Kelet-Magyarország, 1986. október (43. évfolyam, 231-257. szám)
1986-10-06 / 235. szám
1986. október 6., Kelet-Magyarorsiág 3 Az olvasó kérdésére Az almaszezon kellős közepén tartunk, nem csoda hát, hogy a megye aranyának helyzetével több levélírónk is foglalkozott. Furcsa módon nem is az osztályos, hanem az ipari alma játszotta a levelekben a főszerepet: elterjedt ugyanis a megyében, hogy a Nyírség Konzervipari Vállalat az idén nem vesz át hámozott almát. Szó sincs erről — válaszolta a vállalat termeltetési osztályának vezetője, Szőke Sándor. A szervezők még külön prémiumot is kapnak, hogy minél több pudingalmasze- let érkezzen be a vállalat gyáregységeihez. Az idén 2500 tonna almaszeletet vesznek át a megye termelőitől, de a felvásárlás a jövő esztendő első hónapjaiban is folytatódik. Miért nincs hetek óta melegvíz délutánonként és esténként a Jósavárosban? — kérdezte többek nevében az Ungvár sétány 3. szám alól Boros József. A Szabolcshő illetékes vezetői elmondták, hogy a nagy nyári karbantartási munkálatokkal egyidőben nem tudták elvégezni a Garibaldi utcában egy szerelvény kicserélését, mert az importból származik, s későn érkezett meg. Ám a jelzett ház gondját elsősorban nem is ez okozza, hanem az, hogy az épületen belül létezett egy speciális hiba, de annak kijavítása nem a vállalat feladata. Ám ha a lakók megrendelik a javítást, a Szabolcshő elvállalja a munkát. Egyébként a vállalat erre az ágra pluszenergiát is ad, hogy legalább langyos legyen a víz csúcsidőszakban. De ez csak átmeneti megoldás lehet. Igaz-e, hogy az egyik szatmári termelőszövetkezet elnöke éveken át élelmezési átalányt fizettetett a szövetkezetével a saját kutyájának? S milyen alapon? — szögezték a kérdést e sorok írójának Sonkádon, Fehérgyarmaton, Nyíregyházán nemrég. A nehezen megszerzett információk szerint az első kérdésre azt kell válaszolnunk: igaz. Hogy milyen alapon? A most folyó vizsgálat többek között erre igyekszik feleletet kapni. Az egyébként már biztos: a szóbanforgó kutya nem vétkes. Szintén Szatmárból, Nagyhódosról érkezett az a levél, mely azután tudakozódik, mikor épül már meg a Hódosokat a Paládokkal összekötő kövesút. Egy négy-öt kilométeres szakaszról lenne mindössze szó, s ha az elkészülne, végre a Tiszahátat is meg tudnák közelíteni ötven kilométeres kerülőút nélkül a Hódosokon, a Rozsály környékén élők. Jó hírrel szolgálhatott a kérdésre Kerekes Kálmán, a megyei tanács közlekedési osztályvezetője: a hiányolt útszakasz megépítéséhez már a következő esztendőben hozzáláthatnak a kivitelezők. Balogh Géza válaszol A tervek szerint a leendő kövesút Tisztaberekről indul, a Túr-hídnál jobbra fordul, s kiköt Kishódoson, majd onnan megy tovább Kispaládig. A nyolc kilométeres útszakasz megépítése mintegy ötvenmillió forintba kerül majd, a kivitelezésben természetesen számítanak a környező nagyüzemek közreműködésére is. Többen kérdezték, hogy mikorra várható a megye- székhelyen az Október 31. tér átrendezése. Teljesen ésszerűtlennek tartják, hogy ilyen kis helyen két közlekedési lámpa is ég. A városi tanács illetékesei elmondták, már megtették a szükséges intézkedéseket. A Rákóczi utcáról a Síp utcára és a Vay Ádám kőrútról a Kossuth utcára kanyarodást szabályozó lámpákat hamarosan leszerelik, hogy gyorsabb legyen a forgalom. A többi lámpát is át programoztatják — a megrendelést már feladták a kivitelezőknek — a gyalogosok érdekében, akiknek a Kelet Áruház előtti lámpák az eddigi kilenc másodperc helyett tizenöt másodpercet „engedélyeznek” majd az áthaladáshoz. A városi tanács adott választ Molnár Zoltánná nyíregyházi lakos kérdésére is. Ö több telektulajdonos nevében az iránt