Kelet-Magyarország, 1987. július (44. évfolyam, 153-179. szám)
1987-07-25 / 174. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1987. július 25. VALÓSÁGUNK KÖZELKÉPBEN R eszket a levegő a forráságtól. A Tisza selymes homokján fekszünk, egy fűzfa árnyékában. Mariann a szalma kalap j ával legyezi magát. Dús, vörös haja libeg. Orrán, vállán szeplőrozsda. A regény, amit olvas, kihajtva hever •'hasán. Ollajos testén játszik a fény. Az életről beszélgetünk. Egyre ritkul a szó, nő a csend. Mariann a sárga, csillogó folyóban zsibongókat, a fövényen sütkérező párokat nézi. Tekintetében szomorú irigység. — Nem gondoltál a férjhez menésre ... ? Sose? — könyöklők fel kíváncsian a kockás pléden-. Felül. Szépívű, görbe •combjait átkarolja. Állát a térdére hajtja, és fájó mosollyal néz rám. Szeme zöld, bogarában aranyló pettyek. — De igen — mondja, és sóhajt. — Mostanában egyre többet gondolok a férjhez menésre. Harminckilenc éves múltam... — hallgat el. Vékony, sötét szemöldökét felhúzza, és ettől magas homloka redős lesz. — Az a baj, hogy még az elvált asszonyok is könnyebben kapnák férjet, mint egy vénüány...! Meglepődve pillantok rá. Szép alakú, tiszta arcú. Haja karcsú derekáig ér. Melle, csípője telt, kerek. Lakása, autója van. Matematikát és rajzot tanít, szabad idejében sző, festeget, és kiválóan főz. Ennyi erénnyel nem talál társat, férjet? — Nézd ... — mondja keserű nevetéssel — én tudom, hogy a férfiak bizalmatlanok a vénlány iránt. Rögtön ama gondolnak, hogy ha másnak nem kelr lett, miént vegyem el ón?!... — kattintja fed öngyújtóját, és hasra fordulva, a fa lecsüngő ágaira fújja a kékes füstöt. Kis csönd után bánatos szemrehányón hozzáfűzi. — Mintha mi nem tudnánk szeretni... ! A folyó kanyarulatában berregő motorcsónak tűnik fel. Mögötte izmos, bronz- barna, fiatal férfi sízik vízfátyolba burkolózva. — Biztosan nagyok az igényeid. Más nő miért talál társat? Mariann elkapja meleg tekintetét a közeliinkbe érkező, nevető fiatalemberről. — Én ugyan nem ragaszkodom a diplomához, de azért á jövendő férjemtől elvárom, hogy okos és művelt legyen! — mondja sértődötten, aztán a távolban sikló fiatal ember után int. — És alakra olyan, mint az ott... ! Mariann tragédiája éppen ebben rejlik. Próbálkozott, keresgélt, ám akivel az asztalnál megértette magát, az az ágyban nem volt jó partner. És fordítva, aki ' testileg megfelelő társ volt, azzal szegyeit társaságban megjelenni, kiállításon, színházban mutatkozni. Így előbb-utóbb elmaradt mellőle minden udvarló. Most ’azt vallja, hogy nincs normális férfi ezen a világon. Elhiszi azt, amivel vigasztalódik, hogy a férfiönzés hagyja pártában őt. — És arra nem gondolsz, hogy ha nem teszel engedményeket, végleg egyedül maradsz? — Járjak úgy, mint Emese, a kolléganőm? — kérdez vissza idegenkedő hangon. — Nem, nem! Azt azért nem! — rázza meg fürtjeit hevesen. . Emlékeimben feldereng a * vékony csontú, hosszúkás arcú, dióbama szemű lány képe. A csöndes, félénk falusi tanárnő harmincegy évesen hagyta el a puhán védő fészket, a falusi otthont. Vonzotta a város, a maga lehetőségeivel, mert falujában nem volt egy .valamirevaló” fiatalember, akit a szülők is elfogadtak volna. A nagyvárosban elbújt, talpraesettsége ellenére elhúzódó lett, és ekkor a harcias sógornője vette a kezébe a sorsát, nehogy vénlány maradjon. Szőtte, fonta a hálót... mígnem Mariann meghozta a hírt: Emese férjhez ment egy elvált mérnökemberhez. Lakás, kocsi van, szépen élnek! — Dehogy éltek szépen! — legyint Mariann dühösen. — A férfi ivott, kártyázott, Budapestre járt ló- vensienyezni ... Gyakran megfordult a Rákóczi téren is. — És Emese ezt tűrte? Mariann felsóhajt. — Azt hitte, hogy ha szül egy gyereket, akkor majd magától rendbe jön