Kelet-Magyarország, 1986. október (43. évfolyam, 231-257. szám)
1986-10-04 / 234. szám
1986. 4.^^ Reménykeltő hír az Ecsedi-lápról Egy megyei könyv margójára Beregről — mindenkinek [Mező András (szerkesztette): Beregi találkozások. Vásárosnamény, 1986. Vásáros- naményl Városi Könyvtár kiadása, 235] A Kelet-Magyarország 1986. augusztus 19-i száma néhány sorban arról tájékoztatta olvasóit, hogy Szabolcs- Szatmárban a természetvédelem újabb siker küszöbén áll. Megindult ugyanis az ecsedi lápmaradvány védetté nyilvánításának folyamata. Bár szabályokkal agyonterhelt, bürokratikus világunk, a végleges eredményt illetően óvatosságra int, a reménykeltő hír mégis szólásra késztet. Maga a tény, hogy a kérdésről a széles körű nyilvánosság előtt szó eshetett, azt bizonyítja, hogy nem csak a hazai természetvédelem illetékes hatóságai harcolnak következetesen a természet védelméért, hanem Nagy- ecsed községének vezetősége is. A község vezetőségének, a környék lakosságának természetvédelmi törekvései ugyanis arról győznek meg, hogy gazdasági gondjaink közepette is, természeti és társaidalmi múltunk emlékeinek ápolását, felújítását vagy éppen újjáélesztését, korunk szellemének megfelelően, feladatul vállalják. Tudniuk kell, hogy szándékukkal és tetteikkel példát mutatnak országos vonatkozásban is, valamint azt, hogy törekvéseik, kulturális előrelépésük a szülőföld, tágabb értelemben pedig a hazaszeretet cselekvő és korszerű megnyilvánulása. Tudniuk kell, hogy siker esetén a nagyecsedi láprezervátum a már védett bátorligeti ősláppal, illetve a Fényi-erdővel együtt, az ország északkeleti határa mentén nagyjából teljessé teheti a természet védelmét. Magam is érzem, hogy az elmondottak egyéni lelkesülésről árulkodnak. Bevallom, hogy bízni szeretnék az ügy sikerében. Mint a mocsár vízi világának rajongója és kutatója ugyanis tanúja voltam az Ecsedi-táppal édestestvér és ugyancsak a Kraszna vize által táplált Érvölgyi-mocsa- rak (Románia) utolsó éveinek és maradéktalan kiszárításának, majd a nagyszántói ősmocsár ipari szennyvízteleppé való alakításának. Eredménytelen maradt ugyanis a „mocsár-rezervátum” létesítéséért vívott évtizedes harc. Később a volt Kis-Sárrét minden zugát is bejárva láttam, hogy a múlt század végi általános és maradéktalan vízlecsapolások- nak ma már nemcsak kedvező következményeit könyvelhetjük el... Az Ecsedi-lápnak romániai szakaszát az 1960-as években csak érintőlegesen, magyar- országi, nagyobbik felét, ugyancsak tájékozódó jelleggel 1979-ben ismertem meg. Hála azonban dr. Lovassy Sándor jeles zoológus munkásságának, melynek nyomán a Kárpát-medence egyik legnagyobb vízi világának múltját részleteiben is megismerhettem. Dr. Lovassy ugyanis a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából és támogatásával 1886—1889 között helyszíni vizsgálatai alapján, „a rejtelmes világ szívébe hatolva” írta meg vonatkozó munkáját: Az Ecse- di-láp és madárvilága fennállása utolsó évtizedeiben. E munka kiválóan sikerült és pótolhatatlan felvétele az Eosedi-láp száz év előtti állapotának. 