érdeklődött: az Orosi úton, a tejporgyár oldalában, a „Gombódás” dűlőben lévő zártkertek mikor szabadulnak fel az építési tilalom alól, mert több telek- tulajdonos kíván itt családi házat építeni. Az említett kétszáz négyszögöles telkek nem állnak építési tilalom alatt, de korlátozás alá esnek. Ez azt jelenti, hogy csak gazdasági épület húzható fel a telkeken, családi ház nem. Az Orosi útnak ezt a déli oldalát ugyanis tartalékként kezelik az esetleg itt épülő ipari üzemeknek. Vészeli János Nyíregyháza, Bethlen Gábor utcai lakos TITÁSZ-szal kapcsolatos panaszát elküldtük az illetékeseknek. Ugyanő panaszolja, hogy a húsipari vállalat környékén gyakran penetrans „illatok” terjengenek, amit már a KÖJÁL-nak is jelentettek. Azóta mérséklődött ugyan a bűz, de így is elviselhetetlen. Meddig kell még eltűrniük azt? — kérdezte. Az állatforgalmi és húsipari vállalat vezetőjének véleménye szerint a központi ülepítőmedence lehet a ludas, különösen amikor péntekenként tisztítják. A vállalatnál jelenleg nagyszabású környezetvédelmi intézkedések vannak folyamatban, egyebek mellett hatékonyabb szűrést terveznek, így a gond hamarosan megoldódhat. Sokan fordultak telefonon hozzám tudakozódván, hogy valóban lezárják-e rövidesen a záhonyi közúti hidat. Amit sikerült megtudnom: a híd már annyira elhasználódott, hogy halaszthatatlan a felújítása. A tervek szerint a munkálatok a következő évben kezdődnének el. Kedvező hír, hogy jó ütemben halad a tunyogmatolcsi vasúti híd építése a Szamos fölött: a tervezettnél egy héttel korábban, november elsején átadhatják majd a forgalomnak. Végezetül egy magánjellegű kérdés, melyre még válaszolni is jó. Mi szeretnék lenni, ha nem adatna meg az újságírás kínja-öröme? Gátőr. Lányán, vagy Kishódoson. Kinek kell Kleopátra? „...fontolgatjuk az ágazat felszámolását11 Kvarc csikorog a fogaink között, a szél pedig nagyon hamar egyszínű sárgásvörösre festi hajunkat a kavargó homokkal. Az eperjeskei termelőszövetkezet burgonyaföldjén és szerte a határban valóságos sivatagi homokvihar tombol. A porfelhőből kibontakozik egy krumpliásógép, mellette egy pótkocsis traktor. Az utóbbi megtelt, indulhat a majorba. Üres szerelvény csatlakozik a sárga monstrumhoz, ezalatt az emberek leszállnak, hogy a fasorban egy kicsit szélárnyékban legyenek. Zöld az inda Szeles András traktoros rácsap a kabátjára. Mintha varázsló lenne, más színt ölt a ruhadarab. „Ilyen szelet még nem pipáltunk”, mondja, és hozzáteszi: „legalább esőt hozna”. Eső azonban csak egyszer esett errefelé mostanában, mégpedig jó egy hónapja. Nem sok, de ahhoz elegendő, hogy az inda erőre kapjon, és a tik- kadt nyár után még egyszer üdezölddé váljék. Révész László elnök felvesz egy kiásott tövet, és indulatosan megrázza. „Nem és nem szakad le róla a gumó, pedig már ideje lenne.” Szemügyre vesszük az ominózus „földi almát”. Hihetetlen: ujjnyi csírája van, pedig még az anyatőről táplálkozik. „Ilyen az idén minden” — kesereg Abonyi Ferenc főmezőgazdász. „Ki sem merem mondani: jó, ha 12 tonna meglesz hektáronként. Némileg javít a helyzeten, hogy a 98 hektár nagy része nyári burgonya volt, Kleopátra és Rosabella, ami koraisága miatt természetesen kevesebbet ad.” Elkótyavetyéljük Elült a zaj, maradtak a tanácstalan arcok. Az elnök hosszan néz a gép után, és Kérem a plecsnit! Már majdnem egy hete dolgozom és még semmi. Teszek róla. Mondon a szakszervezeti bizalminak: várom, hogy beutaljanak. Mindegy, hogy hová. Mátrafüred, esetleg Hajdúszoboszló, netán Bükkfürdő. Reumám van? — kérdi a bizalmi. Még nincs, de majd lesz. Előbb-utóbb mindenki összeszed valamilyen nyavalyát, lumbágót. szívérkoszo- rút, avagy — még kimondani is