Kelet-Magyarország, 1986. december (43. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-31 / 307. szám

1986. december 31. o FELKÉSZÜL TEBBEN KATEDRÁRA Ösztöndíjjal az atommagkutatóban Nemrég egy lapunkban megjeleni hír tudtul adta: „A közelmúltban került sor az 1985 86-os oktatási évben az ATOMKI- ben dolgozó pedagógusok jutalmazására. Az egyéves sikeres kutatómunkát lezáró dolgozat alapján a Magyar Tudományos Akadémia jutalomban része­sítette Veress Zoltán fizikust, az újfehértói Bajcsy-Zsilinszky Endre Textil­ipari Szakközépiskola és Szakmunkásképző Intézet tanárát, Bertók Csabát, a Nyírbátori 140. sz. Ipari Szakmunkásképző Intézet okleveles műszaki taná­rát és Bíró Miklósnét, a Nyíregyházi 10. sz. Általános Iskola tanárnőjét.” Az első fogaskerék Veress Zoltán Ibrányban érettségizett, édesapja isko­laigazgató volt, a Veress csa­lád egy kicsit ingázott Ib- rány és Üjfehértó között, mindkét helyen több évig laktak. Zoltán úgy tűnik elég korán „eljegyezte magát” a fizikával. A debreceni Kos­suth Lajos Tudományegye­temen fizikusként végzett, nem tanár szakon. Aztán mégis úgy alakult, hogy kö­zépiskolai tanár lett, mate­matika—fizika tárgyat tanít az újfehértói középiskolában, 36 éves, nős, felesége óvónő, egy gyermekük van. Az is­kolában a legmagasabb óra­számban tanít, reggeltől es­tig, s már öt éve minden hé­ten egy napot az ATOMKI- ben kutat. Először egy mér­gétől igyekszik megszabadul­ni, így hát kimondja: — Sohase tudtam megérte­ni, ha egy tanár azt mondja, elegendő, ha a középiskolai tananyagot ismeri. Az ilyen tanár inkább számít az én szememben középiskolás di­áknak, mert ha csak annyit tud, mint a diákja, akkor mitől tanár ... — Hogyan kerültem az ATOMKI-be? Az ötéves egyetemi találkozónkon, a volt évfolyamtársak buzdí­tására kezdtem barátkozni a gondolattal, mi lenne, ha én is megpályáznám az ösztön­díjat. Ehhez a család megértése, „jóváhagyása” is kellett, csakúgy, mint az iskola ve­zetőinek támogatása, melyet azóta is tapasztal. Megérteni és elfogadni a rendkívüli el­foglaltságot, távollétet, pi­henőórák feláldozását a ku­tatómunka oltárán. Szinte emberfeletti teher ez annak, aki állja — és annak is, aki környezetében elviseli, segíti e munkát. A különböző szá­mítógépes kutatási progra­mokat előbb helyben az is­kolai gépeken próbálja ki, esetleg korrigálja. Néhány munkáját már a hazai szak­mai közvélemény mellett a finn és más külföldi kutatók is megismerhették. Máté Zol­tánt és Cseh Józsefet említi az ATOMKI-ből, akik igen sokat segífettek, mellette áll­tak, biztatták. — Tulajdonképpen, ha az ember semmilyen jelentős eredményt nem produkálna, az is megéri, hogy az ATOM- KI könyvtárát használhatja. Olyan élvonalbeli, külföldi könyvekhez juthat hozzá, amely sok ezer forint értékű és másutt alig található — mondja a valóság talaján ma­radó, szerény pedagógus ku­tató és újra közreadja egyik bosszúságát. Nevezetesen a fizikatanítás egyik „rákfené­jét”, amelynek lényege, hogy a középfokú oktatásban még mindig nincs meg a szüksé­ges összhang a fizika mate­matikai megalapozása között. Márpedig az első fogaske­rék, a matematikai alapozás nélkül nehéz megérteni az anyagot és fizikai szemléletet adni a fiataloknak .. . Nemcsak az egyénnek jó, ha a tudományok művelésé­ben is elmélyül, jeleskedik, az intézmény, az