lehetőségek hogyan érintik majd vajon a művelődést? — A félreértések elkerülése végett szeretném leszögezni, hogy ezek a programok egyetlen szántén sem hozzák hátrányos helyzetbe a művelődést, nem utalják má- sodhegedűsi szerepkörbe. De nem is lehetne, hiszen a kiművelt emberfők sokasága egyenesen elengedhetetlen ahhoz, hogy meg tudjulk valósítani a gazdaság szerkezetének átalakítását, versenyképességünk növelését, a műszaki fejlesztést. A látványos fejlődést mindenütt szellemi tőikével alapozták meg. Közismert példa Jiapán, de említhetném Dél-Koreá t is, ahol. 1970-ben huszonnégy éves korukig a fiataloknak csak 8 százaléka szerzett diplomát, míg 1984-re ez az arány megháromszorozódott. És 'láthatjuk, milyen léptekkel halad előre ez az ország az utóbbi években. Ami a saját szűkülő lehetőségeinket illeti, valóban jogos az aggodalom — amennyivel más területeken romlanak a féltételek, any- nyivatl a művelődés helyzete is megnehezedik. Eddig ez még nem következett be, a költségvetési elvonások nem érintették ezt az ágazatot. A tervezett beruházásokat sikerült megvalósítani — vagy közel állnak hozzá —, a jelenlegi elképzelések szerint egy középiskola építése húzódik át a következő tervidőszakra. Az is tény, hogy ehhez a tanácsnak hiteleket kellett felvenni, kötvényt kibocsátani. A kultúra aranyiban szenved mégis bizonyos hátrányt, hogy a társadalom termelési szerkezetében fogyasztóként „a sor végén” áll, tehát az esetleges problémákat, hiányosságokat már nem tudja továbbhárítani ... A A művelődést a nehezedő feltételek kö- ^ zepette sem tekinthetjük tehát pusztán a lélek fényűzésének. Ugyanakkor nyilván számítanunk kell rá, hogy ezen belül bizonyos területek több figyelmet, támogatást kapnak. Melyek ezek? — Elsőiként a nevelést-oktatást említem, az óvodától az egyetemig, különös tekintettel az általános .iskolára. A közművelődésben szintén az „alapozó funkciót” ellátó intézmények a legfontosabbak, ilyen például a könyvtár, valamint azok a művelődési formák, .amelyek egyben közösséget is kínálnak, jelentenek a résztvevőknek. A (különféle érdeklődési, baráti körökre, klubokra, egyesületekre gondolok. A támogatási rendszer átalakítására is szükség van, mert nem az a fontos, milyen intézmény égisze alatt működik egy csillagászati szakkör vagy egy filmklub — hanem hogy működik! Azt szeretnénk, ha nagyon sokszínű lenne a ■paletta. Az irányításnak ki kell állnia a művelődés nélkülözhetetlensége mellett, és arra kell ösztönöznie az intézményeket, hogy az adott lakókörzet, település, az ott élő emberek igényeihez Igazítsák tevékenységüket, és iné a fordítottjét próbálják erőltetni. Az oktatásban pedig ideje visszatérni az iskola klasszikus funkcióihoz: ne gyermek- ímegőirző legyen, hanem a tanítás, tanulás, nevelés színtere. • Közbevetőleg jegyzem meg, hogy az iskola nem saját jószántából vállalta fel a gyerekek szórakoztatását, étkeztetését és így tovább... Mindezt a család hárította át az iskolára — mert sajnos, a család sem képes betölteni hivatását, — Baja Ferenccel, a Nyíregyházi Városi Tanács elnökhelyettesével művelődésünk feltételeiről----------------------------------------Hétvégi interjú részben ugyancsak rajta kívül álló okból. — Egyetértek, valóban óriási az iskolára nehezedő nyomás, de nem gondolom, hogy mindig az iskolának kell megadnia magát. A közművelődésről: véleményem szerint általában a közművelődési intézményeknek az a feladatuk, hogy helyet adjanak a művelődő közösségeknek, a közhasznú tanfolyamoknak, foglalkozásoknak. Fontos aktuális feladata lesz az átképzés segítése. Bizonyos intézményeknek pedig, mint a színház, MVMK, vagy a mozi, továbbra is hivatásuk a maradandó értékek felmutatása. Fontosnak tartom, hogy a tudomány művelői olyan probléimák megoldásával, kutatásával foglalkozzanak, amelyek segítségünkre lehetnek az előbbre jutásban, s hogy eredményeik mihamarabb hasznosuljanak. Mindazonáltal