borzalom — rákot. Sok mindennek ki van ma téve egy dolgozó, viszont a megbecsülést, azt nem kapkodják el. Már második hete dolgozom és még semmi! Teszek róla. Szólok a művezetőnek, kérdem, mi van a plecsnivel. Nem vagyok nagy igényű, de azt a kiváló munkáért miniszterit már tényleg ideadhatnák. Vicces fiú a művezető. Azt mondja, legyek türelemmel. , Meddig és hová? Az én türelmemnek is van határa és nem vagyok hajlandó lemondani a külföldi tanulmányúiról sem, hiszen már több, mint három hete dolgozom. Most megkaptam a fizetésem. Az elsőt. Lám, hogy ro-‘ han az idő. Kerek egy hónapja húzom az igát. Ezt mindenki tudja, de a fizetésemelésről, arról mélyen hallgatnak. Szólok a műhelyfőnöknek. Mondom neki, vegye már észre magát. Dobjon meg egy ezressel. Nyugodtan teheti, ne sokallja a lóvét, hiszen mire ő kiutalja, jóváhagyják, számfejtik, kifizetik, addigra az az ezres már csak ötszázat ér. Már nyolc hete dolgozom és még semmi! Teszek róla. Megemlítem a gyáregység igazgatójának, hogy egy hozzám hasonló törzsgárdista joggal várhatja feletteseitől azt a néhány hét jutalomszabadságot. Goromba és fölöttébb tájékozatlan a fickó. Nem restelli bevallani, hogy azt sem tudja, ki vagyok. Most soroljam el neki az érdemeim? Felesleges időpo- csékolás lenne. Inkább kérem a munkakönyvem és megyek. Van még erőm újrakezdeni. Végtére is, még csak húszéves vagyok és a tettek embere. Űj helyemen már másfél órája vagyok megbecsült segédmunkás. A szakszervezeti bizalmi jelezte, hogy tizenegykor felkeres a Siófokra szóló beutalóval. Tizenkettőkor a művezető jön, bársonypárnával, rajta az érdemrend. Délutánra kilátásba helyezték a fizetésemelést, külföldi tanulmányútra viszont csak holnap megyek, mert a mai MALÉV-gépet már lekéstem. Este hatkor a zokogó gyáregység-igazgatót vigasztalom. Kétségbe van esve, hogy a jutalomszabadság már elfogyott, viszont tud adni helyette tanulmányi szabadságot. Abból még van keret. Nem vagyok válogatós fajta. Az új helyemen immár szinte ősidők óta, négy napja dolgozom. Mit mondjak? Mivel nem vagyok a nagy szavak embere, tömören csak annyit: „Ez már döfi!” Kérem a riportert, hogy ezt szó szerint jegyezze és a rólam készülő riportban vastagon szedje. Szerénységem — ami közismert, — kéri, kiválóságomnak szobrot még ne emeljenek. Majd időben szólok. Seres Ernő megpróbálja kipiszkálni a szeméből a port. „Nem értem én ezt a piaci politikát. Ilyen gyenge termés után azt lehetne hinni, hogy keresleti piac alakul ki. Hogy ideges emberek szaladgálnak, mert félnek, hogy nem lesz burgonya az újig. Azt lehetne várni, hogy kevés krumpli, magas ár. Ezzel szemben mi van? Olyan helyzetben vagyunk, hogy oda kell adni négy forintért. Elkótyavetyéljük a termést olcsó pénzért.” A főagronó- mus látszólag ellentmondó tényekkel csatlakozik az elkeseredett szavakhoz. „Burgonyát persze még nem adtunk el, egy dekát sem. Még ennyiért sem viszik, és még azok sem, akikkel érvényes szerződésünk van. Azt mondják, nincs szükség állami beavatkozásra, intervencióra. Nem tudom, hogy ez lesz-e a vélemény februárban is?” Nagyon bizonytalan sorsú növény Eperjeskén a burgonya. Az a legkevesebb, hogy a terület jelentősen visszaszorult. Fontolgatják, hogy miként lehetne még ennél is kisebb szerepet adni neki. Annyi bizonyos, hogy ebben az esztendőben már a számára épített tárolóban sem jut neki hely. Prizmában várja majd jobb sorsát. Leépítés a végletekig Pusztán a burgonyából három millió forintos kiesés „jön össze” ebben az esztendőben az eperjeskei termelő- szövetkezetben. öt milliót terveztek rá, ezzel szemben, jó, ha kettő meglesz. Náluk nem nehéz kiszámolni, hogy jócskán beleestek abba az aszálykár-kategóriába, amelyben