Kelet-Magyarország, 1987. október (44. évfolyam, 231-257. szám)

1987-10-24 / 251. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLET

1987. október 24.

o

VALÓSÁGUNK KÖZELKÉPBEN

V

itatkozom, mert ahány emberrel találkozom, az vitatkozni akar velem. Persze ez nem így igaz, vagy nem ilyen egyszerűen igaz. Akikkel találkozom, az»k valóban vitatkozni akarnak, csakhogy az ellentmondó partner egyre • megfoghataitlanabb. Olyan mint egy fantom. Megjelenik és eltűnik, mielőtt neki visszabeszélnek. Egymást keressük hált vonaton, villamoson, presszókban és autóbuszra várva a járdán, baráti társaságokban, munkahelyeken és a véletlen találkozásokkor is. Nem is feltétlenül vitázni akarunk. Hiszen legtöbbször nem meggyőzni akarjuk egymást, hanem egyszerűen panaszkodunk: Gondoktól

tartva, aggodalommal, .de olykor felhangos indulatokkal is.

Hajdan a táblabírák pi- pafüsitös alsózó, ferbliző világában el-el politizálgat- tak emberek. Mondták is rólunk: mi, magyarok po- litizálgató nép vagyunk. Politizálható, de nem politikus. Ezt a történelem is meggyőzően bizonyítja. A nép — igaz — nem is politizált. Elég baja volt azzal, hogy valamiképpen megéljen.

Valamivel később a fő- szolgabírák, főispánok között, abban a bizonyos alsó- és felsőházas világban is divat maradt politizál- gatni. Amúgy öcsémuram- bátyámuram szinten, de akkor már (mert annyira gond volt megélni is) politizálni kezdett. a munkás, . politizált a paraszt és az értelmiség legjava is. Nem máról holnapra, hanem tanulva, minden tudásért megküzdve. Ezit a hazát csak -az utóbbi egy évszázadban kétszer is majdnem el lehetett politizálgatni, de azt ami igazán politika, azt már semmiképpen sem lehetett megölni többé. Szin- ' te a világ csodája, hogy itt Európa közepén, lényegében idegen testként megmaradtunk. És ha hibákkal, kacskaringókkal is, de eljutottunk a máig. Egy, még most is minden korábbinál közösebb és az egyén számára is gazdagabb, teljesebb világig. Vitatkozni ezen a hárommillió koldus egykori Magyarországában aligha lehet.

Mit felejtettünk el közben? Teljes egészében azt, hogy mi van mögöttünk. Vagy talán a mai fiatal hibás azért, hogy hosszú évekig igazából nem tanítottunk történelmet, s hogy gyakorlatilag egy fél nemzedéktől nem is követeltünk történelmi tudást?

Történelmi tudás híján, a számontartás képessége nélkül természetesen nem tudhattuk, hogy merre tar- ’ tűink, hogy ez az ország merre és mire jut. Nekünk elég volt, hogy viszonylag • jól éljünk, hogy ugyanolyan „szerelést” veszünk a gyerekünknek, mint a szomszéd és még az sem volt fontos, hogy ez szép, jó, hasznos, legyen. Elégnek tűnt, hogy ugyanolyan drága. Ugyanígy versenyeztünk az autók márkájával, „víkendputrinak” csúfolt milliós hétvégi házainkkal, telkeinkkel, háromévenként cserélt bútorainkkal, külföldi útjadnkkal. Természetesen nem egyformán, mert voltak — mint ahogy most is vannak —, erejükön felül teljesítő szegényebbek és tehetségükön felül szerencsés, vagy ügyeskedő gazdagabbak. Voltak szorgalmasak, 'de bármennyire is furcsa logika, mégis mindenkinek természetesnek tűnt, hogy a holnap egy kicsit jobb lesz, mint a tegnap és a ma,- és ezt elrendezi » Világ • nélkülünk.

Miénk volt a konyha szeglete. Nem volt rá szükség — így hittük —, tehát el is felejtettük, hogy a magunk életével is ‘politizáljunk. Tudtuk, legalábbis tudni fellett volna, hogy van jó és rossz körülöttünk, de fontosabbak voltunk magunknak, semhogy ezekkel törődni kezdjünk. Az egyénnek, családnak felsrófolt igények előbb az időnket lopták meg,' aztán az erőnket sorvasztották, és nagyon gyorsan rontottak az erkölcseinken is.

