Kelet-Magyarország, 1987. szeptember (44. évfolyam, 205-230. szám)
1987-09-05 / 209. szám
[M HÉTVÉGI MELLÉKLET „Élein Itiszekb ispjai voltak...” Olvasótábor Nyírbátorban A vasúttörténósz álma 1200 csomópont — egy élet Amikor leszállván a vonatról, tétován keresték feléjük forduló arcunkat, még nem gondoltuk . . . Amikor először tört föl a szorongás gátjait átszakító nevetés, még nem hittük ... Amikor együtt fürkésztük a Vegát, a Fias- tyúkot, vagy a Jupiter holdjait a szikrázó éjszakai égen, még nem sejtettük ... Csak később, az első önvallomások, az első átbeszélgetett éjszakák után éreztük meg: különös dolog részesei vagyunk . . . A megyében néhány éve megszűnt nyári programot, a szakmunkástanulók és szakközépiskolások olvasótáborát most — augusztus 11. és 21. között — újra megrendezte a Pedagógiai Intézet Nyírbátorban. A 29 fiatalból végül 18 jelent meg: a 7 szakmunkás- tanuló mellett 7 szakközépiskolai és 4 gimnazista tanuló. A diákokat — kérésünkre — pedagógusaik ajánlották, mint az átlagnál nyitottabb, érzékenyebb, fogékonyabb embereket. A tábor legfőbb célja az volt, hogy az intenzív kiscsoportos együttlétek alkalmával gondolkodni és érezni tanítsuk egymást. Gondolkodni — felelősen — a világról, nemzetről,' hazafiságról, természetről, kultúráról, tudományról, társadalomról, s persze önmagunkról, kapcsolatainkról. Ebben a folyamatban katalizált bennünket a csillagász, a filozófus, a népi táncos, a pantomimes, a világjáró, s nyilván a filmek, a videofelvételek, s mindenekelőtt a könyvek. Ady és József Attila, TinóA mozgófénykép elterjedésének első időszakában — 1910-es évek — érdekes módon nem az esztéták kezdtek el foglalkozni a filmmel, hanem a pedagógusok és az ifjúság nevelésével foglalkozó szakemberek, aminek talán az lehet a magyarázata, hogy az első filmeket nem tekintették egy új művészet tétova kezdetének, hanem az oktatásban felhasználható eszköznek tartották. Ezt példázzák az akkoriban publikált filmekkel foglalkozó elméleti írások, amiket hamarosan tettek is követtek, s 1911- ben Zilahon megalakult az első magyar iskolamozi. Ekkor még különlegességnek számított, azonban az évtized közepétől mind több helyen létesült ilyen jellegű intézmény, amit nagyban elősegített, hogy 1913 végén megalakult Budapesten a Pedagógiai Filmgyár, amelynek első vezetője Zitkovszky Béla (1867—1930) volt, aki saját gépeivel rendezte be a filmgyár laboratóriumát és kezdte el a pedagógiai filmek gyártását. Zitkovszky Béláról tudnunk kell, hogy ő fotograíálta az első igazi magyar filmnek tartott alkotást, melynek címe A tánc (1901) volt. Ilyen előzmények után jelent meg a Nyírvidék 1917. március 28-i számában „Állandó Iskola-mozi” címmel egy tudósítás, amelyben a tudósító beszámol arról, hogy a „Szabolcsi Tanító-Otthon” iskolamozit kíván létesíteni. De mi is volt ez az otthon? Megtudhatjuk az említett cikk soraiból: „A háború kitörése előtt rövid idővel alakult meg a Szabolcsvárme- gyei Tanítók Otthona, azzal a nemes iránnyal, hogy a vármegyéből Nyíregyházára bejövő tanítók találjanak egy helyet a városban, ahol megszállhatnak, dolguk végeztével elidőzhetnek és egymás között lehetnek." Sajnos a háború megakadályozta a terv azonnali kivitelezését. Ennek ellenére a tanítók nem mondtak le otthonukról, s amikor a háború végének közeledtét di és Utassy, Karinthy és Nagy László éppúgy, mint a Természettudományi kislexikon, A távcső világa, vagy Gecse Gusztáv vallás- történeti munkái. Egyre táguló körökben — o filmeket, a könyveket eszközként használva — kerestük az ÉN helyét a világban, az iskolától, mint mikro- környezettől indulva, s eljutva a