Kelet-Magyarország, 1986. december (43. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-31 / 307. szám

KM ÜNNEPI MELLÉKLET SERES ERNŐ: Legyen meleg a vas M egvert az isten a mestereimmel Kiszolgáltam már hatot, amikor a hetedik, a Makk Nándor kezei kö­zé kerültem. Ez utóbbi egy jóravaló ember, szocialista módon nevelt. Bevitt a szer­számraktárba és lekevert egyet. Akkora tenyere volt, mint egy péklapát. Mondtam neki: — Engem maga itt ne ver­jen. Nekem maga nem ad kenyeret. Maga nekem itt senkim... Hagyta hadd beszéljek. A szó csillapít. Nézte, várta, sírok-e. Csak azért se. Akkor kizavart, bevitte Aszódit. És így ment ez végig. Makk Nándor rongálta a tanulókat. Semmiségért. Nem tettünk mást, csak azt, amit előttünk annyian. Vizet öntöttünk a platnira, aztán hiccig (fehér- izzásig) hevítettünk egy da­rab vasat és a vizes platnira csaptuk. Robbant akkorát, mint egy kiságyú. Millió szik­ra repült a műhelybe szerte­szét. Megtettük ezt vagy tíz­szer. Akkor érkezett és lépett közbe a mesterünk. Sorozat­vetőként pofozott. Utólag megmagyarázta. — Fiúk! A munkahely nem játszótér, a munka az nem játék. Különben is mi van akkor, ha a szétrobbanó vas egy szikrája kivágja valame- lyikőtöknek a szemét? Akkor engem a sittre vágnak, ti meg egy életre szerencsétle­nekké váltok. — Akkor mondta volna ezt, mielőtt pofozódott. Tudja meg, szólok a párttitkárnak! — Szólj csak fiú. De ki látta azt, hogy én téged vagy bárkit megpofoztam. Kérdem, ki látta? Azt, hogy engem naponta vert a mesterem, mindenki látta. Szabó elv­társ, a párttitkár is. Láthat­ta, mert őt is verték. Akkor még nem volt szocializmus. Akkor még nem voltak ta­nuló urak, csak inasok. Gon­dolkozz ezen fiam. Hétfőn pe­dig jelentkezel Zsinkó Imré­nél. Elkért egy időre . . . ★ Hét nap volt egy hét. Meg több is. Újjáépítettünk pa- szulyon meg babon. Egyik nap paszuly volt, másik nap meg bab. Kaptuk az egészet a lelőtt keresztért. Akkor volt ez, amikor falura jártunk és a szocializmus igéjét Nagy Károly árukapcsolással hir­dette. Ez az ügyes kezű ko­vács szakmánybán készítette a kis baltát, nagy baltát, ka­szaüllőt, kaszakalapácsot. — Kell a parasztnak — mondta —, jobban mint a miatyánk. És milyen igaza volt! Kis balta egy szütyő liszt, kasza­kalapács, fél kilogramm bab, száz cigányszeg (ennek a gyártásán nevelődtünk, ta­nultuk a szakmát) szóval száz cigányszegért már ne­gyed kilogramm szalonnát is adtak. A keresztre meg úgy került sor, hogy szólt a da- basi tisztelendő: szétlőtték a tornyot. A hívők jóindulatá­ból félig már rendberakat- ták, de kereszt az még nincs. Valahogy így fogalmazott: — Testvéreim, munkás­urak, a falu nem lenne há­látlan egy szépen kovácsolt keresztért. Makk Nándor úgy is mint falu járó felelős és úgy is mint az ipari tanulók tanítá­sával és kosztolásával megbí­zott ember, másrészt mint megátalkodott materialista, ráállt a boltra. Akkor tűnt ki, hogy ő, valamint Szabó Gyula, a párttitkár, nemkü­lönben Zsinkó Imre és Nagy Károly mekkora tudói a dísz- műkovácsolásnak. Gyönyörű kereszt készült. Munkaidő után és vasárnap. Fel is tet­tük a torony tetejére — sze­rény személyem is lógott a magasban — viszont a há­rom zsák paszulyt, bár min­dennap, de utálásig ettük ... Szóval Zsinkó mellett hét nap volt egy hét, élmunkás volt és lelkes öregember, haj­tott mint a meszes és engem sem kímélt. Sohasem