Kelet-Magyarország, 1987. július (44. évfolyam, 153-179. szám)

1987-07-25 / 174. szám

1987. július 25.

ffil HÉTVÉGI MELLÉKLET

Szabolcsi Miklós nyírbátori születésű, egyszerű családból származik. Tanulmányait a Zeneművészeti Főiskola egyetemi tagozatán fejezte be, kürtművész-tanári oklevelet szerzett. Nyírbátorban előbb a gimnáziumban tanított, eközben szervezte meg az önálló zeneiskolát, melynek 1976-tól az igazgatója. Felesége orvos, két nagy fiúk van.

^ Kodály és Bartók hazájában, melyet zenei nagyhatalomnak is mondanak a világban, a tömegek körében eluralkodott az ízléstelenség, a giccs. Asztaltársaságok az Akácos útra mulatnak, az ifjúság monoton gépzenére rángatózik. Ugyanakkor vannak zseniális művészeink, világjáró kórusaink stb. Hogyan látja ön zenei kultúránk mai állapotát?

— Az nem igaz, hogy Magyarország zenei világhatalom, mert nincsen olyan ország, ahol a zenei tehetség hasonló létszámban ne jelentkezett volna. Az viszont igaz, hogy a világon mindenütt játszanak magyar zenét, Lisztet például, vagy a leginkább Bartók van jelen a világ minden zenei dobogóján. És az is igaz, hogy szinte nincs Európában olyan zenekar, énekkar, amelyikben magyar ne játszana, énekelne. Azt mégsem lehet alapul venni, hogy volt egy Kodály, meg egy Bartók, és van egy Kocsis Zoltánunk. Magyarország zenei életének vannak csúcsai és mélypontjai. Nagyon sokan jól élnek belőle, vannak azután kirakatok, amiket a külföldieknek lehet mutogatni, mint például a kecskeméti Kodály Intézetet, vannak élvonalbeli együtteseink, de hogy azután mi következik, azt meg lehet nézni. Rosszabbul állunk, mint a háború előtt, mert akkor legalább a kántortanítók vigyáztak az ifjúság ízlésére, működött egy sereg dalárda, egy csomó ember muzsikált, és a szülők együtt énekeltek a gyerekekkel. Ma koncerten beletapsolnak a tételszünetbe, sőt egy társadalmi-politikai ünnepségen gondot jelent elénekelni a Himnuszt, mert nem mindenki tudja, ezért inkább lemezről játsszák le.

0 összefügg ez persze azzal, hogy mindenki a megélhetés után fut, és a kultúra az értékek sorában egyre hátrább kerül. Mint zeneiskolai igazgató, hogyan érzékeli ezt a jelenséget?

— Hadd idézzem Kodályt: a zene olyan szellemi tápláléka az embernek, ami semmi mással nem pótolható. Éppen ennek az elméletnek a jegyében hozták létre a fel- szabadulás után a zeneiskolákat, az alsó, közép és felsőfokú zeneoktatást, ami nagyon szépen megindult. Most az a furcsa helyzet alakult ki, hogy nem is főleg a pénzzel van a probléma, hanem az emberrel. Nincsenek szakemberek. Ma már egy kis városka is ki tud szorítani magának egy zeneiskolát, de ki fog ott tanítani? Vagy ha akad is ember, milyen lesz az oktatás színvonala? Pénzről azért nem panaszkodom, mert teljesen kiszámíthatatlan például a hangszerek ára; egyik pillanatról a másikra két-háromszorosára ugrik -— ha lehet kapni, de újabban azt mondja nekem a TRIAL, ha van 70—80 ezer forintom kemény valutában, akkor kapok egy oboát, ha nincs, akkor annak adja, aki fizet. De visz- szatérve a szakemberhiányra; van úgy, hogy egyetlen egy hegedűs végez Debrecenben, és három megyében várják onnan az utánpótlást. Ismerős a gond más szakmából: Budapesten temérdek fogorvos benzinkutas és taxizik — de vidékre nem megy. Országos probléma a vidéki városok zeneiskolájának szakemberhelyzete.