iskola szelle­mi tára is gazdagodik általa. Az erkölcsi elismerés az is­kola rangját is erősíti. Felet­tesének, Moldván Ferenc igazgatónak dr. Berényi Dé­nes akadémikus, intézeti igaz­gató a következőket írta: „Iskolájuk tanára Veress Zoltán, az elmúlt tanévben ösztöndíjas továbképzésben vett részt intézetünkben. Az intézet Magfizikai Főosztá­lyán dr. Cseh József és dr. Máté Zoltán tudományos fő­munkatárs szakmai irányí­tásával magreakciók kiérté­kelésével kapcsolatban vég­zett vizsgálatokat két témá­ban . . . Veress Zoltán az ösztöndíjas továbbképzési rendszer által támasztott kö­vetelményeknek minden szempontból eleget tett — amit az odaítélt akadémiai jutalom is bizonyít...” Detektoros rádióval kezdte Bertók Csabát a nyírbátori ipari szakmunkásképző in­tézetben kerestük meg. Az ő édesapja is pedagógus volt, eddigi pályafutása akár rend­hagyónak is nevezhető. A debreceni gépipari techni­kumban végzett, ezután volt esztergályos a kelenföldi hő­erőműnél — s milyen vélet­len, az egyik fia, hasonló végzettséggel, szintén vasesz­tergályosként kezdte a szak­mát, ugyanott. A villamos­ipari felsőfokú technikum el­végzése után az áramszolgál­tatónál dolgozott, volt villa­mossági művezető, a hatva­nas évek végén választotta a pedagógushivatást. A most ötvenéves műszaki tanár az iskolai számítógépes progra­mok kidolgozásával foglalko­zik az ATOMKI-ben, melyek lényege: a holnap szakmun­kásainak világszínvonalú szakmai ismereteket, gyakor­lati alapokat adni, anélkül, hogy ezek a gépek a szerény technikai eszközökkel ellátott intézetekben rendelkezésre állnának... — Én is a saját magam építette detektoros rádióval kezdtem — mondja moso­lyogva — aztán nem tehet róla, hogy a technika mindig újat hozott, ő pedig nem nyu­godott, amíg nem ismerte a titkukat. Végre a mikropro­cesszorokkal, számítógépek­kel hozta össze a sors, s hal­lott az ATOMKI pályázatá­ról. Úgy mondja: ha megmo­solyogják is, megpróbálko­zik. Es sikerült. Feleleveníti az időszakot, amikor az első számítógépet az Iskola számára egy pályá­zaton nyerték, azóta is élet­ben tartja a kis számítógé­pes szakkört és „védi” a te­hetséges diákját, még ha az más ügyekben nem is annyi­ra jeleskedik .. . Jelenleg többek között a CNC számítógéppel vezérelt marógép programjainak ki­dolgozása és alkalmaztatása foglalkoztatja, de nem él tu­dományos magaslatokon. Jól tudja, a napi ismeretek még nagyon is a szerényen ellá­tott szertár eszközeihez iga­zodnak, ahol a tanári figye­lem és felelősség nagyon is hétköznapi terheket i/ó rá, hisz erre mondják, a fél lá­Veress Zoltán ba a börtönben, ha a rábí­zott gyermekekre nem vi­gyáz . .. A nörény „érzelmi yilága*’ A harmadik kutató, Bíró Miklósné, a nyíregyházi 10. számú, borbányai általános iskolában tanít, biológia—test­nevelés szakosként kezdte, majd elvégezte a kémia sza­kot. Három gyermek anyja, a férje agrármérnök, a me­gyei népi ellenőrzésnél dolgo­zik. Elsőként a családi hát­tért, az indíttatást említi, édesapját, aki a Beregi Mú­zeum megalapítója és a gyermekeit is fogékonnyá ne­Bertók Csaba velte a tudományok iránt. De a férj és a három gyermek segítő hozzájárulása is kel­lett ahhoz, hogy sikerrel megpályázza a tudományos ösztöndíjat és minden héten egy napot Debrecenben tölt­sön. S nála is, akárcsak a másik két pedagógus