1979-ben a jelennek a múlttal való összehasonlítása, az embernek a természet fölötti tökéletes győzelme ..., a maradéktalanul mindent elsöprő ereje újra megdöbbentett. Mi lesz ha csak az erő hatalmának szolgáltatjuk ki saját életünk részét és színterét, a természetet? Újra eszembe jutott és jut ma is az UNESCO szakbizottságában elhangzott vélemény: „ha egy ország utolsó mocsarait is lecsapolja, az úgy fogható fel, mintha lebontanának egy katedrálist, hogy a helyén paradicsomot termesszenek”. S mivel a Kát- pát-medence e térségében az Ecsedi-lápon, az Érmelléken, a Kis- és Nagy-Sárréten a mocsarak helyén ma úgy terem a paradicsom, hogy a mocsaraknak, a maguk sajátos élővilágának (az egysej- tűektől az emlősökig vagy virágos növényekig) gyakorlatilag csak a híre maradt, azért megjelentettem a Gondolatok a mocsarakról (Magyar Vízgazdálkodás 1979.10. szám), illetve jóval később ugyanott, a Mocsarak hagyományőrző szerepe (1985. 3. szám) című írásaimat. Előbbi írásomban, sokoldalú indokolás alapján, javasoltam mocsárrezervátum létesítését éppen Ecseden. Függetlenül attól, hogy bizonyára mások is tettek, amit tehettek ez irányban (főleg a helyi vezetőség), az elmondottak után a bevezetőben jelzett hír kedvező, reménykeltő hatása aligha természetellenes. Hiszem, hogy nem csak engem „indít” meg a mocsárrezervátum létesítésének előrehaladása, hanem megyénk, sőt hazánk minden természetet s azzal együtt jövőt féltő és azt szolgálni akaró polgárát. A tény, hogy a természetvédelmi törekvések a történelmi múlt ápolásával párosulnak Ecseden, a kérdések dialektikus felfogását és szolgálatát jelenti, hiszen a szóban forgó terület történelmi múltját éppen annak természeti jellege határozta meg. Befejezésül dr. Lovassytól szeretnék egy mondatot idézni: „Lápi tanulmányaim egész ideje alatt a keleti részeken Nagy Tamás tyukodi csikász kalauzolt, aki bőséges madárismeretével, az ösz- szes lápjáró emberek közül messze kimagaslott és kiváló lápi helyismeretével nagy segítségemre szolgált. Most már a tyukodi ref. temetőben alussza örök álmát". Elődeink tiszteletéül javasolom, hogy Nagy Tamás sírjának ápolását a természetvédelem a helyi vezetőséggel együtt szervezze, s ha kell jelölje meg, illetve a leendő láp vagy mocsárrezervátum dr. Lovassy Sándor nevével váljon közismertté. Dr. Kováts Lajos, bioi. tud. kandidátusa Még nyomdában volt a na- ményiak e helyen ismertetett vállalkozása, de a híre már eljutott hozzám. Szívesebben vettem volna ugyan az előző kiadványukkal tematikailag szervesebben egymásra épülő üzeneteket, ám azért hegyeztem a ceruzámat. Az éppen nyolc évvel ezelőtt megjelent „Találkozás Bereggel” kedvező visszhangja így is újabb könyvcsemegét ígért. A két rokon című és tárgyú mű szerzőgárdájának részbeni egybeesése, szerkesztőjének, kiadójának és „kivitelező”- jének azonossága csak erősítette e megszolgált bizalmat. Mező András személyében a szerkesztő, Antal Miklóséban a kiadó is változatlan. S miként már a 78-as kiadású kötetet, ez újabbat is a Nyírségi Nyomda állította elő. Tagadhatatlan viszont, hogy sok minden változott is körülöttünk e nyolc esztendő alatt. Városivá lépett elő a vásárosnaményi Nagyközségi — Járási Könyvtár. Meghalt Spisák András egykori első titkár, az előző kiadvány egyik fő mecénása. Zsák Zoltán ugyan még elkészíthette a könyv fotomellékleteit, kiadását ellenben már ő sem érhette meg. Fábián Zoltán még szerzőként szerepelt abban, s ő is lelkes patrónusa volt megjelentetésének. Mint „volt-ember”-ről írt róla Tóth László már ebben a beregi zug földje és népe nevében. Emberek jöttek, mentek. De Antal Miklós, Babus Jolán, Badak Gyula, Balázs József, Csiszár Árpád, Esze Tamás, Felhősné Csiszár Sarolta, Gyarmathy Zsigmond, Joó Károly, Schmidt Sándor és Takács László honjának mai lakói is az elődök változatlan hűségével ragaszkodnak Be- reghez. Megmaradt a nyitott szívű, kutató tekintetű, egyenes gerincű beregi ember összetartozás- és beregi tudata. Örökségével, szellemi potenciáljával is jól sáfárkodik. Ahogyan beköszöntő szavaiban Illés Elemér találóan fogalmazott: „Szerető gazdái, szerelmes szolgái, szenvedélyes szószólói ennek a tájnak” Esze Tamás kései unokái is. Valóban: negyvenezer ember gondos keze munkája nyomát viseli itt ma is minden. Múltban gyökerező, jövőbe tekintő építés jellemzi a jelent. Az itt lakók, az innen elszármazottak, az idekerültek, illetve az épp hogy csak itt jártak szíves sorai köszönnek vissza e könyv lapjairól. Szakíróktól közéleti embereken és művészeken át kétkezi dolgozókig sokféle foglalkozásúak tesznek vallomást, Mindannyian más és más oldalról közelítve, de ugyanarról: a Tiszahátról. A nyolc évvel ezelőttinél valamivel szerényebb terjedelmű, viszont magasabb példányszámú ez a mostani könyv. Rövid, összefogott, örömöknek hangot adó és gondokat sorjáztató, tartalmas írások szerveződtek kötetté. Pedig nem is mindegyik származik „hivatásos” tollforgató tollából. Nem akarok a „Találkozás Bereggel” ellen beszélni. Annak idején a Pedagógiai Műhelyben összességében egyébként is igennel szavaztam mellette. Akkor megfogalmazott véleményem ma is tartom. De ha már önként kínálkozik az összehasonlítás, el kell, hogy mondjam: a most recenzált kötet annál is kiérleltebb, egyenletesebb teljesítményeket vonultat föl. Bartha Lajos, Justh Lász- lóné, Erdőközi Imre és Veress Gábor írásának személyes vallomás-volta ad különös értéket. Megindító szeretettel varázsolja elénk a beregi tájat Bürget Lajos is. Balogh László Bereg múltja és jelene egymásraépülésé- nek szolgáltatja beszédes bizonyságát szépen formált tanulmányában. Koroknay Gyula és Buday György hajdanvolt százados histori- kumát eleveníti föl. Hoó Bernát „Hazatérésbe a térség 1918. októberének—novemberének hangulatába enged bepillantást. Badak Gyula, Bartha Gábor, Fazekas Tibor, Joó Károly, Kelemen Miklós, Páll Géza és Szilágyi Imre dolgozatai a beregi táj és a beregi ember kapcsolatát, annak közelmúltját, illetve jelenét idézik. Gyarmathy Zsigmond új élet kezdetét bemutató tanulmánya információgaz- daigságával tűnik ki. A maga nemében hézagpótlóak Meaner Ödön beregi patikák történetére vonatkozó kutatásai is. Konkrét példákat megörökítő írásában Rakó József a beregiek hagyományőrző, Ratfcó József pedig hagyományteremtő értékeit veteti észre az olvasóval. Miklós Elemér egy fiatal, kibontakozófélben lévő város arculatát, Czine Mihály az innen elszármazott Balázs József írót, Tóth Sándor Sebestyén Sándor szobrászművészt, Baraksó Erzsébet az itt élő Schmidt Sándor fafaragóművészt mutatja be. A harmincak munkája szép példája annak, hogyan lehet és hogyan kell az évszázados lemaradással meg- verteknek életfeltételekben közelíteniük a megye és az ország más tájain élőkhöz. Példája annak, hogyan lehet