minden! Hiába intettem, hiába tartottam vissza, csak 'hajtotta csökönyösen a magáét, hogy a kicsi majd megváltoztatja Zoltánt! — És megszülte? — Ő már nem lesz anya többé — mondja Mariann fájdalmas haraggal.' — Az orvosok szerint ember se. . .! A szülés előtti.utolsó héten összevesztek, és a férje úgy megverte, hogy halott csecsemőt szült. Emese belebolondult, most Budapesten, eLmegyógyintézet- bem kezelik . . . Rám pilLant. — Tudod ... — mondja csendesen végső következtetésként — néha azt hiszem, jobb a vénlányság. Biztonságosabb. Ki tudja. milyen lenne a házasságom? Mi a biztosíték arra hogy jó férjre találok? Semmi! Lángosért és kóláért menet a férfiak végigmustrálják Mariannt, aki duzzog, duzzog, de mosolyán látni, hogy tetszik neki a férfisó- várgás. A zöldre mázolt bódé előtt sorba állunk. Előttünk, mindjárt rhögöt- tünik is, barnára égett emberek, piruló arcok figyelnek türelmetlenül a kolbász és a hurka sercegésére. Végre odaérünk az étvágycsillapító emberhez. Kövér, nedves arcú férfi. — No, szép aszonyok finom lángost vagy meleg kolbászt adjak? — kérdi ■kétértelmű mosollyal. — .Hányat adjak? Lángost? Hányat? Csak ötöt? Ejnye, ilyen* szép aszonyoknak ez nem lehet elég! Mariann unja a szívélyes- kedésit, és odaszól a verítéke®, fehér köpenyű férfinak. — Nem vagyak asszony, de ne a szája járjon, hanem a keze! A férfi ajkát csücsörítve áthajol a pulton, tetőtől talpig végigméri. — Nem asszony? Akkor miért lángost kér tőlem? Mariann elvörösödik. A körbenáilók kuncognak, ha- hotáznak. A lángossütő önelégülten mosolyog. — Hatkor várom a kocsimnál . . . ! — kiáltja utánunk. — Milyen undok mindegyik! ... Csak egy dologról tudnak beszélni...! — mondja Mariann utálkozva, míg letelepszünk a büfé teraszára, a sarki asztalhoz. — Régen sohasem értettem meg, hogy Éva, az unokanővérem miért irtózik a férfiaktól — jelenik meg szája szögletében a beszélő mosoly. Rágyújt egy újabb cigarettára. — Ö is vénlány? — kérdezem kíváncsian. — Nahát, ő aztán* igazán az! — neveti el magát Mariann, és felcsillan a szeme. — Egy 'igazi vasszűz! ötvenhárom éves. Nem festi magát, csak szürke meg barna kosztümöket hord, a haját kontyba tekeri a feje tetején. Reggel, este megiszik egy pohánka pálinkát, hogy rendbe legyen az emésztése. Este nyolckor fekszik, hajnali ötkor kel... Már hét órakor ott van az irodában, hogy nyolckor egrecíroztathassa a beosztottait. Pedáns főkönyvelő, de mert mindenkinél mindent jobban tud, mindenütt ott van, mindent megfigyel & Iáit, elviselhetetlennek tartják!... — Miért nem ment férjhez? soktól elvehet valamit — a szerelemben való hitet. Mariann figyelmesen, fejét féloldalira hajtva hallgat. — Talán vannak kivételek a férfiak között is!... — jegyzi meg csöndes szomorúsággal, majd kisvártatva, új ötletre találva csillan a szeme. — Gyere, elviszlek Ágneshez. O is hadén vágya az, hogy férjhez menjen — súgja a fülembe. — Tavaly megismerkedett egy özvegyemberrel, de az édesapja hallani se alkart róla, hogy bekössék a lánya fejét, ezért megszakadt a [kapcsolatuk... — Ezért? — lepődök meg. — Persze! — bólint Mariann. — Ági ugyanis az édesapja zsarnoksága alatt Tóth M. Ildikó: Vénlányok » Heinrich Johann — Nem tudom... — rázza meg a fejét. — Állítólag elhagyta a vőlegénye. De mást is hallottam . . .! —• toldja tovább a szót. — Édesanyám mondta egyszer, hogy, Éva soha nem telt örömöt a férfiölelésben. Ezért maradt vénlány! Eltűnődöm. Sok férfi és nő kapcsolata hal meg úgy, hogy meg se született. A férfiben a tesiti vágytól sarjad a szerelem. A vágy követelő parancsa a legbiztosabb jele annak, hogy a kí- vánkozás érzelmekké, lelki értékekké gazdagodhat Csakhogy sok nő a*férfi vonzódását buja vágynak, puszta testiségnek látja, és visszaretten, mert