a művelődés hatását, hatékonyságát illetően ne legyenek vérmes illúzióink — a művelődés hiánya ugyanis egy sor, a gazdaságban, társadalomban gyökerező igond következménye. Bizonyos rétegeknél az érdekeltség, másoknál pedig a tehetőség csökken a műveltség megszerzésére, gyarapítására. A A műveltségről alkotott képünk megfe- “ lel-e a korszerűség követelményeinek? — Egyre jobban közelít hozzá, ami azt jelenti, hogy a műveltség ma már nem egyenlő a humán ismeretekkel, tehát ebbe ia fogalomba beletartozik a természettudományos, műszaki Ismeretek bizonyos szintű birtoklása csakúgy, mint a viselkedés- vagy a munkakultúra. Elvben tehát már tudjuk, és el is fogadtuk, milyennek kell lennie egy igazán művelt embernek, csak a gyakorlatban ez még nem valósult meg. És nem is ez a nagyobbik baj, hanem az, amiről az előbb besziélltem, tehát hogy az emberek jó 'része nem érdekelt a tanulásban, műveltsége gyarapításában. A Nyilván azért, mert a munkahelyi vi- ^ szonyok nem ösztönzik vagy kényszerítik erre, netán egyenesen az ellenkezőjét sugallják. — Munkahelye válogatja. A képzés, a képzettség létfonitosságát igazolja, hagy éppen ia jól működő, eredményesen gazdálkodó vállalatoknál, erőteljesen ösztönzik a tanulást, megbecsülik a .műveltséget, a szakmai hozzáértést. Ezeknél a v,általa tokinál hatékony .a munkaszervezés, itt van korszerű technika és pezsgő, tenni akaró közösség. Nagyon' rosszul jár az a vállaltat vagy szövetkezet, amely nehezebb időkben ezen akair spórolni. Ez olyan szűk látókörű politikára vall, amely később megbosszulja magát — nem túlzók, 'az lilyen cég a saját sírját ássa meg. Képzetlen, műveletlen, tehát igénytelen emberekkel nem lehet igényes, világszínvonalú terméket gyártani. A ránk váró feladatok megoldásához van-e elegendő, megfelelő képzettségű szakemberünk? Mindenekelőtt a műszaki értelmiségre gondolok, hiszen — hogy úgy mondjam — ők viszik a vállukon ezt a programot. — A gazdálkodó szerveknél! jelenleg annyi és olyan képzettségű szakember van, ami megfelel az adott munkahelyen támasztott követelményeknek, az ottani igényeknek, szíravoraailnak. Hiába szeretnénk mi a jelen- legiinél lényegesen több, magasan képzett értelmiségit a városban vagy a megyében itudni, ha egyelőre nem tudunk számukra megfelélő munkát, körülményeket biztosítani. A költségvetésből gazdálkodó intézményeknél némileg más ia helyzet, az egészségügyben, a felsőoktatásban vagy a művelődési intézményeknél valóban sokkal több szakemberre lenne szükség. Rendkívül fontos, hogy ezen a területen előbbre jussunk, és szerintem van is rá esélyünk. Arra gondolok, hogy nagyobb figyelemmel (kellene gondoznunk az itt élő, tanuló tehetséges fiatalokat. Már az általános iskolában, és még inkább a középiskolában fel kellene karolnunk őket. Szinte személyre szabott tehetséggondozásra van szükség. Csaik így számíthatunk reálisan arra, hogy ezek a fiatalok majdan nem mondanak búcsút a megyének. Arra nem lehet építeni, hogy a debreceni orvostudományi egyetemen vagy a szegedi gyógyszerészikaron végző, nógrádi, baranyai vagy komáromi fiatal diplomást sikerül idecsábítanunk. De a mieinket hazahozhatjuk! Ha „fogjuk a kezüket”, ha törődünk velük, ha úgy alakítjuk a pályázati rend- ászért. Mindezt eddig is csináltuk, de még .nagy tartalékaink vannak. Ha már szóba hozta a tartalékokat: más területeken is lát kiaknázatlan lehetőségeket? — Véleményem szerint igazán nagy tartalékok a műveltség, a művelődés, a szellemi munka becsületének helyreállításában, elismerésében és elismertetésében rejtenek. Másutt nemigen beszélhetünk komoly tartalékokról. Üjra kellen-■ gombolni a 'kabátot, tehát részben tisztázni, részben pedig újragondolni az egyes intézmények feladatait és a támogatási rendszert, amiről már voilt szó. Ez azt a célt szolgálná, (hogy jobb hatásfokkal tevékenykedjenek ezek az intézmények, közelebb a valóságos igényekhez, az emberekhez. De