kutató­nál, kellett az iskola vezetői­nek megértése is, melyet va­lószínű azért is kapott meg, mert tudták róla, a tudomá­nyos munkálkodás egy szik- rányit sem vesz el a pedagó­gusi igyekezetéből. Sőt. A ta­nítványait is említi, akik ugyan életkoruk miatt csak körvonalaiban, a tanárnő szavaiból rakták össze az apró mozaikokat, amikor „debreceni napja” volt, együtt izgultak vele. Bíró Miklósné — Nagyon érdekes kutatás részvevője lettem. Európában egyedül az ATOMKI-ben fog­lalkoznak azzal a növényi élettani vizsgálódással, amely a növényben lévő gázok sa­játosságai alapján igyekszik fényt deríteni a növény „ér­zelmi .világára”. Bármilyen furcsán is hangzik ugyanis, a növényeknek is van érzel­mi állapotuk, s ezek fontos tapasztalatokat jeleznek a szakemberek számára. Külö­nösen a környezetvédelem és a növénynemesítő munkának Válik hasznára. A szegedi ga­bonakutató intézet felkérése alapján búzával foglalkoztam, s ezekről a kutatásokról fog­laltam össze az egyéves mun­ka tapasztalatait... Páll Géza Hogy az ember megélhessen... Hunkásrélemények nehezebb időben B átorságom még ma is az inamba száll, ha átlépem a ME­ZŐGÉP mátészalkai gyá­rának küszöbét. Igaz, ma már SZATMÁRGÉP a ne­ve, s leányvállalatként működik, de kiszárad a torkom a régi emlékek nyomán. Érettségi után az első munkahely volt. Azok a régi lakatosok! Ha a ka­lapáccsal a lemezre vág­tak, az oda hajlott, ahová ők akarták. Tizenöt éve annak, de bizony a régiek közül sen­kit se találok. Pedig az ő szavaikra lennék most kí­váncsi. Mit kéne tenni, hogy kitisztuljon fölöt­tünk az elmordult ég? Hogy fellélegezzünk? — Sajnos, egyre fogyat­kozunk ... egyre keveseb­ben vagyunk régiek. — Homonnai János, a for­gácsolók művezetője kísér le az irodából a műhe­lyekbe, elgondolkozva lép­ked az éjjel hullott jó fél­arasznyi havon. — Az igazgatónk biztosan el­mondta magának, hogy nem volt igazán tisztessé­ges dolog az, hogy két éve ránk erőltették a leány- vállalat státusát. — Más két kézen kap­na az ilyen lehetőségen. — Persze — kerül ki egy nagy hóbuckát — ha felkészítik az önálló élet­re. De mi úgy cseppen­tünk ebbe, mint Pilátus a Krédóba. Mint mikor egy tizennégy éves kölyköt ki­löknek az életbe, hogy most már állj meg a saját, lábadon. Nincs baj, ma már kezdünk egyenesen járni, de tudja mi volt itt az első fél évben? Munka és anyag híján még ötven­millió forintos árbevételt se értünk el! Nyolcmillió volt a veszteség! No, me­lyik műhelybe menjünk? Egy újnak tűnő, magas üzemcsarnokot választunk, másfél évtizede ennek még nyoma sem volt itt. Belül mást se lát az em­ber, csak lakókocsit, meg lakókocsit, a híres Tajgá- kat „öltöztetik” az embe­rek. Lemezek, hungaro­celldarabok mindenütt, aki csak él és mozog fúrógé­pet brummogtat. — Kérem, ha Szibériába nem kéne ez a Tajga, le­húzhatnánk a rolót. Somogyi József bizal­matlanul méregeti jegy­zetfüzetemet. — Halljátok, mire kí­váncsi ez az elvtárs!? Hogy mit kéne másképp csinálni!? Na, nagyoko­sok! Szálljatok csak le onnan! — kiált fel a la­kókocsik körül sürgölő- dőkhöz. — Mit? — kiáltanak vissza, de nem jönnek kö­zelebb. — Intézze el, hogy ne kelljen minden félórá­ban fúrót cserélnünk. — Mit kacagtok? Tény­leg kíváncsi rá! — Somo­gyi vár még néhány pil­lanatig, majd lemondóan légyint. — Hajtanak, jön az év vége. De mutatok én valamit. A