Mi gondunk rá? Miénk volt a konyha szeglete. Szerveztünk fórumokat, ahol beszéltünk, vagy inkább beszéltek nekünk már-már felsejlő gondokról. De ki-ki közben lopva az órájára nézett, mert lett légyen párttag, vagy pár- tonkívüli, unta az egészet. Várta a telek, a korábban elvállalt fuvar, ami — ha jól könyvelt valaki — a vállalattól kapott kilométerpénzből is kitelt, és eleget hozott egy új kocsihoz. Várta őket a GMK, a fusimunka, az épülő hétvégi ház. ami nem lesz csúnyább, mint a szomszédé. Ez mind fontosabb volt, mint a világ, amiben éltünk. Ebben a sajátos látásmódban családokra, a magunk egyéni sorsára deklaráló- dott az, ami lényegében a minden haladás forrása lehet.

A nemzet. Le kell írni, mert ezt elégszer nem lehet elmondani, hogy ez ugyanígy igaz' volt egy munkás, vagy parasztcsaládban, s ugyanígy a középvezetők, a párt- és társadalmi vezetők családjaiban.

Nem olyan régen történt, hogy egy közművelődési intézmény KlSZ-szer- vezetének gyűlésére toppantam be. Egy íráshoz lett volna szükségem a párt novemberi határozatára. A pontos szövegre. Néztek rám olyan értetlenül, mintha nem lett volna dolguk tudni, hogy mi az.

Költő (magyar KÖLTÖ) barátommal beszélgettem, és mert a beszélgetés közben szóba hozódott az újság, ő büszkén, sőt egy kicsit lenézően közölte, hogy ő pedig évek óta napilapot nem olvas, kivéve néhány szombati szám mellékletét, de azt is csak akkor, ha valamelyik verse megjelenésére vár.

Más: egy vezércikk került szóba, amiben létkérdésekről volt szó. A hatalommal'is rendelkező ismerősöm bevallotta, hogy úgymond véletlenül- nem olvasta el, de nem baj, mert a lényege úgy is benne lesz valamelyik belső tájékoztatóban. (Ez a kiadvány vezetők és társadalmi munkások informálására szolgál, de úgy, hogy a szerkesztők a valóságanyag ismeretét már feltételezik.) Nyilvánvaló, hogy szórako-. zott ismerősöm a semmihez azt a kiegészítő közlést se feltétlenül olvasta el.

Könnyelműek voltunk? Inkább lusták, vagy figyelmetlenek. N.em csoda, hogy ezrek és ezrek voltak, akiket az újságokból legfeljebb a sport, a televízió aznapi műsora, esetleg néhány bűnügy érdekelt. Aki vett vagy eladott, az átolvasta az apróhirdetéseket is.

Nem illene, de új bekezdésbe írom: annyira siettünk a magunk álmai után, hogy most dühösek vagyunk, mert a hátunk mögött hagyott tengernyi felelőtlenség előttünk is kikezdte a simának látszó utat.

Akinek kedve van, eltűnődhet rajta, hogy egyszeriben egy nernzetsnyi közgazdászunk és a fehér asztaloknál egy fél nemzetnyi politikusunk van. Hogy hol volt ennyi közhelyes okosság eddig? Azt tudni nem

lehet, de most előrajzik valamennyi. Mondják az emberek (pontosabban egy részük) mindazt, aimi eddig is tudott volt, de nem figyeltek oda. Esetleg hallgattak akkor, amikor szólni lehetett, kellett volna.

Aligha van ebben az országban olyan felnőtt ember, aki valamilyen visszásságról, kijavítható hibáról ne tudott volna. Ez lehetett kicsi, de lehetett óriási

azt is, hogy attól szép, vagy nem szép, hogy milyen ember az, aki hordja. Tévedtünk, nincs mit tagadni rajta, tévesztettek is velünk. Elég volt egy képlet ahhoz, hogy átírjuk az ország történelmileg kialakult térképét. Olykor szelíd, vagy nem szelíd adminisztrációs erőszakkal is. Egy elképzelés miatt körze- tasítettük az iskolákat, majdhogynem megölve ezbiztos, hogy akik végrehajtották, azok hittek az íróasztalra érkezett utasítá- sokbain.