^ De önök még így is évente 300 gyermek zenei képzéséről gondoskodnak, ez is eredmény. Zeneiskolába viszont kevesen járnak, intézményes zenei nevelésükről esetleg az iskolában gondoskodhatnak. Mi a helyzet ezzel kapcsolatban az általános iskolában?

— Zeneoktatás az általános iskolában? Az valami katasztrófa! De összekapcsolhatjuk a középiskolával, illetve csak a gimnáziumi zeneoktatással, mivel sem a szakközépiskolában, sem a szakmunkásképzőben nincs ilyen tantárgy. Baj van a lehetőséggel is és a szemlélettel is. Az alapgond az, hogy eleve kevés szakembert képeznek ki. Készítettem egy felmérést: egy csomó iskola van a megyében, ahol a háború óta nem volt

Hétvégi interjú

Szabolcsi Miklós zeneiskolai igazgatóval

zenei

kultúránkról

ének-zene szaktanár. Egyszerűen érthetetlen azokon a helyeken az iskolaigazgatók, vagy a tanácselnökök álláspontja, ahol 30 éven át egyetlen pályázó nem akadt. Akkor nagyobb lehetőséget kellene kínálni, szolgálati lakást, kórust, másodállást. De én még nem hallottam iskolaigazgatót azért ágálni, vagy hogy azért lett volna ideges, mert nincs énektanára. Egy matematikatanárnak „ab ovo” tekintélye van, egy énektanárnak tízszer annyit kell dolgoznia ugyanannyi elismerésért.

— Ennek egyik oka, hogy a pedagógusok is általában műveletlenek a zenei-művészeti területen, illetve a másik ok: kialakult egy gyakorlat, ami az énektanárt „eltéríti” a lényegi munkától. Például a tanácselnök a tanévnyitó után felszólítja: november 7-én énekeljen a kórus, szóljon a zenekar. Amikor produkálni kell, akkor roppant fontossá válik az énektanár, de csak akkor. Én nagyon sok energiát fektettem abba, hogy a zeneoktatás fontossága mellett érveljek, és ezután is hajlandó vagyok bármelyik iskolai, vagy tanácsi vezetővel vitába szállni. Nem lehet választani, hogy ki a fontosabb József Attila, vagy Bartók Béla? De ha már sorrendet állítanak fel, legyünk tisztában az alapvető dolgokkal: a magyar irodalom, költészet azért az ország határánál legtöbbször lezárul, de a Psalmust, a Kékszakállút Ausztráliában is játsszák. Erről ennyit.

• Ezzel vitába lehetne szállni, de úgy tűnik: jogosan indulatos, hiszen nincs okunk örömujjongásra, ha utánaszámolunk: az általánosból kikerülő fiatalok 75 százaléka soha többé nem találkozik az intézményes zenetanítással — ha ugyan az általánosban volt énektanára — és zenei ízlését a diszkók, rok- koncertek formálják.

— Sajnos a kulturális kormányzat sem támogatja a művészet tekintélyét, és ha „le kell faragni” valamelyik tantárgyból, akkor az énekből és a rajzból farag. Középfokon csak a gimnáziumban van ének-zeneoktatás, heti égy óra. Pedig pontosan a mai világban kellene többet foglalkozni az érzelmekkel, amikor ennyire a szívnélküliség felé halad a technika. Nem véletlen a társadalmi agresszivitás, ami kialakult. Ezt táplálja az a zene is, amin ez a fiatalság felnő, agresszív és brutális a zenéjük, mint egy bombázó. Ahol kétezer Herz ordít, ott nincs társalgás, nincs viselkedés, nincs etikett. A táncuk sem művészet már, és egy ennyire elszemélytelenedett folyamatban nincs mód arra, hogy lelki rezdülések felnyílnának, sőt, nem sikk az érzelmi „közeledés". Egyszerűen nem értem: egy képet kiállítás

előtt le kell zsűriztetni, egy könyvet lektorálnak, a komolyzenei alkotásokat elbírálják — miért nem kötelező lezsűriztetni, amit ezek az „indián” együttesek zenei szennyként előállítanak? Teret kapott a barlangi stílus, a primitív trágárság — ezt kapják a tizenévesek zene címen.

tekre, ezeknek ma már szép hagyományuk és közönségük van. Tavasszal a kórustalálkozók következnek: az első osztályú, majd a második vonalbeli együttesekkel, azután a népzenei csoportok Nyírbélteken, majd Záhonyban a munkás és ifjúmunkás kórusok. Igen erőss a mezőny az iskolai kórustalálkozókon és az Éneklő ifjúság versenyeken. Csoportjaink közül néhány kórusunk vesz részt rendszeresen a nemzetközi zenei életben.