felej­tem, hogy egyszer az év utol­só napján, úgy megdolgozta­tott, hogy műszak végén már nem volt erőm felmenni a vaslépcsőn az emeletre. Ott fent volt az öltöző és a fürdő. Örája már, hogy ültem, pi­hentem a vaslépcső alsó fo­kán, amikor megtisztálkodva mellémereszkedett Zsinkó Imre. — Mire vár, fiam? Más jobb hirtelen nem ju­tott eszembe, hazudtam egy nagyot. — Magára vártám, Zsinkó elvtárs. Boldog új évet! Tet­szik tudni, nálunk falun ez így szokás... Megnézett magának az öreg. Hümmögött valami olyat, hogy szokás meg nem szokás és nekiállt vakarózni. Kivakarózta a göncei közül a pénztárcáját és a kezembe nyomott egy forintot. Aztán elment. Pillanatnyi döbbene- temből Nagy Károly vert fel: — Ilyen ez — mondta —, zsugori. Amikor élmunkás lett, kapott egy csomó faze­kat, lábost. Nekem egy kislá- bost sem adott. Sose bánd, fiú. Az a fontos, hogy a szak­mát megtanuld. Ahhoz meg ért ez a sz ... Különben nem lennék a segédje. ★ — Nem mondom tovább. Látom unod. De hát miről be­széljek? — Nincs igazad. Nem unom a történeteidet, csak elgon­dolkodtam. Eszembe jutott, hogy mindez neked nagyon érdekes. De másoknak? Min­denkinek megvan a maga története. A szegénységről. A nyomorúságról. Azt hiszed én nem tudnék mesélni? Éhez­tem eleget. Valami másról beszélj. — Erről? Felhangosítom a rádiót. Ismét helyzet van. De mikor nem volt? Viszont ennyi okosságot, jó tanácsot és ba­romságot! Visszaküldték tö­rökbe két vagon mandarint. Megvették, idehozták, itt megvizsgálták és kiderítet­ték, nem jó. Mindezt a rádió úgy tálalja, hogy íme: ebbe megy tönkre az ország. Így dolgozunk, meg úgy dolgo­zunk. Aztán később a jegy­zet. Magvas tanulsága, hogy rosszul dolgozunk. Javasolja, aki írta: tanuljunk meg dol­gozni. Ügyeljünk a minőség­re, legyünk kezdeményezők, vállaljunk kockázatot. — Kapcsold már ki a rá­diót! ... Nézzük egymást egy dara­big. Kint tél van. Lent az ut­cán semmi dolgunk. Mehet­nénk ugyan sétálni, de hideg van. Hó van. Aztán olyan jó itt a konyhaasztal mellett ücsörögni. Kint sötét van, itt homály. Villanyt még nem gyújtunk. Eszegetni sötétben is tudunk. Nem vagyunk éhe­sek, ezért nem eszünk, csak eszegetünk. Morzsánként szedjük magunkra a felesle­ges és terhes kilogrammokat. És nem vagyok elkesered­ve... ★ A szakmát kitanultam. Dol­gozni, fegyelmezett munkára azonban nem csak Makk Nándor és Zsinkó Imre taní­tott. Kereken negyven éve már annak, hogy először el­szegődtem. Lakatosinas let­tem. Nyolc hónapot pazarol­tam el azzal, hogy megtanul­jam, rend a lelke mindennek. Ezt első munkára tanítóm szó szerint belém verte, amit a rendtartásról illett tudni. Amúgy iszákos ember volt és egy idő után az a gyanúm támadt, hogy a poharazgatást csakis azért hagyja néha-néha félbe, hogy engem felpofoz­zon. — Miért nem tetted helyé­re a fúrót — Püff ... Miért nincs helyén a menetvágó? Püff . . . Miért nem seperted ki a műhelyt? Püff. Hát persze, hogy sírtam. Kiváltképp akkor, amikor a jeget hizlaltam. Mert sorsom könyvébe ez is írva volt. A mester valamelyik hentes ba­rátjával megállapodott, hogy azon a télen ő rakja tele a vermét jéggel. Arra a tóra alapozott, amely a szomszé­dos gőzmalomhoz a vizet szolgáltatta. A parancs tö­mör és egyértelmű volt. — Fogd a vedret, a páj- szert és kimégy a tóra. Vágsz egy léket és meglocsolod a jeget. — De mester úr ... A kezdő lendületem egy rúgás adta meg. Ezek