Kelet-Magyarország, 1987. június (44. évfolyam, 127-152. szám)
1987-06-06 / 132. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1987. június 6. Q r Valóságunk közelképben Mottó: Nem a zsemle lett kisebb, a szánk lett nagyobb. (Egyik politikusunknak tulajdonított mondás.) Jó éve történt, amikor az építőipar munkájáról volt szó, hogy Szűcs Gyula képviselő, a vásár osnamé n y i KISZ-bizottság titkára szót kért az Országgyűlésen és elmondta: „a lakásköltségek, a fogyasztói árak emelkedéséhez közelállóan. évi 7,9 százalékkal nőttek. Ez sajnos tény, de az is, hogy ez az átlagos infláció a fiatalokat átlagon felül sújtja. Számolgattam: annak a fiatalnak, aki lakáshoz akar jutni — és szerényebb szülői támogatást kap —, havonta több mint 3 ezer forintot kell megtakarítania. Ismerve az átlagkereseteket, ez szinte lehetetlen. Szűkebb hazánkban, Bereg- ben, annak székhelyén, Vá- sárosnaményban 1983-ban még a hagyományos technológiával épített emeletes lakások négyzetméterenkénti költsége nem érte el a 8600 forintot, 1984-ben a többszintes, modern technológiával építetteket már négyzetméterenként 14 ezer forintért vállalta, a VII. ötéves terv első éveire pedig több mint 15 ezer forintért vállalja az építőipar.” És volt még jó néhány érdekes mondata. Például amikor azt mondta: „Nem akarok vitába szállni azzal, hogy miből ered a lakások áremelkedése. De ha ez.t a kérdést a közelgő vásáros- naményi városi KISZ-kül- döttgyűlésen felteszik, úgy érzem, a miniszteri beszámoló érvanyaga nem elegendő a kérdés megválaszolásához.” A végső következtetés sem maradt el. Ez úgy hangzott: „Gyakran unalomig ismételt, hogy az építkezések látványa, a szervezetlenség, az építőanyagok pazarlása jelentősen növelik a költségeket. Ugyanakkor az ágazat jövedelemtermelő képessége, az eszközlés bérarányos nyeresége meghaladja a népgazdasági átlagot.” Az ágazat gazdája nem hagyta szó nélkül, válaszolt a Parlamentben is, aztán levelet írt a képviselőnek. . Nem akarta ugyanis elhinni, hogy Vásárosnamény- ban tényleg 15 ezer forintért épít egy vállalat egy négyzetméter lakást. „Megköszönném, ha az ön által említett árak mögötti tételes szerződési körülményekről információt kaphatnék. Tehát a VII. ötéves terv első éveire mely vállalatok adtak 15 ezer forintos lakásnégyzetméter ajánlatot, ki itt a megbízó és kik a szerződő felek, hol épülnek ezek a lakások és milyen lakásokról van szó.” A képviselő természetesen válaszolt. És azt is leírta, hogy a lakást vásárló felnőtteket és fiatalokat nem a nettó, hanem a bruttó költségek, az átlagárak érdeklik, az, hogy mennyit kell a lakásokért fizetni. A közművesítés és egyéb költségek napjainkban nem csökkentik 10 ezer forint .alá területünkön a négyzetméterenkénti árakat — szólt tovább a levél, s az is benne szerepelt, hogy a „Miniszter .elvtársnak van lehetősége a kérdéskört szakszerűen megvizsgáltatni. Az általam ismertetett árakról és a VII. ötéves terv árajánlatairól dokumentumok vannak birtokomban.” Az építésügyi és városfejlesztési miniszter ezután megvizsgáltatta a vásáros- naményi lakásépítés adatait. Az általa küldött számok azt mutatták, hogy 1984-ben épült 8224-ért és épült 10 986-ért is egy négyzetméter, 1985-ben 9979 és V 12171 Ft közötti értékre nőttek a számok, 1986-ban pedig 11 987 volt a legolcsóbb és 14 833 a legdrágább. Ami ráadásul nettó költség, tehát ennyit az építőipar kapott a lakásért, aki megvette, nem ennyit fizetett, hanem a íelék árát és a közműveket is! Másfél hónap múlva újabb levelet írt a képviselőnek a miniszter, amelyben leírta, hogy részletes vizsgálatot végeztek a vá- sárosnaményi városközponti lakótelep egyik épületére adott árajánlatokról. Megállapították, hogy az ÉPSZER 19 060, a SZAÉV 22 500 forintos négyzetméterenkénti árajánlata nem indokolt, hiszen hasonló szerkezetekből 1983-ban és 1984-ben 13 400 és 16 