barátság, a szerelem, a család, a társadalom. a haza, a magyarság, a környezetvédelem, a Naprendszer problémáin át a világegyetem kérdéseiig. A program kidolgozásakor kettős cél vezérelt bennünket: egyrészt az, hogy az alapvetően inkább szakmai képzést adó iskolák tanulói előtt fölvillantsunk egy másfajta gondolkodási modellt; másrészt az, hogy napjaink lelki elingoványo- sodásának idején a művészetek, a szép szó segítségével, a másik ember feltétel nélküli elfogadásának jegyében — legalább tíz napra — szigetet teremtsünk: a harmónia, a szépség, az őszinteség, a gondolat- és véleményalkotás boldog szigetét. Lehetőségeket akarunk kínálni; ezek elfogadására viszont senkit sem kényszerítettünk. Hittünk abban, hogy ez a kivételes érzelmi-indulati légkör kedvez elképzeléseinknek. S valóban: a fiatalok egy-két nap alatt levették álarcukat, s vállalták a legnehezebb leckét: önmagukat. Ezt a megfejthetetlen titkot próbálták kifejezni a színjátszócsoport próbáin, az akvarel- lek, a szénrajzok, a gyurmafigurák világában, vagy érezték — 1917 —, akkor újra elindították az otthonra való anyagiak gyűjtését, s tulajdonképpen ez adta az ötletet ahhoz, hogy Nyíregyházán iskolamozit létesítsenek Fekete István tanító javaslata alapján. A hogyanról igen érdekesen és tanulságosan szól a március 28-i írás, amit nem hasztalan részletesebben idézni. „ ... Ennek az előkészítő munkának egyik igen érdekes, fölötte okos ötlete, hogy a nyíregyházi iskolás gyerekek számára a közeljövőből kezdve, állandó oktató, tanulságos mozgófénykép előadásokat rendeznek mégpedig igen olcsón. 20 filléres belépődíj mellett, amely összegből egy bizonyos rész a tanítók otthonának javára megy . . . Az előadások a központi evangélikus iskola egyik tantermében lesznek minden második héten, délutánonként, három-három napon keresztül mindaddig, míg egy-egy képsorozatot valamennyi felekezet jelentkező növendéke meg nem nézett. Egy-egy előadás műsora mintegy másfél—két óra hosszat tart, mégpedig olyképpen, hogy a műsoron szerepel egy állóképsorozat, aztán egy népszerű tudományos mozgókép vagy a földrajz, vagy a természet- tudományok, vagy a biológia köréből, végül egy rö- videbb, mulattató mozgókép. Kéthetente mindig egészen új műsort fog bemutatni az iskolamozi, amelynek kitűnő modern vetítőgépe már meg is érkezett, úgyhogy 10-15 napon belül az első előadást meg is tarthatják. A nyíregyházi tanítók otthonának állandó jelleggel bíró iskolai mozgószínháza első az országban és egészen valószínű, éppen az eszperantó alapelemeinek elsajátítása közben. De remélhetőleg nemcsak intellektuálisan gazdagodtak, nemcsak festmények és versek keletkeztek, barátságok, szerelmek születtek és haltak el, hanem játszottak, játszottak, játszottak . . . Ezen felül megmaradt egy semmihez nem hasonlítható hangulat: az új ismereteknek, az ÉN magára eszmélésének borzongató izgalma, a másik emberrel történő találkozás elementáris élménye. Ügy hisszük, hogy a tábor elérte célját: az utolsó napokban már egyre többen forgatták a házi könyvtár köteteit, egyre többen szólaltak meg Juhász Gyula, József Attila, Radnóti nyelvén, s egyre többet meséltek magukról, családjukról, szerelmeikről ... A tábor kronologikus történetéből egy 270 perces videofelvétel készült. Az, hogy bennünk mi történt, láthatatlan. Őrizzük egymás legszebb arcát: Móni mosolyát, Titi könnyeit, Szabolcs nevetését, Ági lelkesedését, Zsolt tekintetét a Szépleányok című film után, Kati pillantásait, akinek legmerészebb vágya az, hogy fodrász legyen . .. Szép volt, mert demokráciában éltünk. Egymás füzetébe talán azért is kerülhettek efféle mondatok: „nagyon szeretnék még találkozni veletek... ”, „nagyon jó volt itt ... ”, „köszönöm ezeket a szép napokat, ezeket a szép érzéseket ... ”, „életem legszebb napjai voltak.” Karádi Zsolt hogy a tanulók is hamarosan teljesen meg fogják kedvelni az intézményt, amelynek társadalmi és nevelő hatása egyelőre beláthatatlan. Csak annyi bizonyos, hogy az a tanuló, akinek vetített vagy mozgóképben fogják bemutatni a magas Tátrát vagy Erdély vidékeit, vagy például szemléltető mozgóképben a csíra fejlődését, a gyomor működését és az élet más ezernyi mozzanatát, az a tanuló egészen más szemmel fogja nézni a földrajz könyvet vagy az állattant és más kedvvel fogja tanulni a maga napi leckéjét. Ez pedig a jövő nemzedék felvilágo- sodottságának szempontjából beláthatatlan fontossággal bír.” Az iskolamozi nemcsak terv maradt, mert a mozi elkezdte a vetítéseket, amit bizonyít a Szabolcsvárme- gyei Tanító-Egyesület Köre beszámolója, ami 1918-ban került nyilvánosságra. Ha nem is az első volt az országban, ha nehezen is indult az iskolamozi Nyíregyházán, mindenképpen figyelemre méltó pedagógiai adat a város történetében, s az 1917-es tudósítás sorait olvasva bizony eszembe jut az a sok kísérlet, amely a népszerű-tudományos filmeket és más alkotásokat megpróbált az oktatás szolgálatába állítani. Sajnos ennek mindig volt valamilyen akadálya. Államunk most is sok pénzt áldoz arra, hogy iskoláinknak videofelszerelése legyen, s bizony elszontyolodva látom, hogy sok helyen „holt” anyagként kezelik azokat — tisztelet a kivételnek —, s nem használják ki á bennük rejlő lehetőségeket. Sarkadi Gábor Nemrég ünnepelték a százéves mátészalkai vasutat. Többen úttörő munkát végeztek az emlékek felkutatásában, cikkek jelentek meg a centenárium jegyében. A Szatmári Múzeum füzetei között rövidesen egy könyvecske részletezi a vasút történetét. Szerzője dr. Majdán János, a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem Tanárképző Karának adjunktusa. A kérdés magától adódik: hogy kerül a téma közelébe egy dunántúli történész? — A szatmári tájjal kötött barátságom több fordulás volt. Harmadikos gimnazista koromban, a nagy árvíz idején az édesapám által szervezett terményfuvarozó teherautók kapcsán hallottam a vidékről. Debreceni egyetemistaként erre a tájra hoztak almát szedni, akkor már tudatosan próbáltam megismerni a szatmári településeket és az itteni embereket. Az esős napokon autóstoppal bejártuk a vidék falvait. Amikor Pécsre kerültem, feladatom közé tartozott a hallgatók országjárásának megszervezése. Arra gondoltam, hogy a nálunk tanuló dunántúli diákok a legritkább esetben jutnak el életük folyamán Szatmárba, s így a kötelező tanulmányutat ekkortól kezdve ezen a tájon át vezettük és vezetjük. Egy mátészalkai találkozáson Farkas József múzeumigazgatóval — akivel több közös néprajzos emlékünk volt — jobban megismerkedtünk. Ekkor egyeztünk meg abban, hogy megnézem a szálkái vasutak történetét. — A 18—19. század magyar történelmét oktatom. Ennek a korszaknak vészesen hasonló gondjai voltak, mint a mának. A korszerűsítés kérdése, a fejlett államoktól való lemaradás félelme mozgatta az átalakítást vezető és sürgető politikusak és szakemberek gondolatait. A kiút keresésében és megtalálásában nagyon fontos szerepe volt a közlekedés korszerűsítésének. Aki akarta a vaspályát és tett is érte, az reformer volt. A szerelvények mindenhová eljuttatták az árukat és mindenünnen begyűjtötték a terményeket és termékeket. Természetesen igaz ez Mátészalka környékére is, ahol valóságos csomópont keletkezett az öt irányból befutó szerelvények hatására, s meghozta a település fejlődését. — Az