támogatásra számíthatnak. őszintén mondják, hogy szívesen lemondtak volna róla. Pedig voltak elmaradt költségeik. Kevesebbszer kellett permetezni, fitoftórának, vagyis burgonyavésznek nyomát sem látták. Mégis: a hektáronkénti 75 ezer forintos bevétel elmaradása óriási érvágás. Harmincezerrel kell beérniük. „Fontolgatjuk, fontolgatjuk az ágazat felszámolását” — mondják —. „és egyre kevesebb okunk van rá, hogy meg ne tegyük. Ezelőtt néhány esztendővel még sok pénz feküdt a drága gépsor ban, de addig-addig teltek ezek a sanyarú évek, hogy csak leamortizálódtak.” De még mennek. És ez az egy indok, az észszerűség utolsó érve akadályozza meg, hogy ezt az utolsó lépést megtegyék. Egy biztos, áruburgonya jövőre már csak a háztájiban lesz. A tsz pedig termeli, amire ösztönzik. Lehet, hogy zöldség, lehet, hogy dohány? „Azt csináljuk majd, amit az állam támogat” — mondják. Esik Sándor SZERKESZTŐI Nem kérjük Úgy tűnik, a megyében minden rendben van. Gyorsan hozzáteszem: már ami a vállalatoknál, szövetkezeteknél dolgozók külkereskedelmi ismereteit illeti. Mert különben mivel is magyarázhatnánk azt, hogy sehonnan sem jelentkeztek érdeklődők az ősszel indított külkereskedelmi szakképesítést nyújtó szakvizsgákra, tanfolyamokra. E szerint mindenütt dolgoznak ízig-vérig kereskedő típusú emberek, sőt, akik nagyszerűen értenek a külhoni dolgokhoz. Akkor mégis mire gondoljon az ember, amikor éppen a megfelelő tájékozottság és kellő jártasság hiánya miatt úszott el egy ruhaipari üzem nyugati exportja. Igaz, egy dunántúli kisvállalat ellenében, vagyis a népgazdaság nem szenvedett csorbát, viszont az anyagi kár mellett jókora erkölcsi kár is érte a vesztes üzemet. Vagy a külkereskedelemben való járatlanságnak tudható be az is, hogy jó néhány üzlet már évek óta húzódik. Például a nagykállói paplan ügye, de értékesebb lenne a bátorligeti cirok is, ha késztermékként, seprűvé kötve adnák el. Sajnos, példák sokaságát lehetne még sorolni, csak a jéghegy legtetejét érintettük. Mert amikor exportról, nyugati szállításról esik szó, nem feltétlenül a nagy gyárak nagy termékeire kell gondolni. A kisüzemek kistermékei ugyanúgy lehetnek exportképesek, sőt keresettek a világpiacon. Vagyis kis tételben is lehet gondolkodni a kisvállalatoknak, kisszövetkezeteknek. Viszont mindig szemmel kell tartani a keresletet, ehhez rugalmasan alkalmazkodni, ugyanakkor jó minőségű, s nem túlzott, világszínvonalú terméket kell gyártani. A nyugati piacra, de bárhová, csak ilyen áruval lehet betörni, netán másokat megelőzni. Lám, milyen és mennyi feltétele van a jó exportnak, pedig a kritériumokat nem is soroltuk fel tételesen. Ám egy külkereskedelmi ismeretekkel rendelkező dolgozó ismeri ezeket, érzékenyen reagál a világpiac pillanatnyi változásaira, az üzem e szerint alakíthatja kínálatát. De hol van a külkereskedelmi ismeretekkel rendelkező egyén? Feltételezhető, mindenütt van ilyen, vagy legalábbis annál a majd félszáz vállalatnál, szövetkezetnél, amelyet levélben megkeresett a megyei külkereskedelmi megbízott. Mert ezek közül egy sem jelezte, ők küldenek valakit a felső- vagy középfokú szaktanfolyamra. Ez egyszerre örvendetes és kiábrándí- t ó. örvendetes, mert azt jelentheti, mindenütt bíznak az erejükben, de kiábrándító, mert tudjuk, csak nagyon kevés helyen dolgozik végzett külkereskedő. Es ami végképp elkeserítő, a tanfolyamokra — amelyeket Debrecenben tartanak — Sza- bolcs-Szatmár megyének mindössze húsz helyet adtak, s egyetlen egy jelentkező sem akadt. Jövőre talán már meg sem hirdetik, mondván: itt mindenki nagyon jól ért a külkereskedelemhez. Válaszuk egyszerű: köszönjük, nem kérjük ... Sipos Béla