szemközti szerszám­raktárba megyünk. Kér egy fúrót, s rámnéz: — Mit gondol, hány fo­rint ez? — Vagy három —mon­dom találomra. — Na látja, maga mond­ta meg az igazat — bó­lint elismerően. — Tény­leg nem ér többet. De ti­zenötöt kérnek érte! S olyan silány, hogy napon­ta, bármennyire is vi­gyáz rá az ember, húszat is eltör belőle. Számítsa ki, egy lakókocsi ezernél is több furatot kíván! Hát ezért tart itt többek között ez az ország! Mert mi csomóra dolgozunk, nem minőségre. Minél többet mindenből, mert azt fizetik meg. Pocsék fél év. Egy cso­mó pótkocsi, egyik leg­fontosabb termékük, itt állt az udvaron tulajdon­képpen készen, de nem tudták eladni, mert né­hány filléres alkatrész hi­ányzott róluk. Például a keréktárcsa. Szocialista import, de a gyártó, — vagy a megbízott hazai beszerző cég? — füle bot­ját se mozdította. Mit ne­ki egy kétszázötven fős üzemecske!? — Maga ezen csodálko­zik? — néznek öissze töb­ben is, már kijőve a rak­tárból. — Akkor még nem is tudja, mi az igazi szto­ri! Tudja, hogy szerzett a leányvállalatunk például popszegecselőt? Ez egy speciális célszerszám, ami nélkül megáll a tudomány. Kiküldte az egyik embe­rünket Bécsbe túnistaút- ra ... Ezt úgy írja meg, ha a fináncok nyomozni kezdenek, letagadunk mindent... ! Szóval úgy, turistaként hozta! Szóval érti már, mivel főz a sze­gény ember!? Csak egy vigasztal bennünket, lát­juk, fenn az irodán sem az a téma, hogy mivel töl­tik a hét végét. Vagy harminc méterrel odébb, egy másik épület­ben állítják össze a lakó­kocsik vázát, hegesztő­pisztolyok sisteregnek, ív­fények villognak. Garda János, régi ipa­ros, még kovácsként kezd­te, csak csendesen moso­lyog. — Most beszéljetek, nagyszájúak. Néhányan leteszik a he­gesztőpajzsot, óvatosan közelebb jönnek. De nem kell sok idő, hogy ostor­ként cserdüljön a szavuk: — Az országnak az a legnagyobb baja, hogy megette a saját házát. Hogy felélte a jöve­delmét, ahelyett, hogy gondolt volna a jövőre is. Ha egy cseppet mértékle­tesebben élünk, maradt volna pénz a modern gé­pekre, technológiákra is. Egy üzemcsarnokkal odébb Mészáros Miklós technológus. Igaz, novem­berben, decemberben la­katosnak állt, így aztán ismeri mindkét „front” véleményét. Megszívlelen­dő hát amit ő, és itt a régi csarnokban Nagy La­jos és Kiss András mond. Kiss András egyébként is szóbeszéd tárgya volt két éve: otthagyta a disz- pécserséget, s beállt laka­tosnak. Hogy jobban ke­ressen. — Itt se fényesebb a helyzet — legyint. — Ha az ember meg akar élni, otthon jószágot kell hiz­lalnia. — Vagy géemkázik — toldja meg Nagy Lajos, s a náluk jóval idősebb Garda János. — De las­san már az sem éri meg. — Végtére is mi érné hát meg? Kizárt, hogy semmiféle munkának ne legyen becsülete. — Tudja mi? — néznek össze. — Ha az ember nyolc óra alatt annyit ke­reshetne, hogy gond nél­kül megélne belőle. Ök bizonyították be az elmúlt hónapokban, hogy a magyar munkás szeret is, tud is dolgozni... A második fél évben há­romszor annyit produkál­tak Szálkán, mint az év első hat hónapjában. Nem féltem hát a magyar mun­kást. Jól dolgozik, ha meg­teremtik a kellő feltétele­ket. Ha van anyag, ha van értelmes feladat. Ha kellőképpen összehangol­ják a munkát azok, akik­nek ez a dolguk. Balogh Géza KM ÜNNEPI MELLÉKLET

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom