Kelet-Magyarország, 1986. november (43. évfolyam, 258-281. szám)
1986-11-01 / 258. szám
KM H ÉTVEGI MELLÉKLET 1986. „ovember 1.0 VALÓSÁGUNK KÖZELKÉPBEN I Ragyog a kora délutáni nap. Az ég felhőtlen és kék, mint soha máskor. Szél nem lebben, a levegő mégis hűvösen áramlik és olyan, minit a bornál yosuló üveg. Átlátok rajta: ©lőttem száraz sárga mező, arrébb egy színeit vetkőző liget, itávolalbb fátyolba itaka- rózó fasorok, apró házak, vereslő tetők és felettük messziről ide kéklik a ködön át a tokaji hiegy. A kép tarkább, mint tavasszal volt. Talán szebb vagy kedvesebb? Nem itu- dom! Más! Más, mert gyűlik a levegőiben a fanyar íz és a hervadó, fázó táj felett a magadás bánata teng. E csöndes fájdalom megüti a szemlél ód őt és szíve sajgásán alig enyhít az ősz szét- haingzó harmóniája. Mindezt a mi utcánk végében ’állítva látom, érzem. A lábamnál ér össze a puha tád az érdes-darabos várossal. Százötven ház sorakozik előttem két sorban dél felé. Legtöbbnek azonos a formája, a nagysága, a magassága és — (ha különbözik is a színe — azonos fokozatú az árnyalata évtizedek óta. így őrzik és örökítik át a házak az első gazda ikedélyviilágát és kölcsönöznek az utcának sajátos, ismerős hangulatot. Könnyen bele is találók. „Ez a mi utcánk!” — gondolom. Kiké? Eszembe villan, hogy a birtokos mód kontévesztő: egy gyengülő vonást hangsúlyoz. Embertársaim jelentékeny része (manapság úgy érzi — sokan vallják is — hogy a ragaszkodás megköt, nehezíti a mozgást. Emiatt a „mi utcánk” helyett azt mondják: „Az utca, amiben lakunk”. Higy- gyem hát, hogy ragaszkodásom ódivatú? Töprengés közben kezdem érezni, mennyire álomszerű az otthonosságom. A gyermek- és ifjú évek alatt belém ivódott, csakhogy e házak nem méltányolják: nincs mondanivalójuk a számomra, hallgatagok. Megmaradnak megannyi külön világnak. Fészekmeliegük, illatuk, gondjuk, örömük, egész belső életük régi képek felúj íitása, csupán képzeletem műve. Többnyire lakóik sem hús-vár emberek, hanem emlékezetemben lézengő árnyak, egyszer vodit nénik és bácsik, akik csaknem mind elköltöztek, meghaltak már. Na és a gyerekek, ' a régi játszótársak? Mind felnőtték és elrepülték a négy égtájnak. De hiszen akkor hová, kikhez jöttem? Sáipadt megkönnyebbüléssel sóhajtok, amikor a harmadik ház kapuján egy férfit látok kijönni. Közelít. Ráismerek, Kalapos István bácsi. Amikor ő itt 'lányok után járó legény volt már, én osák (kamasz gyermek. Messziről nyújtja a kezét, mintha kitalálta volna, (hogy éppen tusakodok .magamban és szükségem van gyámolítóra. Jóakaratai mosollyal úgy vesz pártfogásába, mint beteg felebarátját az irgalmas szamaritánus. Régen találkoztunk, nagy az öröm, de még mielőtt szólna, ő is végignéz az utcáin. A tekintete itt is, ott is idézget. A sor végére jutva megállapodik egy szép formájú épületen, aminek mogyoróbarna tömbje puha gőggel magos- ük a régi házaik fölé. — Ez (is van, .emeletes ...’! — mondja tűnődve. — Lesz több is, de azért az utca még a régi! — szólok egyetértést remélve. — Szemre! — válaszolja kurtán. István bácsi fürge, oin- gár ember. Korosztályában középtermetű. Csontos, pergamensárga arcát két élénk barna szem világítja be. Feliettük olyan fekete, szálkás és elálló szemöldök, mint némely mókus f ülhegyén a szőrpamacs. Ebben az utcáiban született, itt ítélt el hetvenkét éve. Ismer minden otthonit, minden udivialrt, minden dalkát, a kutyákat is nevükön szólítja. iMinderare volt ideje, hiszen tizenkét éve ő hordja házhoz a palackos gázt. Nem Is ímerék vitatkozni vele. Elfogadom igazságnak, amit mond. — Beint mind en más ... Azóta, hogy innen ellkerül- tól, lakik az utcában hat elvált, tizenkét özvegy, négy ■elvonókúrás, két gyógyíthatatlan allkOhollisita ... — Az volt régien is — próbálom enyhíteni a felsorolás komorságát. Rám vidian a két barna lángú szem. — Egy! — mondja és nyomatékül ujjával is mutatja, aztán magyarázza: — De. az is a maga keze keresetéből ivott, pék volt. E kettő meg leszázalékolt! —1 folytatja nemtetszéssel. Egy ideig hallgat, vár, szólok-e ■rá valamit. Aztán elneveti magát. — Ha az italozás nem volna ártalmas az egészségre, most bánnám, hogy nem abból mentem nyugdíjba. Most tehetnék ilyen szeszdíjas, mint ezek ketten ...! — Idősek? — Fenét! Jóval az ötven alatt vannak, csalk hamar alátták az egészségűiket! Hirtelen elhallgat. Bánja, hogy ilyen példával indult a beszélgetés. — De van itt más is...! — mondja mindjárt, hogy Vidám íitsoin. — Van boltunk ! — öt éve jártam itt, akikor nyílt. — Ez nem ugyanaz! Szót várva nézek rá. — Sokszor előfordult, megyék a boitbd sörért, mert szeretek egy-egy pohárral meginni . . . Azt mondja a boltos: Elfogyott! Valamiért átlépek a szomszédhoz. Sörrel kínál. Korán kell menni érte — oktat. Maga mikor ment? Nyolc órakor. Én hétkor voltam és azt mondta a boltos, nincs. Akkor miből adott magának nyolckor? Hebeg. Huncutság, nem vagyunk a boltosnak egyformák. A szomszéd több pénzt hord oda, azért kapott. A mostani boltos más. A napokban alkonyaikor mentem, kenyérért. Azt mondja: Sajnálom, nincs! Ha nincs, mit viszek reggel magammal? Semmi baj, mondja, tessék visszajönni egy félóra múlva, lesz kenyér. Lett is! Beült a kocsijába, bement a városba és hozott. Ugyanígy hozott (tejet is. Nem rest utánajárni. Azért mondom, ilyen is van! — Dicséretes dolog! — mondom. — Van ilyen ember is, nem sok, de van gondolkodik hangosan és új magra találva folytatja: — A bal tőszomszédom is. ilyen. Irodista vagy mi. Én úgy mondom, tisztviselő. Ö is szívesebben szaladgál mások érdekében, mint a magáéban. Szívós és türelmes, meg kitartó. Ha valami előszörre nem sikerül, tovább hajtja, amíg csak végére nem jár. Nem képviselő, nem is tanácstag, de ilyen . . . — Tulajdonos vagy bérlő a házban? — Megvette a házat, törzsökös lett az utcánkban. Úgy mondom, ha nem kerül ide, akkor talán még mindig sárban járunk. De kijárta, hogy csináljanak járdát. A környéken elsőnek itt kezdték el a kukás szeméthordást. Az ő révén hozták ide a vizet. Nagy könnyebbségünk, hogy nem kell kútra járni. Fogadni mernék, hogy mához egy évre itt lesz a gáz is. — ígéri? — Nem ígér, hanem utánajár. Csak akkor szól, amikor lehet ásni hozzá az árkpt. Azt hittem, hogy ilyen ember már csak a mesében van. És mi történik? A szomszédomba vezérel egyet az Isten. Nagyon örülök neki, szeretem, esténként összejárunk... — mondja dicsekedve. Nem tudom, hová indult Pista bácsi, most visz- szafelé jön velem. Ahogy a háza elé érünk, lelátunk az aljba, az utca legmélyebb fekvésű részébe. — No csak — kiáltok fel — a csókolósor hová lett? — Három éve, hogy kiásták. Nem tűrte az új gazda. Vizes tőle a fal töve, mondta és kiszedte, .tűzre vizek édesek, és a titkon való étel gyönyörűségles! Volt esze a régieknek. Ügy gondolom, hogy már Jákob korában sem azért tiltották, mert ‘káros, inkább azért, mert tiltva sokkal édesebb. Amit nem szabad kívánni, nem szabad szemlélni sem!, mondták. Nem azért, hogy sose nézz rá, hanem ha ránézel, akikor kívánd is csillapíthatatlanul és ne telj be vele évek elmúltával sem! Nem is botrénkozoik én meg az ilyesmin, hagy csinálják. Inkább sajnálom őket, mert — Nem is csodálom, mert valóban sokfélék vagyunk! — magyarázza tovább. — Úgy képzeld el, hogy lakik a mi utcánkban lakatos, tanító, ügyvéd, nyugdíjas, katona, mérnök, fuvaros, kántor, villanyszerelő, orvos, gépkocsivezető, pártember. Valamikor nem vegyülhettünk ennyire, minden foglalkozás igyekezett telephelyet találni magának. Én még emlékszem, hogy külön negyede volt a tisztviselőknek, külön a vasutasoknak, az orvosoknak, az ügyvédeknek. Ez ma Szabó A 0 f György: A mi utcánk Pál Gyula műve. hányta — magyarázza keseredve, de azután hamar túljut a szomorúságon. — Családosán került ide, nem itt nőtt fel, ezért könnyen tette. Az is igaz, hogy a mai fiataloknak már nem kell orgonasor, ne sajnáld! — mondja a maga vigaszára is. — A minap, délután két óra tájiban megyek. Előttem egy süldő lányka és egy legényke halad. Egyszer csak megállnak, a lány tenyerébe fogja a fiú fejét és csókolja- A fiú ugyancsak. öt-hat lépésre lehettem tőlük, a lány meglát és elengedi a fiút. Amikor melléjük érek, köszön. Azt mondja: Pista bácsi, el ne áruljon az apukámnak. Nem tetszett látni semmit, ugye? Rendben ván, nem szólok, csináljátok tovább, de kicsit álljatok el az útból... Hát ilyenek!... — Valamikor mi is bebehúzódtunk a lánnyal az orgonasorba, úgy is neveztük, hogy csókolósor. Ha még jól emlékszem, legény korában Pista bácsi sem kerülte el a csókolósort, ha ■lányt kísért. — Csókolózni csókolóz- tunk, de csak este... és akkor is beálltunk a bokrok árnyékába, hogy ne lássanak. — A maiak bátrabbak! — felelem. — Nem, csak kevesebb a félnivalójuk... és nem tudják, hogy az is jobb tiltva — mondja és megáll. Szembefordul vélem, fontosait akar mondani. — -Mit tanít énről a Biblia? — szegzi nékem a kérdésit. Huncut mosoly játszik az arcán. Nem (tudom, de nem is akarja, hogy feleljek. — Azt tanítja: A lopott nem tudják, minek mi az igazi íze. Beszélgetve leérünk a hajlatba. Mind a két oldalon betonból a járda, középen föld csak, de döngölt az út. — Valamikor itt nyár derekán is sár volt — idézem a múltat. — Abban az időben ritkán jártunk az út közepén, elég volt a járda ... — Mert nem volt se lovunk, se szekerünk. — Tüzelő télre kellett, de mázsánként vettük ’ás háton vagy talicskán h-ordtuk haza. Akik akkor itt laktunk, mind egyformák voltunk a szegénységben. Igaz, szekér, ló ma sincs, de van autó. Ahhoz pedig jó út kell. Ez érdeke minden autósnak. Egy hozzáfog kátyút tömni vagy utat döngölni és hívás nélkül megy segíteni a többi. —’ Akkor nagyszerű itt az összetartás! — mondom. — Nem mindenben! Járdát csinálni mindenki csak a maga háza előtt akart. Az már nem volt annyira közös érdek. Akinek kocsija nincs, nem megy utat döngölni. — Hány autó van az utcánkban ? — Ez az, amit még nem számláltam meg — feleli restelkedve, hogy olyat kérdezek, amit nem tud. — Minden negyedik-ötödik házra jut egy. Van olyan is, ami kéthavonta egyszer jön ki az udvarról. Volt rávaló, de nincs hozzá idő. Gomblyukban virág! Nem is értem az efféléket! — Az Merek sem mindig egyformák, ezen ne bosz- szankodjon! — próbálom enyhíteni a felindulását. Égyetértően bólint. már nincsen! No, de meg is változott a szomszédság. — Nem járnak össze? — Az idősebbek igen, a fiatalabbak, nem nagyon . . Hogy is mondjam ... ? — tűnődik hangosan. — Ez ■ehhez jár, az ahhoz, de olyan már nincsen, hogy kiülnének a ház elé beszélgetni, szórakozni. Még a barátság is más. Alkalmi vagy egy-egy célra szolgál. És tudod, mi ennek az oka? A kérdés csak arra való, hogy ébren tartsa az érdeklődésemet. Pista bácsi rándít egyet a fél szemöldökén ás felel is (helyettem. — Szerintem azért, mert nem tudnak élni! Manapság az emberek többsége kettőt ismer: dolgozik vagy unatkozik. Én nem emlékszem, hogy a szüleim vagy ón magam is unatkoztunk volna. — Nem jutott rá idő, Pista bácsi! — mondom és meg is bánom, hogy tudós- kodok a dologban. A régi világot csak gyermekkoromban éltem. — No, mi sem dolgoztunk éjjel, nappal. Akkor is megvolt a munkának a rendje, műszakja, óraszám- ja. Ezek után fizettek, azt mégis tudtuk, hogy nem csak keresetért lehet dolgozni, lehet a magunk gyönyörűségére is. Tanítók, mesterek keze alatt nőttünk ’és erre megtanítottak. Most sokkal több ok és alkalom nyílik az ilyen munkára, de nem használják ki. Lakik velem szemben egy ember, van háromszáz négyszögöl kertje, kistermelősködik. Elnézem, hogy mindig pírnál, mindig iszámít: ha levág egy gallyat, ha .kapál, ha permetez, ha az udvarát igazítja, tudja, hogy mennyit nyer vele, mi lesz a haszna. Ezt nem szabadna. Az embernek a jó közérzethez szüksége van a kedvből, szívből való munkára. Igazítson, alakítson, találjon benne örömet, különben belebolondu.l. Ez a szomszédom a (barátot haszonelvből vagy unaloműzésre választja és rangsorolja ... Sokáig elgondolkozunk ezen. Hallgatagon (érünk el az utca déli végébe. Jöttünk vagy másfél kilométert az utcáink másik végétől. Előttünk az emeletes ház. Most látom, hogy az udvar felől lépcsős ki'kép- zésűek a teraszok, nagyok az ablakok, bőségesen ömölhet a lakókra a napfény. — Valamikor féltünk az ilyen csiupaablak lakástól, hogy kifagyunk belőle. Nem tudtuk, hogy lehet ez meleg is. — Kik lakják? — Négy hajlék van benne, de egy családé, jobban érted, ha úgy mondom: egy ember gyermekeié — magyarázza. — Amikor épült, volt egy idegen köztük, de az elhalt, akkor megvették azok, akik lakják. Dubinkának hívták az idegent. Tisztviselő volt. Azt beszélik róla, napokig megvolt anélkül, hogy any- nyit mondott volna — bakfitty. Ez a földszinti lakás volt az övé — mutat az épület déli végére — és az udvaron kutyát tartott. Szegény állathoz sem beszélt tíz mondatra valót sem. Intéssel hívta, intéssel uszította, intett, ha enni vagy inni adott neki. A kutya is megtanulta tőle a hallgatást. Ha idegen lépett az udvarba, nem ugatott, .nem morgott, hanem csak odament és megharapta. No ettől a szótlan embertől egyszer megkérdeztem, mondja meg igaz lelkére, miért hallgat. — És hallgatással felelt, nem? — Felelt, de mit? Azt, hogy nincs mondanivalóm! Jó, ha nincs, nincs, de maga nem is kérdez! Mert nem vagyok senkiire kíváncsi! Addig, addig hallgatott, hogy azt is megunta és elpusztította magát, öngyilkos lett. Megindulunk vissza. Lentről felfelé haladva jól látszanak a házak. Szemgyönyörködtető a sokféleségük. — Tiszták, gondozottak — állapítom meg, inkább magamnak. — Néha elgondolom, ho-gy mennyi pénzt beleöltek már ezekbe a házakba. Milliókat! Én is elég sokat áldoztam rá, hogy az enyém se legyen alább való a többinél. Meg hogy mutatós legyen az utca. Buta fejjel úgy gondolom, hogy csúnya helyen lakni sem lehat jó — magyarázza olyan formán, mintha restellni kellene ezt az igényességet. — Mindig kispénzű ember voltam, mindenre szigorú számadást csináltam, takarékoskodtam és mégis összeszámol- hatatlanul sok pénzt költöttem el életemben. Ha mind együtt volna, nagy halom lenne, fel lehetne fűteni vele egy mozdonyt. Mozdonyt mondok, mert valamikor azon szolgáltam. Ha ilyen számítást csinálok és a mai ember igényeire is tekintek, mindig eszembe jut az a tudós, és igazat adok neki, aki azt írta: Az ember a legcélszerűtlenebb teremtmény. Egyre kevesebb fáradtsággal termel és mégis egyre többet akar fogyasztani, mintha a fogyasztás lenne életének a fő célja ... Felettünk még világos az ég, de már feljött egy csillag. Szaporán hunyorog, mert álmosan ébredt. Lehet, csak azért kelt, hogy (megtudja, kiknek a birtokában hagyom az utcát, ha a felső végére érek rajta.