• Egy pillanatra térjünk vissza a népzenére: úgy látszik, „Nyírbéltek” jobbára az idős emberek ügye, bár egy-két ifjúsági citeraegyüttes is szépen fejlődik. Milyennek látja az ifjúság és a népzene kapcsolatát?

— Valóban „elöregedett” egy kicsit Nyírbéltek. Nem sikk az ifjúság számára a magyar népdal, de ez egyáltalán nem mai probléma. Ezt már Kodály is gyanította, amikor a 30-as évek elején a budai hegyekben elbújt a bokrok közé, amerre egy líceum leánynövendékei jártak és séta közben dudorásztak. Mit énekeltek? A Sneider Fá- nit! Akkor jött rá, hogy fejleszteni, erősíteni kell a fiatalság körében a magyar népzene szeretetét. Ma én ezt a nemzettudat körébe tartozó kérdésnek tartom, arra alapozva, hogy bármerre is jártam a világban, azt tapasztaltam, a világon mindenki büszke arra, hogy milyen nációhoz tartozik. Találkoztam a nemzeti rajongás számtalan példájával, amit kifejez a népviselet is: természetes, hogy fesztiválok idején a városban is népviseletet öltenek. Képzelje már el, ha én most Nyírbátorban végigsétálnék *ey nemzeti viseletben . . .

Ki tudja? De visszatérve a zenéhez, Nyírbátor jelentős szerepet tölt be a zene népszerűsítésében és az ízlés formálásában. Ön hogyan látja a szerepüket?

— Nyírbátor a zeneiskolában oktatott évi 300 növendékével, Tinódi kórusával — amelyikkel most jöttünk haza az NSZK-ból —, a nemzetközi zenei táborával és a zenei napok rendezvényeivel nem kisvárosi felada- tokkal jelenik meg, most már túlzás nélkül mondhatom, hogy a világ előtt. Benne van a táborunk a Jeunesses Musicales — a zenei ifjúsági világszervezet — katalógusában. Most augusztusban a tervezett 60 helyett megint vagy száz muzsikus jön el hozzánk, például Belgiumból, Ecuadorból, Columbiából, Angliából, Kanadából, Drezdából. Vannak, akik azt mondják, minek ez a nagy csinnadratta, inkább járdát kellene csinálni, vagy venni valamit a Bóninak, de amikor azután a családi vendégek megérkeznek, mégse a Bóniba viszik el őket, hanem a mi koncertjeinkre.

Kiváncsi lennék, milyen a komoly zene fogadtatása azok körében, akik nincsenek Mozart-hoz szokva és először hallgatnak ilyen muzsikát a zenei napok „kihelyezett” koncertjein?

0 Szerencsére sokan vannak, ha kisebbségben is, akik az értékeket választják. Próbáljuk meg róluk elkészíteni zenei kultúránk megyei leltárát.

— Vegyünk egy szezont. Ősztől készülnek a zene- és énekkarok a karácsonyi koncer— Hadd mondjam el a zenei napok központi hangversenyeiről, hogy azoknak is óriási a hatásuk: egy újfajta közönséget teremtett meg ez a sorozat, van egy elég népes visszajáró csapat. Az utóbbi évek kezdeményezése a kistelepülések műemlék templomaiban is hangversenyezni, például

Szabolcs községben voltunk, Nyírmihálydi- ban stb. Külön tanulmányt érdemelne, milyen áhítattal hallgatják a fejkendős nénikék a zenét. Nem valószínű, hogy az a falusi parasztember aki eljött a koncertre, tudja milyen zenét írt Vivaldi, de ha nem volna a zene szép, felemelő, földhöz vágná a kalapját; minek jöttem én ide, mit keresek én itt? Arról van szó, hogy a legegyszerűbb ember is érzi, mi a jó és mi a rossz. Ha nem zárkózik el eleve, azzal a jelszóval, vagy talán nagyképű hőbörgéssel, hogy „mit nekem komoly zene, úgyse fogom soha Bartókot megérteni”. Persze Bartókig eljutni nem egy könnyű feladat, és számomra az a rokonszenves ember, aki bevallja, hogy esetleg Bartókig még nem jutott el, de nem menekül el a rádiótól, ha komoly zenét konferálnak.

— Ehhez kapcsolódik a másik példám. A kis falvakban rendezett koncertek mellett rendszeresek a hangversenyek a nyírbátori Csepel művekben is. Jó tíz éve szerveztük az elsőt, és bizony elég furcsa érzéseim vannak, ha visszagondolok, mennyi „rászer- vezésre” volt szükség, a vállalat is „bedobott” mindent, csakhogy a munkások elmenjenek. Képzelhető: műszak után mindenki rohan haza, mert otthon várja még a hat tehén, szóval volt egy kis gond — de csak addig, amíg a zenekar el nem kezdte. Abban a környezetben, ott a gyárban valósággal megbabonázta a zene az embereket. Most már nem probléma, hogy 3—400 ember ott legyen a szerelőcsarnokban, reklámozni sem kell, magától értetődően hozzátartozik a zenei napok programjához a Csepel-koncert.

0 Bár Nyírbátor sok jó muzsikust képez, és a koncertek egyre több emberhez közvetítik az értékes muzsikát, ez csak töredéke annak, amit zenei nevelésben el kellene végezni, ahhoz hogy a zenei közízlés szemetesházát kitakarítsuk. Van-e egyáltalán remény arra, hogy magyar nötás-limonádés közízlésünk csiszolódjék?

— Nagy kérdés, hogy egy szervező, vagy menedzser-típusú ember lehet-e egyáltalán optimista, hiszen minden a gyökerektől függ, és az általános iskolai zeneoktatás sajnos olyan, amilyen. Mégis, van valami reménysugár. Lennie kell, hiszen a párt legfrissebb irányelveiben az áll, hogy nagyon fontos a szellemi értékek gyarapítása a hazának, mert a felnövekvő nemzedékek szellemi képzése a jövőt jelenti. Bármilyen helyzet alakul is ki, akár javul, akár nem, abból kell kiindulni, hogy az embereknek kezdettől fogva természetes igényük van a szépre, és ebben ideig-óráig lehet stop, et- tői egy ideig el lehet fordulni, de azután ismét vissza kell térni a széphez.

0 De pont arról van szó, hogy kialakulat- lan ízlés esetén szépnek vélhető az is, ami értéktelen, csak azért, mert zöld utat kapott.

— Azért van a műsorpolitika, hogy ennek az értékrendnek a kialakítását irányítani lehessen!

Ön azt mondta, minden a gyökerettől függ. Azaz: az oktatástól. Érdekelne végezetül, vajon milyen ötletei, javaslatai lennének az ének-zenei képzéssel kapcsolatban, hogy ennek a helyes értékrendnek a kialakítását az oktatásban megalapozhatnánk?

— Három javaslatom lenne: 1. A tanárképző főiskolákon az ének-zenét ne kössék az oroszhoz, meg más szakokhoz! 2. Fontos lenne sürgősen visszaállítani az ének-zene levelező képzést, hogy akik zeneművészeti szakközépiskolai érettségivel idejönnek, azoknak lehetőségük legyen felsőfokú tanulmányok folytatására! 3. Szeretném a Nyírbátorban ősztől induló zenetagozatos gimnáziumi osztályban a képzést líceum- szerűen folytatni. Ez azt jelentené, hogy a gimnáziummal párhuzamosan vennék a zeneiskola óratervében szereplő tananyagot, plusz fakultációs tantárgyként a pedagógiát, így kinevezett oktatóként működhetnek majd, és a zeneművészeti szakközépiskolában végzőkkel együtt elhelyezkedhetnének a kisebb településekben, a falvakban is.

Köszönöm a válaszait.