egyről nem szabad megfeledkezni. A művelődés szerkezetének, működési rendszerének átalakítása nem megy máról holnapra. A kapkodás, az ötletszerű, meggondolatlan, kiérlelatlen változtatás itt mérhetetlen károkat okozhat, hiszen lerombolhatja a talán nem ideális, de mégiscsak létező, funkcionáló formákat, anélkül, hogy lényegesen jobbat teremtene helyettük. És mindannyian tudjuk, évek kellenek hozzá, hogy egy-egy elavultnak kikiáltott forma, módszer újra életre keljen, ha egyszer elmetszették a gyökereit. • Az előbb, amikor a rombolásról és az építésről beszélt, a különféle művészeti csoportok, együttesek jutottak eszembe, amelyek, ha egyszer széthullottak, ugyancsak évekig nem hívhatók újra életre. Fenntartóik tudnak-e, akarnak-e majd áldozni ezekre az együttesekre? — Én bízom 'benne, hogy igen. Vigyázni költ rájuk, mint közösségekre, mint olyan együttesekre, amelyek a művelődés, a kultúra évtizedes vagy még régebbi hagyományait őrzik. Az amatőrnek mondott együtteseknél nem lis az a legfontosialbb, hogy milyen színvonalon művelik azt, amit csinálnak. Nem kizárólag a produkció a fontos, (hanem az együttlét. Itt van például az utazások ügye. Valószínűleg kevesebb jut majd (ilyen célra, minit eddig. Tehát az együtteseknek is itdsztázniíuk kell, a kül- vagy belföldi utakért csinálják-e, vagy a közösség la fontos, ahová tartoznak, mert a zene, az ének vagy a tánc igen is közösséget formál. Szóval: jó, ha utaznak, ha utazhatnak, s lehetőségeinkhez mérten támogatjuk is ezt — de ne ez tartsa össze őket. Ezek az együttesek egyébként azért is fontosuk, mert naigyon sokat tehetnék a megyéről alkotott kép gazdagításáért, illetve, ahol erre még mindig szükség van, átformálásáért. Űigy is mondhatnám, művészeti együtteseink kulturális 'missziót is •betöltenek. Nem is szólva hivatásos művészeinkről. Szerepük a következő időszakban még fontosabb lesz, mert segíthetnek behozni még meglévő hátrányainkat. Erre a művelődésben nagyobb esély van, mint a gazdaságban, különösem ha az országos átlagnál valamivel nagyobb támogatást tudunk adni ennek az ágazatnak, és persze, ha a művelődés szakemberei, intézményei is eredményesebben tevékenykednek. Drágul a kultúra is. Emelkednek a szállítási költségek, a művészek gázsija, a művelődési házak fenntartási költségei. Nem fenyeget-e a veszély, hogy számos produkcióról — az előbbi ok miatt — le kell mondanunk, s így szőkébb rés nyílik a világra ablakunkból? — Nagyon valószínű, hogy nem tesz annyi pénz, amennyi kellene, a költségvetés nem fog tudni lépést tartani az árak emelkedésével. A kisebb művelődési házak már érzik ennek a következményeit — kevesebb ren" dezvényre futja, és igyekeznek biztosra menni, azaz várhatóan telt házat vonzó műsorokat, művészeket, együtteseket kínálni, ami érthető, hisz számukra is perdöntő a bevétel. De a kínálat szűkülése nem nevezhető „beszűkülésnek”. Attól, hogy valaki eljár különböző rendezvényekre, még nagyon szűk lehet a látóköre — ha önmagának él, hia nem tartozik semmilyen művelődő közösséghez, ahol emberi kapcsolatokat ápolhatna, véleményt, információkat cserélhetne, vitatkozhatna. Az előbb említett programok helyett tehet találni más formákat, még jobbakat is, ugyanis ezek az úgynevezett műsoros rendezvények csak a passzív befogadó igényeit elégítik ki. Ilyen is 'kell, de ez önmagában még kevés. Sokkal jobban félek viszont a könyvek drágulásától. Ez még mindig a legalapvetőbb, leginkább hozzáférhető, ugyanakkor legértékesebb formája a művelődésnek, az ismeretek gyarapításának. S ha ez a forrás az emberek egy része számára bedugul, vagy ritkábban élvezhetővé válik, akkor nagyon sóikat fogunk veszíteni. • Végül egy utolsó kérdés: mikor mondhatjuk, hogy „itt van már a Kánaán”? — Ha sikerül elérnünk azt az ideális állapotot, hogy a művelődés egyszerre lesz az emberek belső igénye, és jól felfogott érdeke, amit a társadalmi környezet nemcsak