benne viszont először a lélek nyílik ki. Ö a férfi jellemébe, jó tulajdonságaiba szeret bele. A jövő, a lehetőségek felé fordítja arcát. Emögött a férfi gyakran hideg női számítást, férjfogó hálót gyanít. Botos alkotó a Természet, ám hiába ülteti ugyanazt a magot két emberbe, a nő sírva, a férfi meg keserűen veszi tudomásul — a látszatot! Az idő begyógyítja ugyan a sebet, de a heg örökre ott marad. A vénlányok is így vannak ezzel. Kezdetben még próbálkoznak, kutatnak olyan tulajdonságok, képességek, értékek után, ami bennük nincs meg, de a szerelem által elnyerhetők. Két-bárom kudarc után a kutatás mögül elfogy a ki- •tanbás, vele bezárul a lélek kapuja. Sokan idővel a kulcsot is eldobják, hogy többé soha ne férkőzzön szívükbe a veszedelmes szerelem. Az ilyenekből férfigyűlölő lesz, majd savanyú erkölcsprédikátor. A munkában pepiig hatalmaskodó, kicsinyes „férfilelkű nő”, aki akkor boldog, ha máVogeler: Álmok jadon! Minden nyáron itt bérel lakást Vásárosna- ményban... A nap már vörösen csúszik le a horizonton. Lila, sárga, bíbor színben játszik az ég alja. Míg beérünk a városba, Mariann elmondja Ágnesről a legfontosabbakat: , Miskolcon dolgozik, bírónő. Negyvenhat éves. Csak az édesapja él, akit gyakran elvisz rpagához . . . — Én itt ismerkedtem meg Ágnessel a strandon; négy évvel ezelőtt — magyarázza már a vöröstéglás, függőfolyosójú bérház előtt. — ő egyébként rendkívül muzikális, nagy operabarát, és jobban süt-főz, mint egy mesterszakács. Ebbe a két dologba fojtja a bánatát... A csengetésre szelíd arcú, molett, rövid karú, szemüveges nő nyit ajtót. Külsőre olyan, mintha több gyermeke lenne, puha lágyság, biztonság lengi körül. Ruhája pöttyös^ egyszerű szabású. — Válópenes bíró vagyok — mondja később benn a szobában. — Egyedül élek .... — És nem akar férjhez menni! — veti közbe Mariann a diós puszedlit, áni- zsos és mandulás süteményt > ízlelgetve. — Nagyon . finom ... ! Ágnes arcán boldog mosoly, hogy megdicsérik a süteményeit, őszinte örömmel, kínál: — Egyetek, én úgyis kövér vagyok... fogyókúrázom ... — Nem baj! Azt szeretik a férfiak! — Jaj, Mariann! — pirosodik meg Ágnes arca, aztán felugrik a régi, karos fotelből. — Hozok bort. vagy inkább likőrt kértek? A barátnőm csöndesen nevetgél. — Ne higyj Áginak! Minsínylődik, de mintha nem érezné meg a terhet! Végleg magához akarja költöztetni a- papát. Most adják el a falpsi házat... ! Eszembe jut Piroska, a gépírónő esete. Őt elvált édesanyja zsarolta érzelmileg. Piroska esküvője előtt beszedett egy marék gyógyszert, mert nem bírta elviselni, hogy a lánya elhagyja őt. A nyurga, csúnya lány megijedt, és visszaadta a karikagyűrűt a vőlegénynek. Most harminchét éves, túl a bűvös harmincöt esztendős korhatáron, amitől már vénlánynafc számítják a hajadont. Az alkoholba menekült, de gondozza szikár, kemény arcú „édesanyját”, aki büszkén és boldogan jár-kal a rep- kényes, ódon házban. „Győzött!” — Hát, igen ... — tűnődik Mariann. — Én hallottam olyat is, hogy a lány azért nem ment férjhez, mert a szülők hasonlóan gazdag férfit akartak neki. A vagyont akarták megházasítani ... de csak szegény kérők jelentkeztek . . . ! — És mit csinál most a 'lány? t — Koszál a világban válaszol. — Olyan nő lett belőle; aki pénzen vásárolja meg a férfiak szerelmét! Agnes közben visszajött a konyhából, és aranyló italt tölt a poharakba. Sok asszony adja be a válópert? — kérdezem. — Sok. Egyre több! — bólint az asszút kortyolgatva. — Néha nem is értem őket... — csúszik ki a száján, de már késő az ijedelem. — Olyan meggondolatlanok! — magyarázza gyorsan. — Egy kis vita, veszekedés ... és máris kérik a házasság felbontását. Szerintem, ha a nő bölcs, tud tűrni... — Vagyis, ha ütik-verik, viselje el? — szól közbe Mariann. — Akkor már jobb a szabadság! Nem kell koszos ingeket, büdös zoknikat mosni, nem görnyedsz a tűzhely előtt. Oda mégy, ahová akarsz, azt csinálsz, amit akarsz. Senki se kéri tőled számon! Ez a szép étet, nem?! — néz Ágnesra. — Még fiatal vagy — mondja az zavartan. — De nemsokára te is megérted! Az embernek fáj, hogy nem lesz az életének folytatása. ! Az utolsó szónál elgörbül a szája. Hallgatunk. Mariann meg s imogat j a Ágnes rövid, barna haját. — Ne sírj! Még leszünk tanúk az esküvődön ...