Baraksó Erzsébet

... mindenkinek szüksége van a pihenésre. Aki keményen végig dolgozott egy esztendőt, erejét sem kímélte, bizony elfáradt, s regenerálódásra van szüksége, amit leginkább a jól megérdemelt nyári szabadsággal tud helyreállítani.

Ez eddig tanmesének tűnhet, amit mindenki tud. Hogy mégis miért érdemel ez szót? Nos, van olyan munkahely, ahol nem szívesen engedik el a dolgo\

____________________________

zót szabadságra, mondván, szükség van a munkájára ilyenkor is. Ez érthető is, meg nem is. Először: nem szívesség kérdése, hanem minden dolgozónak állam- polgári joga a szabadság. Ugyanakkor rendeletben fogalmazták meg, az alap- szabadság kétharmadát egyben köteles kiadni o munkáltató. Másodszor: nem létezik, hogy ne lehetne az üzem, a gyár, a vállalat tevékenységét úgy szervezni, hogy a dolgozók közben pihenjenek is. Olykor nagy kegyesen csak azokat engedik el, akiknek szakszervezeti, vagy más beutalójuk van. Holott ma már az egyéni turizmus talán fejlettebb az előbbinél, már ami az utazások, az eltöltött napok számát jelenti.

Egyszóval nem tudom megérteni az olyan közvetlen munkahelyi főnököt, aki nem engedélyezi a pihenést, vagy éppenséggel nagy-nagy rábeszélőképességgel kell rendelkeznie a dolgozónak, ha mégis el akar menni. Ilyenkor aztán sűrűn jelentkeznek az élelmesebbek táppénzes papírral, ilyen-olyan furfanggal, ami után mégis eltölthetnek néhány szabadnapot.

Érthetetlen ez a magatartás azért is: akinek valamilyen problémája van, közel sem tud úgy dolgozni, mint annak előtte. Figyelmetlenebb lesz, elkalandozik a gondolata, másutt, a saját problémáján jár az esze. Holott, ha megoldja azt, talán csak egy nap esik ki a munkából, a következő nap ,már frissen,

de legalábbis gond nélkül dolgozik.

Ugyanígy van az is, aki ötven heti munka után két hétig pihent. Nincs olyan ember, aki évekig képes egyfolytában, pihenés nélkül maradéktalanul eleget tenni kötelezettségének. Pedig hányszor hallani azt, hogy valaki öt éve nem pihent már, éjjel-nappal a munkahelyén tartózkodik. Az sem dicsekvésre méltó, ha valaki önként mond le szabadságáról, mondván, pótolhatatlan ember. Meggyőződésem, ilyen ember nincs, mert azt a pótolhatatlant is fogják egyszer pótolni, s talán senki sem fogja észrevenni a hiányát — rajta kívül.

Ami szintén nem megy a fejembe: miért van olyan sok egynapos szabadságkérelem. Csak találgatni tudom: érik az uborka, le

kell adni a meggyet, elromlott az autó, a tanácson intézni kell a lakáskerel- met, és így tovább. A gond inkább az, hogy egyesek túlzásba viszik ezeket az egynaposakat és a három hét szabadságukat így aprózzák:-el. Ez aztán igazán nem pihenés, inkább másnap a munkahelyükön pihenik ki fáradalmukat.

Lám, csak dohogok itt magamban, s valós, vagy csak mondvacsinált dolgokat hozok fel érvként igazam bizonyítására. Sajnos, az eddig leírtak mind valós dolgok, s még az sem mond ellent ennek, hogy az utazási irodák ilyenkor dugig vannak ügyfelekkel, s úgy tűnik, mindenki utazni akar. Nem, nem akar mindenki, ami nem biztos, hogy az anyagiak hiányára vezethető vissza. Mert mindenki megtalálhatja a pénztárcájához legjobban illő pihenési módot. Inkább közrejátszik ebben a kényelmesség, netán az igénytelenség. Pedig elhiheti bárki, a megszokottól távoli környezet felüdíti az odaérkezőt, a szabadsáp letelte után más hangulatban, közérzettel érkezik vissza. S ha csak egy ember is akad, akit sikerült rábírni az utazásra, nem hiába született ez az írás.

0