Még valami a gondolathoz: ha a hibákat emlegető, politizálgaitó, indulattal kritizáló ember okosabb volt mindenki másnál, akkor megkérdezni való, hogy hol volt eddig? Van, volt is számtalan fórumunk, ahol •neki korábban szólni lehetett volna. Eredménnyel,

Bartha

Gábor:

Merre tartunk ?

gond is. Lopott szeg, zsáknyi cement, néhány szál deszka? Csupa filléres ügy? Amíg ilyesféle gondjaink nem voltaik, ügyes stiklinek, ha úgy tetszik társadalmi, jópofaiságnak számított a lopott kilométer, a hatalmi szóval, vagy éppen fel sem említett társadalmi ranggal k-ikényszieríitett protekció. Legfeljebb irigyeltük azt, akinek sikerült, de nem vetettük meg érte és elértünk addig, hogy az ilyesmi már nem is számított bűnnek. Természetes volt az is, hogy emberi kötelességnek tűnt minden fonák ügyünkben védeni egymást, lehetetlenné téve ezzel mindenféle bizonyítást. Különben is: nem akart bizonyítani senki. Egész egyszerűen a langyos melegben azt hittük és hitettük el egymással is, hogy csak ez a langyos meleg a jó, mert ez a természetes.

Vitatkoztunk? Nem. Lényegében sohase. . Csak möst kezdünk a vitákhoz, hogy, a világ ránknyitotta azt a bizonyos konyhaajtót.

Nem szól ez az írás mindenkiről, de szólni szeretne mindenkihez. Amit leírtam eddig, azzal nem valamiféle mundér becsületét akarom védeni. Nincs is szükség rá, mert tudom, hogy milyen a mundér, de

Mező István rajza

zel a kis falvakat, holott bizonyíthatóan igaz: történelmi sorscsapások után, legyen az tatár, török, német, vagy bármi más, mindig ezek a falvak voltak a megújulás bölcsői. Nem mernék statisztikát készíteni arról, hány nagyszerű tudósunk, művészünk indult azokból az egy tollvonással halálra ítélt iskolákból.

Szüntettünk meg vasutas kát, mert volt egy közlekedési koncepciónk, aztán rájöttünk, hogy közúton szállítani’ drágább.' A síneket addigra viszont felszedtük. Újságíró voltam már akkor is, amikor diadalmas jelentésekben számoltunk be arról, hogy egy-egy iskolában, intézményben kidobták a jó öreg, hideg napokon vörösen izzó vaskályhákat és szétvertük a nem egyszer művészi értékű cserépkályhákat, mert egy elképzelés szerint az olajkályha modernebb.. Minden ilyen elképzelésnek voltak aktív és túl aktív munkásai. Újságíró voltam akkor is, amikor az olajkályhák használatát egy rendelettel betiltottuk, mert... Építettünk olykor feleslegesen még kőolajvezetéket is és bontottunk meggondolatlanul. Változott körülöttünk á világr Voltak jó és rossz jósaink, halkabb, vagy' hangosabb szavúak is, de az biztos, hogy a legrosszabb koncepció, elképzelés kitalálója sem akart rosszat. Az is

vagy olykor eredménytelenül, de legalább annyi in.- dulattal, ahogyan most vitázunk. Jó néhány tévedésünk elkerülhető lett volna. Igen, de akkor többnyire félig tele volt a zsebünk, és tele a hasunk. A jóllakott embert ritkán 'érdekli a másnapi ebéd.

Kell még tennem egy szükséges kitérőt, öt-tíz- tizenöt évvel ezelőtt is voltak szegények és gazdagok,

. még akkor is, ha az előbbi- ' ékről kevesebbszer, vagy halkabban szóltunk. Ez volt a világkép..Amikor panaszkodtak, akkor is halkan tették a kisnyugdíjasok, az özvegyi nyugdíjasok és-a többiek. Voltak szociálpolitikai gondjaink, s intézkedéseink. Még akkor is, ha korábban tanulták és tanították, hogy a má világunkban ilyen intézkedésekre már nem is lesz szükség, mert mindenki jól él majd, és minden rendben lesz. Mondtuk mi ezt bűnözésre is, pedig a statisztikák egészen mást bizonyítanak. Mindazok, akikért ezekre az intézkedésekre szükség volt, akkor is,' most is csendes emberek. Nem ők azok, akik hangosan panaszkodnak, ágálnak a nehezebb évek ellen, hanem azok, akiknek közben sok. féltenivalójuk lett.