után napjában háromszor locsol­tam a jeget. Mit tehettem. Kosztot, kvártélyt kaptam. Bosszúm csak az lehetett, hogy nem csak locsoltam, le is pisiltem a jeget. Később felfáztam, tüdőgyulladási kaptam, hazakerütem. Hogy nem mentem vissza, nem rajtam múlott. A mester a rengeteg szesztől begolyó­zott ... ★ Pestre először a vonat te­tején utaztam. Egy nap egy éjszaka tartott az út. Mi vitt oda, ia fővárosba? A muszáj. Hallottam hírét, hogy ott akad számomra munka. A munkára nekem akkor nagy szükségem volt. Etetni, ru­házni kellett magamat. Pat- rónusom, a „Rokon” beaján­lott a kőbányai Wadobához. Nagy és jeles cég volt az, fő­ként stráfkocsikat gyártott. Wadobát egyszer láttam. Le­fitymált: — Gyenge a legény. Na­gyon sovány. Nem is tudom, mire alkalmazzam. Talán még tetves is? — Tetves az úr. Tetűm ne­kem csak a háborúban volt, de akkor kopaszra vágtak és a ruhámat is elégették. — Kik? — Hát a hatóság. — Hja, a hatóság. Na, menj ki fiam, hadd beszélgessek a nagynénéddel nyugodtan. — Később megtudtam, inas nem lehetek, de heti 50 fo­rintért felvettek .segédmun­kásnak. Wadobánál megta­nultam, hogyan kell kétke­rekű kocsit húzni és mert el­tört a kerék, levontak a heti béremből 30 forintot. Másik alkalommal két féderrugót hagytam el, a büntetés 100 forint volt. Részletre, levo­násra. Wadobánál én tönkreme­gyek, ha nem disszidál. De el­húzta a csíkot. Szép őszünk volt akkor, azon a hét vé­gén. Már egy órája álltunk a pénztárablak előtt, amikor kilépett Bicó úr és szónokla­tot mondott: — Emberek. Sajnálom, de nincs pénz a kasszában. Es már nem is lesz. Wadoba úr és családja eltávozott. Ne kérdezzék, hogy hová, nem tudom. Velem csak annyit közölt, hogy külföldre men­nek, mert a kommunizmus­ban nincs jövője a magán­iparnak. Azt is közölte Wa­doba úr, hogy köszöni a hű­séget és a munkát. Így hát emberek, hétfőn már ne is jöjjenek, be lesz zárva a kapu. Volt zúgás és felháboro­dás. Később láttam, ki ezzel, ki azzal kárpótolta magát az elmaradt fizetésért. Én ki­húztam a kocsit. Részben, hogy ne menjek gyalog, más­részt az egyik kerekéért már úgyis fizettem 30 forintot, és az elúszott heti bérem volt a másik kerék. ★ — Jó vicc! Azt kérded, mi­nek mesélem ezeket most? Hát nem érted. Dühös va­gyok. Nem tehetek róla, de mindig úgy érzem, rólam be­szélnek, nekem beszélnek. Valahogy nem tudom túlten- ni magam azon, ha a műsor vezetője, a képernyőről me­rően a szemembe néz és rámszól: „Tovább az nem megy, hogy miközben a ter­melés növekedése elmarad a tervezettől, a fogyasztás, a bérkiáramlás meghaladja a tervezettet. Tessék tudomásul venni, hogy dolgozni kell és úgy kell dolgozni ...” — Na és. Ez téged zavar? — Nem. Engem az zavar, hogy nem tudom ki az, aki nem dolgozik, ki az, aki nem tudja, hogyan kell dolgozni. Ki az, aki nem tudja, mi az a munka? — Ez nem olyan egyszerű. Igenis sokan vannak, akik nem dolgoznak. Vagy csak úgy csinálnak. ★ Ha nekem most mindaz eszembe jutna, amit a mun­káról megtanultam, és lenne időm és türelmem, akkor egy regényt írnék. Ámbár minek is növelném a kiadványok számát. Eléggé pocsékoljuk úgy is a papírt. Különben a munkát, mint olyant, nem szeretem. Sohasem szerettem. Szerettem volna egyszer kré­mest enni. Ez akkor volt, amikor a kézikocsival együtt már a Wisolit és Borbély cég­hez elszegődtem. Wisolit volt az isten, Borbély a helytar­tója. Egy forint