000 forint közötti áron épültek lakások. És már ezek is nagyon magasak, mert a megyében 11 ezer forint körül vannak a négyzetméterenkénti lakásárak. A levelezés tulajdonképpen ezzel véget is ért. A lakásárak emelkedése azonban nem. Néhány héttel ezelőtt, amikor az ÉVM vezetői a megye vezetőivel tárgyaltak, már az is elhangzott, hogy Szabolcs- Szatmárban megszüntetik a házgyári lakások építését, mert amellett, hogy kívülről meglehetősen sivárak és belső elrendezésük is merev, nem igazítható az igényekhez, még a város szélén — Örökösföldön — is 17—18 ezer forint négyzetméterenként. Csoda-e, ha — különösen a negyedik emelettől fölfelé — ilyen áron alig-alig akad vevő. Hogyan is alakultak ki a lakásárak? Valamikor a 60jas évek elején, amikor a nagy lakás építésék kezdeti időszakában a lakások árai és a keresetek szinkronban voltak egymással. Kifejezésre jutott ebben, hogy a gazdaságirányítás sem a lakást, sem a munkaerőt nem tekintette árunak. Aztán a lakás áru lett, a munkabérek pedig nem tudták követni ezt. A statisztikai zsebkönyyek adatai szerint 1971-ben, a szocialista szektorban az átlagbér 2228 forint volt, az OTP- lakások négyzetméterét pedig 3833 forintért adták, tehát alig több rnint másfél havi fizetés volt eg|y négyzetméter ára. Az átlagbérek tizenkét év alatt emelkedtek a duplájára, ugyanakkorra egy OTP beruházású . lakást csaknem 11 évi átlagfizetésből lehetett megvásárolni. Persze csak nominálértéket számolva, mert reálértéken körülbelül ennek a duplája jönne ki. Az igazsághoz tartozik, hogy azokban az években az állami építőipar drágábban építette meg a lakást, mint amennyiért ahhoz a lakásvásárló hozzájutott. A lakásépítés ekkor a termeléshez igazodott, a vásárló, a lakó igényei nem sok vizet zavartak. Ebben az időszakban nemcsak a lakásépítésben volt mennyiségi szemlélet. A kivitelezőknek jószerint semmilyen kapcsolata nem volt a majdani lakókkal, tulajdonosokkal, s nem késztette őket semmi, hogy az igényiekről információt szerezzenek. Akit a tanács kijelölt, így is örült, s örült a tanács is, mert kevés pénzből sok lakás épült. A lakás tulajdonképpen ajándék volt. Már persze annak, aki kapott. Aki pedig nem kapott tanácsi lakást, vagy nem az OTP-től vette meg tanácsi kijelölés alapján lakását, hanem a szabadpiacon volt kénytelen vásárolni, az különösen nagy árat fizetett. Statisztikai adatok szerint az elmúlt másfél évtizedben körülbelül ötszörösére emelkedtek a szabadpiaci árak. Hogyan változtak a magánlakás-építés költségei? Petschnig Mária „A munkaerő és lakása” című tanulmányában azt írja: még a leggondosabb nyilvántartást vezető építkező sem tudna választ adni arra, hogy mibe került házának, lakásának felépítése. Egyetlen módon lehet csak megközelíteni a magánerős építkezések ráfordításait: elemeiből összerakva, amikor sorra vesz- szük az egyes költségtételeket. A telekárak alakulásáról a következő megállapításokat tehetjük: a) A telkek a hatvanas évekig alig értek valamit. Árnövekedésüket a hetvenes évek lakossági vásárlóerő-emelkedése lendítette fel. A leggyorsabb növekedés az utóbbi években tapasztalható, b) Az elnéptelenedő térségekben az árak csökkentek. A csökkenő telekár azonban nem vethető össze a növekvővel, mert kiegyenlítésüknek nincs értelme. A telket kereső lakosság mindig növekvő árú telekkel találja magát szemben, c) Az utóbbi tíz-tizenöt évben a telekár-növekedés üteme meghaladta minden más áremelkedés mértékét. Míg a fogyasztói árszínvonal a jelzett periódusban körülbelül 90 százalékkal nőtt, addig a telekárak legkevesebb öt-hatszorosukra emelkedtek, d) A leggyorsabb áremelkedés azokon a területeken volt, amelyeket leginkább érintett a két legújabb kori hazai nép- Vandorlási motiváció: a zöldövezetekbe menekülés és a falvak fejlesztésének elmaradása a városoké mögött. Míg az előbbi hatása később, az utóbbi hatása