- — Soha! — zokogja Ágnes. — Kinek kelletnék ón, kinek?!— Tudom, hogy vénllány maradok! Ágnes már leszámolt a reménnyel, mert elsuhant felette az ifjúság — gondolom. Az értelmiségi nő tragédiája ez. Mire elért valamit a munkájában, egzisztenciát teremtett, és végre lehetősége van önmagával, férjjel, gyerekkel foglalkozni — már meghervadt. A férfi, aki illene hozzá korban, és műveltségben is, rég családos. Ki marad? Bánatos özvegyemberek, meg- csontosodott, nőgyűlölő agglegények, elvált férfiak? Ám, ha akadna is közülük kérő, 'két kialakult egyéniségű, szokásokkal, rigolyákkal telt embert aligha tud az élet úgy „összeköszörül- ni”, hogy boldogok legyenek együtt. Éjfélre jár. Puha, nesztelen árnyak az út mentén. Az erdőkben, ligetekben kötöz a sötét. Feketeség mindenütt, csak az ég bársonyán szikráznak a csillagok. Mariann hallgatagon vezet. Vörös haját meg-meg- 11 b benti’ a kocsiablakon befújó párás szél. — Én megértem Ágit. — szólal meg nagysokára. Hangja csendes, meleg. — Végül is az ember életének egyik értelme a gyerek . . . De valahogy én sohasem [kívánkoztam túlságosan ezután! Én nem félek a magánytól, de... nekem szükségem van arra, hogy érezzék magam mellett valakit . . . egy férfit! Ugye nem vetsz meg érte? — kérdi szomorúan. — Dehogy! — mondom. És válóban, sajnálom Mariannt, bár védettebb, mint Ágnes, mert a kedvtelése, a festészet kitölt benne minden űrt. Mégis tiltakozik a sejtés elLen, hogy vénlány marad. Sebére az önigazolás szép, sárga borostyánját csöpögteti azzal, hogy (bár néha terhes a magány), a szabad élet a legboldogabb! Vajon, ki tudja, hogy hol és mikor siklik vakvágányra a hajadonok élete? Mariann sejti már, hogy meggondolatlanul játszadozott a szépségével és az idővel. Nevetve sebezte meg a férfiakat, ám mire feleszmélt, hogy elsuhantak felette az évek, "a férfiak is elfordultak tőle. Olyan sors vár rá, mint amit a szépda- lú Horatius jósolt meg hűtlen szerelmesének, Ly- diának. „Sírni fogsz egykor, ha öreg banyának hívogatnak majd a goromba fickók; fátyolos holdnál csak a szél ölelget téged az utcán.” Anna, a/ féllábú, szőke hajú, negyvenéves lány kedves arca tűnik elém. — Munka után hazajövök, takarítok, főzök, nézem a tévét műsorzárásig. Ez nekem elég — mondja. — Míg fiatalabb voltam, nem mondom... én is vágyakoztam csókra, ölelésre, de most már... ! — hallgat el sóhajtva. — A Vöröskeresztnél társadalmi munkáit vállaltam. Segítek az öregeiknek, beszélgetek velük, kiváltom a gyógyszereiket... Megnyugtat, hogy valakihez tartozom, várnak, mert szükségük van rám az embereknek!... simul ki az arca, ragyák fel a szeme. Ö rokkantán, betegen is boldog, elégedett ember! A-hajadont nem akar teszi vénlánnyá. Akinek hivatása van, érzékeny az emberek bajára, tud sírni, és tud örülni is velük — an- nák a lelkében olyan tűz lobog, aminek melegénél nem tudnak megtelepedni a vénlányos rigolyák, és az idő hatalma is lassabban tfog. A házunk előtt elbúcsúzom Marianntól. S amikor közel hajolok hozzá, arcában megpillantom azt a két idősíkot, amelyek a tükör előtt úgy lekötik a nők figyelmét: az egyik biztatás — még szép vagy; a másik jóslás — jön az ősz, amikor minden magányos vénlány kénytelen beköltözni lelkének legbelsőbb szobájába... KM 0