Paradoxon, de igaz: mindaz, ami történik; elsősorban a kispénzű embereket sújt- . ja. Ám az adók ellen még sem a nyugdíjasok háborognak, hanem azok, akik eddig sokszor ellenőrizhetetlenül sokat kerestek.

Megkockáztatom — bár biztos, hogy sokan nem fognak tapsolni érte — a nehezedő életkörülmények azokat bántják, akik reménykednek valami jobban, és azokat háborítja fel, akik nagyon sokszor érdemtelenül úszkáltak a jóban, vagy koncra vártak a konyhák szegletében.

Igaz-e hát, hogy valamilyen tragédia történik velünk? Ha igaz, (bár a tragédiában nem hiszek), akkor ez nemcsak velünk, hanem általunk is történik. Tudni kell: ha egy kalapáccsal a kezemre ütök és nem a szememet, vagy a másik kezemet hibáztatom, hanem a kalapácsgyárakat, akkor legfeljebb egy közhelyes káromkodásra futja az erőmből. Nem csak felettünk hibáztak, mert talán a kezemben lévő szerszám sem volt tökéletes, de nekem, nekünk is illett volna gondosan megnézni, hogyan áll a kezünkhöz az a bizonyos kalapácsnyél?

Illő, hogy elnézést kérjek mindenkitől, akit ez az írás érint. Elnézést a nagyon kevés hibátlantól, és a most már a világgal, országgal gondolkodóktól is. Tudom, hogy sokan vannak, de hát ők azok a bizonyos halkabban szólók.

Nem tudom ki mondta, de politikus volt az biztos, hogy vannak népek, akiket jószerint ostorral kell megtanítani a demokráciára. Most pedig az vesse magára a követ, aki a mögöttünk lévő évektől számonkérni meri ezt a korábban alkalmazott, de eredménytelen ostort. Biztos, hogy olvasás közben nem lesz ilyen ember, vagy ha van, akkor sem engedne úgy igazán belenézni a maga emberi számításába. Az már csak következmény, hogy a vagyonát is képtelen lenne elszámolni valamiféle bizottság előtt. Nem tenné, mert menthetetlenül rájönne, hogy a most, adott esétben- a korcsmaasztalnál megkívánt demokráciáért Önfha-; gát kellene ostoroznia.

Akkor hát mi legy.eq?

Ne- vitatkozzunk? Ne legyünk nyugtalanok, pe háborodjunk fel semmiért? Egész egyszerűért ' elégedjünk meg azzal, hogy élünk? Szó se róla. Mert akkor újra történik mindaz, ami megtörtént velünk eddig. Meg történik, de immáron sokszor rosszabb körülmények között. Kilátás- talanabbul. Értelmetlenebből.

Vitatkozzunk hát? Indulatból, a magunk féltése miatti ingerültséggel? Bármennyire is ezt diktálja az ösztön, nem jutunk vele messzire. Elkéstünk, hiszen mai indulataink a tegnapból valók. Az országnak, a nép vezetőinek, párt- és társadalmi' munkásainak, valamennyi állampolgárnak az önvizsgálatából lehet és szabad csak politizálni. Ám semmiképpen sem utólag okosként politizálgatni.

Valamiféle jobbat teremteni nem indulatokkal, hartem szorgalmas és őszinte jó szándékkal, okos tettekkel lehet.

Nem a viták ellen írtam. Nem is a sokszor indulatos szavak ellen. Hanem a bután indulatos mondatok, a botcsinálta közgazdászok hangzatos érvelése ellen • tiltakozom. Talán nincsenek is annyian, mint amennyinek látszanak! Jó lenne, ha ők is megértenék, hogy egy folyónak mederre van szüksége ahhoz, hogy a tengerig érjen. Ezt a medret kell most megásnunk, szélesítenünk. Függetlenül attól, hogy hol lehetett volna átvágni a felesleges kanyaró-, kát.

KM