korábban jelentkezett. Az építkezéshez szükséges anyagok, szerelvények átalakulását tekintve megközelítően azt mondhatjuk, hogy 1970 és 1984 között a lakásépítés dologi kiadásai — a hivatalos adatok szerint — kb. megháromszorozódtak. Ehhez jönnek az ún. felárak, az építőanyagokat, szerelvényeket meg vásárolhatóvá tevő csúszó- vagy kenőpénzek. A tapasztalatok szerint ezek növekedési üteme legalábbis arányban áll az áru árnövekedésével. A KSH szerint a magán-' kivitelű építkezéseken az építési, szerelési árak 1983- ra 138,3 százalékkal emelkedtek 1970-hez képest. A legálisan és illegálisan folytatott magán-építőipari tevékenységek árairól történő megfigyelések ennél jóval magasabb árnövekedésről tanúskodnak. A magánerős építés költségelemeinek áttekintése is arról tanúskodik, hogy a bér-ár olló szárai ezen a piacon is távolodnak egymástól. A szétnyíló rést összébb lehet húzni, „csak” az első gazdaságbeli bér és a második, harmadik gazdaságbeli árak közti külön- bözetet kell ledolgozni. Megfigyelhető, hogy magánerőként akár még tíz évvel ezelőtt is elegendő volt az építkezők naturális teljesítménye. Az utóbbi években a házépítőknek jövedelemkiegészítő munka után is kell néznie. A magánépítkezést vállalók zömének pedig nincs más választási lehetősége.” Nemrég a Hazafias Népfront településpoilitikai bizottsága nem kisebb feladatra vállalkozott, minthogy megvizsgálja: hogyan lehetne csökkenteni a lakásépítés költségeit. A javaslatokat természetesen megelőzte egy helyzetelemzés, amely még inkább alátámasztja, milyen szükség lenne vagy elérhető, normális lakásárak kialakítására, vagy olyan keresetekre, amelyek lehetővé teszik a fiatalok számára a lakás megszerzését. Tavalyi adatok szerint az aktív keresők havi átlagbére az iparban 5600 forint, a kezdő, fiatal szakmunkásoké, az értelmiségieké és a mezőgazdaságban dolgozóké pedig 4000 forint. Egy átlagos alapterületű, 55 négyzetméteres lakás 770 ezer forint, amiből könnyű kiszámolni, hogy egy négyzetméter lakás ára 14 ezer forint. Ha a létfenntartásra — mint ahogy Szűcs Gyula képviselő mondta — 3 ezer forintot veszünk, ideális esetben is egy fiatal házaspár egy év alatt maximum 24 ezer forintot lenne képes megtakarítani. Vagyis minden mást háttérbe szorítva egy év alatt 1,7 négyzetméter lakás árát tudja kigazdálkodni. Ha változatlan jövedelmi viszonyokat feltételezünk, 32 év alatt válik megszerez- hetővé egy minimális alap- területű lakás. • Végezhetünk másfajta számítást is. Kezdjük talán azzal, hogy az OTP 380 ezer forint kölcsönt ad a lakás- vásárláshoz. Két gyermek után 105 ezer forint szociálpolitikai támogatás jár, ha a munkáltató is ad, mondjuk 100 ezer forintot, akkor összejön 585 ezer. Ha ezt levonjuk a 770 ezerből, akkor már csak 185 ezer marad. Ha most az előbbi kereseteket számítjuk, ebből is kiderül, hogy az elő- takarékossághoz legalább nyolc év kell. Ha összejön az induló ösz- szeg, a lakáshoz jutás után is hét szűk esztendő következik, mert törleszteni kell a munkáltatói kölcsönt, a bútorrészletet, a rokonságtól összeszedett kölcsönöket, meg hát az önálló élet kezdésekor hiányoznak azok a feltételek, amelyek a társadalmilag is deklarált családi élet megteremtéséhez szükségesek. Nem véletlen tehát, hogy alapvető társadalmi feszültségek hordozója, később pedig a család tönkremenetelének egyik kiindulópontja a lakáshiány és a meglévő lakásárak elérhetetlensége. Talán ezért kellene az államnak felvállalni minden ember lakásgondjának megoldását állampolgári jogon. Sajnos a gazdasági helyzet ezt nem teszi lehetővé. Olyannyira nem, hogy az állami lakásépítés az utóbbi években alaposan lecsökkent, sőt az állam fokozatosan áthárítja a lakásszerzés gondjait az állampolgárokra. Pedig a környezetünkben lévő országokban — az NDK-ban, Csehszlovákiában,' sőt Lengyelországban is — kedvezőbbek a lakáshoz jutás