ország másik szegletében nehéz lehet adatokhoz jutni. Hogyan folytatta a .kutatást? — Amikor kiderült, hogy a szálkái vasutak feltárását az idén el tudom végezni, akkor a nyíregyházi levéltár anyagának átnézése elengedhetetlenné vált. A főiskolán tanító kollégák, a levéltárosok segítsége kellett' a sikerhez. Megtudtam azt is, hogy egy mátészalkai vasutas — Szabó Menyhért — időt és fáradtságot nem kímélve átnézte az összes korabeli helyi lapot, és kigyűjtötte a szálkái vasutakkal foglalkozó írásokat. A nyíregyházi több fordulóban folytatott feltárás és a pécsi feldolgozás több hónapot vett igénybe, s ezek után kezdhettem hozzá a szálkái vasutak történetének megírásához. Erről jelent meg egy írásom a Sza- bolcs-Szatmári Szemle idei második számában. — Annak, akinek a vasútépítés a kutatási területe, jóformán tiszteletbeli vasutassá kell válnia. Milyen kapcsolatban áll a közlekedésiekkel, hogyan segítik kutatómunkáját? — A MÁV Pécsi Igazgatósága és személyesen az igazgató, Fényes József is nagyon sokat támogatott eddigi munkámban. Az igazi támogatást a Közlekedési Múzeum dolgozói adták, s az ő segítségükkel sikerült so<k értékes dokumentumot feltárni. Sajnos a MÁV által támogatott közlekedéstörténet i munkacsoport olyan szűkkörű, és csak aktív vasutasokból áll, hogy ide nem sikerült „beférkőznöm”. — Az eddigiekből nem derült ki, hogy fiatalemberről van szó, aki nyilván tanulmányai hatására is fordult a történelem ezen ága felé. — Magamról annyit, hogy Balassagyarmaton születtem 1953-ban. A „palóc fővárosban” éltem 18 éves koromig, majd Debrecenben tanultam az egyetem történelem—népművelés szakán. A gazdaságtörténet felé indultam, s szakdolgozatommal, a reformkori nógrádi kulturális és gazdasági élettel foglalkozó feltárásommal óriási szerencsém volt, mivel addig soha nem kutatott anyagot fedeztem fel. Olyan nagy és új adatokat tartalmazó levéltári forráscsomagot találtam, amiből még az egyetemi doktori disszertációmat is elkészítettem. Az egyetem elvégzése után Egerben a főiskolán a munkásmozgalom történetét oktattam, majd 1979-től a pécsi főiskolán tanítok, feleségemmel együtt, aki gazdaságföldrajzos, s ez nagyon sok segítséget ad a térszerkezetes szemléletem kialakulásához. — Egy kutatónak az a megnyugvás, ha nyomtatás/ ban is láthatja mindarmak összegzését, amit eddi&zfeltárt. Milyen tervei /annak a jövőre? — Jelenleg nyomdában van a magyar vasútépítés történetét tárgyaló könyvem, amelyben az első világháborúig tartó időszakot összegeztem. A „vasszekér” diadala címen jelenik majd meg az ősz folyamán a Kossuth Könyvkiadónál. Szeretném folytatni a mátészalkai vasutakhoz hasonló részletes feltárást, melynek segítségével az egész ország valamennyi csomópontját bemutathatom. Mivel 1200 állomás működött a történelmi Magyarországon, ennek megírásához talán az életem elég lesz. A dunántúli vonalak történetéből szeretném beadni kandidátusi disszertációmat, amit szeretnék minél hamarabb elkészíteni. L. B. TÓTH ERZSÉBET: József Attila a mama sírjánál Közel a hazához, közel az utolsó, gyönyörű törvényhez, melletted jó lehetek még egy kicsit. E föld azoké, akik éltek. Utolsó álmomban vonat-arcod volt, sötét, erőszakos vonat-arcod, és tele volt bogárral a kenyered. Már nem vagyok éhes. Szívem gyöngébb volt a létnél, de időm, időm, az én időm erősebb. Ma is, holnap is, a kövér varjak rám várakoznak. A legtöbbet tudtam. Koponya leszek egy Hamlet-ország kezében. Mama. Nem találkozunk többé. Köszönöm, hogy megmutattál az esőnek, köszönöm a szélnek, hbgy szeretett. Áldott legyen, ha elrontottam a játékát. Iskolamozi — 70 éve Tanulságos niimtépek