és kell mind feljebb és feljebb küzdenie magát egy nehezen fogyatkozó, részben még újra is termelődő szegénységgel küszködő, isten háta mögötti vidéknek a „Bu- dapest-provincia" -sors elkerüléséért. E gyűjtemény bizonysága annak, hogy lehet évszázados történelmi hátrányokkal viaskodva is tiszteletet parancsoló fejlődést produkálni. Bár aligha kelhetek versenyre a „Beregi találkozások” szerzőinek melegséget sugárzó, emocionálisan telített írásainak emelkedett hangvételével, de a figyelmet mindenképpen szeretném felhívni rá. Czakó János záró sorainak azon gondolatával ajánlom az olvasónak, hogy az igazán sok „ . . . megismerni, megszeretni és becsülni való”-1 nyújt. Kinek a felfedezés, kinek az újrafelfedezés örömét. Szeles József: Képeslap vascsődörök vágtatnak a verseken sutyorgó szelek parázna szalmát kavarnak szánalmas tekintetű sárga arcú fények udvarolnak nagy tomporú kirakatoknak külváros szóién hol a vasút csattog fenyegetve műfogsorával az összebújó alvó házakat — álmos köd ölel körül — rohanok hozzád s szemem előtt a Hold az arcod vágtatnak velem a lovak kavarják csillogó patáikkal a parázna szalmát lángra lobbannak vastag lábú kirakatok — megalázva a lét szélére kiraktatok Hodonyi Magda: A XX. század története. (Az Ibrányi Képtár gyűjteményéből) Tidrenczel Sándor Törökverők. Balogh Géza bronz domborműve. Titkot rejt szűkebb hazánk K rúdy Gyula nemcsak a halhatatlan Szind- bádot, és az érett úriasszonyok testének varázsát hagyta ránk írásaiban. Cikkeit, novelláit olvasva kirajzolódik előttünk a századelő Nyíregyházája, a szél szántotta homokos Nyírség képe. Ma lokálpatrióta jelzővel illetnénk Krúdyt. Nem valószínű, hogy ismerte ezt a szót a nagy író, de nem is volt szüksége rá. Ö e jelentésnél többet érzett: szerelmet, rajongást szűkebb hazájáért. Mostanában sokan legyintenek, amikor hallják, hogy, valaki helytörténetet kutat. S akkor már gúnyos mosolyra húzzák szájukat, amikor a lelkes amatőr kutató — pénzt, időt és fáradtságot nem kímélve — gyalog, vagy busszal, gépkocsival járja a kiszemelt vidéket. Vajon tudják-e ezek az emberek, hogy azt a tárgyi-szellemi valóságot, melyben ők most élnek, csupán hasonló „különc” amatőr kutatók fogják déd- és ükunokáiknak bemutatni? Talán-talán az egykor éltek közül előkerül az ő nevük is, valaki el fogja olvasni, meg fogja jegyezni — s akkor már sajátjuk lesz bizonyos halhatatlanság, ha nem is olyanféle, mint Krúdyé. Arról talán felesleges is beszélni, hogy szülővárosunkról, falunkról, az azt környező szép vidékről illene mind többet tudnunk. Különben olyanok leszünk, mint az a mondabeli ember, akit bűneiért azzal átkoztak, hogy sehol se leljen nyugalmat, azaz: otthont, hazát. Nem is kötődik semmihez, senkihez, vándorol az idők végezetéig. Vagy nem érdekes olyan „legendákra” bukkannunk, mint ami például a Bessenyei- és a Vénusz-szobor „szerelméről” szól? A brigádok vállalásaiban kötelezően szerepel a helyi múzeum évente egyszeri meglátogatása. A csoport végigvonul előírás szerint, legfeljebb csodálkozik, álmél- kodik a kiállított tárgyakon. Ám ha egy valódi lokálpatrióta, a helytörténet szorgalmas kutatója kísérné szavaival a látogatást, tudom, hogy sok emberben feltámadna a kíváncsiság: vajon miféle titkot rejt még szülőhazám? Tóth M. Ildikó