harminc fillér volt az órabér. Ez hamarosan leszállt egy forint tízre, mert szálláshelyül megkaptam az iroda feletti galériát, a rozo­ga dikót, a dundi dunnát és mindazt a koszt, amibe es­ténként belefeküdtem. Csiszo­lóüzemről volt szó. Kizsák­mányolásom története, hogy Wisolit szólt: — Hova jársz te délutá­nonként ? — Lógok a ligetben. — Csak úgy. Jobban ten­néd, ha dolgoznál. Most na­gyon sok a munka. Túlórá­ban másfeles bért kapsz. Mondjuk egyhatvanat... Attól kezdve napi 16—18 órát dolgoztam. Kerestem he­ti 170—200 forintot. És mi­lyen az ember, még ha gye­rek is. Még több pénzt akar­tam. Vasárnapokra vállaltam a műhelyek takarítását. To­vábbi 15 forint. A pénzemet a mester, a főnök kezelte, v Annyit éltem fel, ami koszt­ra kellett. Tavasszal ruhát csináltattam. Valódi angol szövet, kéz alól, a Teleki tér­ről és valódi úri szabó szin­tén a Teleki térről. — Fiatalúr — mondta a szabóm próba közben — ma­ga ebben a ruhában minden­kit meghódít. Uram, a lányok szeretik az eleganciát. . . Sajnos akkor éppen a mes­ter feleségébe voltam szerel­mes. Viszont a krémest már nagyon kívántam, azelőtt még soha nem ettem. Bementem hát az üzletbe: — Ez is jegyre van? — Nem uram — mondta a cukrászné. — Mennyit pa­rancsol ? Húszat vettem, becsoma- goltattam és a legközelebbi kapualjban befaltam. Restell­tem a cukrászdában enni. Másnap kitört rajtam a kré- mesvész. Az orvos, akit Bor­bély hívott ki hozzám, inf­luenzát és általános gyenge­séget mondott, de én tudtam, a krémes lett a bajom. Egy hónapig voltam beteg. Ez alatt a műhelyt bezárták. A céget államosították. Lábado­zón az utcára kerültem. Ak­kor laktam először a Gellért­hegyen. A „Mótnerben”. A ruhám angol szövet, a szabóm angol úri és éjszakánként láttam Budapestet. . . ★ — Voltál te vagonrakó és húsipari segédmunkás is. — Sok minden voltam. És nem estem kétségbe soha. Volt bennem ugyan keserű­ség, de sohasem akkora . . . — Mekkora? — Mit tudom én. Most, hogy belegondolok, azt hi­szem, nem is igen gondolkod­tam azon, hogy mi lesz. Egy valamit már akkor is tudtam. Ingyen, az én két szép sze­memért senki sem ad majd kenyeret. Ezért is jártam el a köpködőbe, a Mester utcába. Onnan közvetítettek ki va­gonrakodásra, majd a Sorok­sári útra a Vágóhídra. Ott szúrták ki, hogy gyenge va­gyok még a szerelemre. — Szerelemre? — Értsd jól. Nem volt ki a korom. És már szocializmus volt. Tilos a gyermeki mun­ka. így kerültem végül is Makk Nándorhoz, Zsinkó Im­réhez tanulónak . . . ★ Ügy alakult, hogy nem ma­radtam meg a tanult szak­mában. Viszont munkaviszo­nyom, az van. És nem csak viszonyom van. Munkám van. Egyre több, nem csaik hagynak dolgozni, de bíztat­nak is. Nem differenciáltan bíztatnak, de általában. Csak tudnék néha közbeszólni. Mondanám: — A túlzott bér nem hoz­zám áramlott. Az exporthoz kevés a közöm. Hogy miért csúszik a határidő, miért ázik be a tető, miért nem szolgál­tat a szolgáltatóipar? — ne­kem ne magyarázzák. Nem értem. ★ Nem lovalom bele magam. Most már befejezem. így is hosszúra sikerült annak ér­zékeltetése, hogy miként tör­tént, elmondanom mesterem­nek, Zsinkó Imrének: — Boldog új évet. Adott egy forintot és mor- gott. Most jut eszembe még valami. Zsinkó azt válaszolta; — Újévben is dolgozni fo­gunk. Mire lejövök, legyen meleg a vas. 1986, december 31. ^ Elek Emil: Szabolcsi vasmunkások.

Next

/
Oldalképek
Tartalom