elméleti szinten, hanem a hétköznapi érdek és értékviszonyok gyakorlatában is visszaigazolt. Ekkortól a művelődés a társadalmi összfolyamatokon belül és az emberek életmódjában és szemléletében is igényelt helyére kerül. Köszönöm a válaszait. Gönczi Mária--------------------\ ... az az ember, aki ebben az almaszezonban ezzel a magabiztosságot sugalló szóval, hogy „szerintem”, mondatot kezdett, könnyen eshetett az elhamarkodottság csapdájába. Még most, a szüret végéhez közeledve sem kristályosodtak ki annyira a dolgok, hogy tartós érvényű megállapításokat lehetne tenni. Akik mégis állást foglaltak — enélkül azért nem haladhattak előre a dolgok —, azok széles körű meg nem értésre találtak, hogy finoman fogalmazzunk. Lapunk hasábjain számos véleménynek adtunk helyet, ezekből is tükröződtek az eltérő érdekek. A viták tárgyainak egy része már idejét múlta, némelyik még nem zárult le, sőt újabbak is keletkeztek. A léalma körüli értelmezések például álig szűnnek. A préstulajdonos gazdaságok a szezon eleje óta tüzet fújnak, mondván: kiárusítja a külkereskedelem munkájuk és jövedelmük tárgyát. A MÉM illetékese ezzel szemben azt közli: jobb, hogy magasabb áron exportra megy a léalma, mert ekképpen a hazai üzemek is kénytelenek árat emelni és nem marad náluk a teljes haszon. * Lehetne folytatni a nagyüzemi példákat valami végső konklúzió levonása érdekében, e jegyzetben azonban inkább idéznék két kistermelő leveléből, akik nem kezdték ugyan ezzel a szóval mondandójukat, hogy „szerintem”, de nyugodtan megtehették volna. Nincs azonban kizárva, hogy áldozatul esnek a bevezetőben már említett csapdának. Sz. Zs. jánkmajtisi olvasónk arra hívja fel a figyelmet, hogy az a bizonyos 50 filléres — azóta már kipótolt — árcsökkentés voltaképpen a kisebbik tétel. A lákóhe- , lye szerint „illetékes” átvevő telepen ugyanis minősítési szabály, hogy a bevitt almának csak fele lehet különleges, ötödé első osztályú. Ezt a minősítést még körszedett álmával is megcselekedték és nem jött ki neki öt forint 14 fillérnél több átlagár. „Ezt nincs, aki ellenőrizze, mert nem mer szólni senki”, panaszkodik levélírónk. Az áfész helyi és nem helyi képviselőiben a sorok olvastán nyilván megfogalmazódik néhány mondat, amely így kezdődik: „szerintem” és egészen másként végződik. Apropó végződik... Néhány „elkeseredett nyírségi almatermelő” szerint elhamarkodottan írtam oda jó egy hónapja cikksorozatom befejezésekor, hogy Vége. Kedves „elkeseredettek”! Ez az érzés engem is hatalmába kerített, és amint fogyott a papír, egyre inkább nyomasztott. Az a sorozat tálán még ma is tartana, ha mindent megpróbáltam volna felemlíteni benne. Hm...' Van, aki az ellenkezőjét igénytelennek tartja. Egyáltalán: sokat járva a termelők, kereskedők, és más álmával foglalkozók között annyira különböznek egymástól az emberek és panaszaik, Hogy valami klikkes rétegződésről nemigen lehet tartani. Tanulságosabb lenne egy képzeletbeli barométerrel az indulati kilengéseket mérni. Ha az ember megáldatna azzal a képességgel, hogy a holnapi eszével a mai érzelmeire legyen befolyással, nem hagynák el medrüket a düh hullámai. Mert azért mára nagyon sok minden tisztázódott, sőt az ígéretek többsége valóra vált. Javultak az árpozíciók — ez a legfontosabb. Másban pedig nem állt be akkora változás, ami nagyobb lenne egy-egy korábbi szezonénál. Miért éppen az ahilZ esetében maradna minden a régiben? Szerintem változó gazdaságunkban egy cseppet sem változott ezen ágazat jelentősebben, mint a többi. Mondom ezt annak ellenére, hogy a szélsőségek áldozatai egészen biztos másként folytatnák a mondatot a „szerintem” után. Nem lesz a „szabolcsi aranyból szabolcsi sár...”. Szerintem! És ha vége lesz a szezonnak, megszületnek majd azok az ötletek, amelyek ezt megakadályozzák. Még azok fejében is, akiknek az a véleménye, hogy a dolgok mai állása szerint erre van kilátás. [|| HÉTVÉGI MELLÉKLET