feltételei. Elsősorban azért, mert olcsóbbak a lakások, de nagyobb a támogatás, kedvezőbbek a hitelek és hosszabb a törlesztés határideje is. Hasonlítgathat- nánk nyugati országokkal is, de az azért nem volna reális, mert míg nálunk egy munkás egy négyzet- méter lakás árát két és fél hónap alatt keresi meg, addig például egy nyugatnémet munkásnak csupán másfél hét kellene egy ilyen lakás egy négyzetméterének megvásárlásához. Az utóbbi évek gyakorlatából ítélve úgy tűnik, a végére értünk a tömeges lakásépítkezéseknek. Ennek azt is kellene jelenteni, hogy egyre inkább olyan technológiákat is alkalmazniuk kellene a kivitelező vállalatoknak, amelyeket a lakosság jobban igényel. Mert az úgynevezett korszerű anyagúk ára is az egékban jár (a VI. ötéves terv időszakában közel megduplázódott) és hiába változtak, növekedtek a szociálpolitikai kedvezmények, lényegesen alatta maradtak az árszínvonal növekedésének. Mit lehetne tehát tenni azért, hogy ha már nem csökkennek, legalább ne is emelkedjenek a lakások árai? Jó volna az építőanyagok termelési költségeit csökkenteni. Ha erre másképp nincs lehetőség, akkor mérsékelni kellene az építőanyagokat előállító vállalatoktól az elvonás mértékét. Könnyíteni lehetne tíz első lakáshoz jutást a mainál jelentősebb összegű vissza nem térítendő támogatással. Csökkenthetné az árakat, ha a közműveknek nem a költségét kellene kifizetni, hanem használati díjat lehetne fizetni értük, ha az építést elősegítő hitel és.az állami támogatás jobban igazodna a család létszámához és jövedelmi viszonyaihoz. Most ugyanis mindenki azonos feltételek között kap hitelt, pedig egy alacsony jövedelem esetén feltétlenül magasabb hitelre volna szükség a lakás megszerzéséhez. És fontolóra kellene venni, hogy a falvakban üresen álló lakások is gazdára találjanak. Minden bizonnyal vállalkoznának a fiatalok, ha megfelelő ösztönzést kapnának erre. Csökkenthetnék természetesen a költségeket olyan jövedelemérdekeltségi rendszerek kidolgozásával, amelyek jobb szervezésre ösztönöznének, vagy ha mindenhová onnan szállítanának építési anyagot, ahol a legközelebb megtalálható és ha jobban elterjednének a gyorsan kivitelezhető, esetleg szerelhető jellegű építési technológiák. Mert az idő is drága. Kétségtelenül megtérül majd minden építtetőnek, ha jó hőszigetelő anyagokat építtet be, ám ehhez tíz, húsz, sőt harminc év is kell, s ennek nincs ösztönző hatása. Jobb volna, ha a támogatást nem ai üzemeltetéskor érezné a gazda, hanem akkor, amikor a drága anyagot megvásárolni kényszerül. És több figyelmet érdemelnének a helyben fellelhető építőanyagok is. Elő lehetne szedni akár a vályogot is, de komoly lehetőség van a vásárosnaményi forgácslapgyár felületkezelt, nagy terjedelmű forgácslap elemeiben, amelyek a lakóházépítésben is használhatók és nem is kerülnek sokba. Végezetül az is csökkentheti az árakat, ha a befejező munkákból többet vállalhat magára az építtető. Ám ehhez sok jó és könnyen beépíthető szerelvény kellene. A nagy lakásépítési program kezdete, 1960 óta Sza- bolcs-Szatmárban több mint százezer lakás épült. Nem lett ennyivel több, mert közben bontottak és pusztított egy nagy árvíz is. A lakások — legalábbis a lakótelepiek — közben alig változtak. Az igények lehetnek bármilyenek, a lakások egyformák,. így a mennyiségi lakáshiányból minőségi, abból újra meny- nyiségi lesz. Erről írja Petschnig Mária, hogy a szükségletektől elszakadó laká»termelés iközgazdasógi következményei súlyosabbak bármely más termék raktárra termelésénél. Gyors korrekcióra, mint amilyen például az ingó javak esetén az import és az export, itt nincs lehetőség. A tévedés ugyanis a szó szoros értelmében kővé dermed, és generációk lehetnek teherviselői. Ha másért nem, hát ezért is jó volna, ha a zsömle sem lenne kisebb és szánkat sem kellene nagyobbra nyitni. A kővé dermedt tévedés
