Kelet-Magyarország, 1986. augusztus (43. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-30 / 204. szám
1986. augusztus 30. Keiei-Magyarország 3 Mire jó egy szerződés? Paprikás kedélyek Napkoron Több, a szerkesztőségünkbe panaszos levelet író olvasónkhoz hasonlóan Spinyhért Miklósné sem rejti véka alá felháborodását: — Minősíthetetlen a napkori Kossuth Tsz eljárása a paprikatermelőkkel szemben — mondja. — Ötven mázsa almapaprika termesztésére és átvételére kötöttünk szerződést a tsz-szel, s bar a termés ezt meg is haladja, eddig csupán két mázsát vettek át tőlünk. Vonósok B ezárta kapuit a nemzetközi vonószenei tábor, s megrendezték az idei utolsó hangversenyt is a nyírbátori református műemlék templomban. Kettős jubileumot ült Nyírbátor. A zenei tábor tizedik, a zenei napok pedig huszadik alkalommal köszöntötte az itt élőkön kívül a megye lakosait, s fogadott egyre nagyobb számban az ország más pontjairól is érkező vendégeket. A szervezők ma már a tapasztalatok összegzésén dolgoznak. Annyi már most bizonyos: az általában tapasztalható érdeklődés rendkívüli szervezőmunka eredménye. Sajnos kevés volt a spontán érdeklődő, de szerencsére a vártnál is több a szervezett, irányított hallgató. A külön szervezés azonban nagyon költséges volt — ami a városban más művészeti ágaktól, feladatoktól vonta el a pénzt. Ezért aztán a szervezők máris javában keresik a kiutat. Olyan megoldásokat szeretnének, amelyek nem csorbítják, sőt tovább javítják a rendezvény hírnevét, és mégsem igényelnek a mostanihoz hasonló magas költségeket. Elképzeléseik szerint célszerű lenne kevesebb, legfeljebb két nagyobb hangversenyt rendezni. Ebből egyik mindenképpen a zenei tábor növendékeinek fellépéséhez kapcsolódna, hiszen a szervezők szerint ez nemcsak művészileg, hanem anyagilag is biztos siker lehetne. A zenei rendezvények másik fontos vonala a vidéki műemlék templomokban rendezett hangversenyek. Mostanra egyértelműen tisztázódott, melyek azok a települések, ahová érdemes ezután is kivinni a hangversenyeket, s melyek azok, ahol rendszeresen kevés az érdeklődő. Nyírmihálydiban és Tákoson például mindig teljes a siker, Máriapócson viszont ezidáig nem sikerült a megfelelő zenei profilt megtalálni. A nyírbátori zenei napok rendezvénysorozata az eltelt húsz év alatt országos rangot vívott ki magának. Az ötlet egykori, ma már alig emlegetett gazdái elégedettek lehetnek a mostani szervezők munkájával. A mögöttünk lévő két évtized alatt, s főleg a közelmúlt években azonban sok minden változott a/világban. Nem haszontalan tehát a harmadik évtized megkezdésekor mélyebb számvetést csinálni. Az eddigi tapasztalatok sokirányú elemzése és hasznosítása garancia lehet az elkövetkező évek sikeréhez. Kovács Éva — De azt is hogyan! Másfél mázsát még egészben megvásároltak, aztán közölte a felvásárló, hogy a többit csak csumázva veszi át — úgy viszont korlátlanul. Erre mi nekiláttunk — folytatja a panaszt — és egy egész hétvégén szedtük, illetve csu- máztük a paprikát. Az így elkészült 26 zsákból négyet tudtunk értékesíteni, mert hétfőn bejelentették, hogy csak 30 kilogrammot vehetnek át egyszerre egy-egy személytől. Nem kell nagy fantázia annak az elképzeléséhez, hogy mit éreztünk akkor, vagy azóta is, ha rápillantunk a napról napra tovább rohadó paprikára. Rengeteg munka fekszik benne — Fogalmunk nincs, mi fog történni a még leszedet- len terméssel is, amit folyamatosan szedni kellene. Fiatal házasok vagyunk, számítottunk arra a pénzre, amit a paprikából reméltünk, s amiben rengeteg munkánk fekszik. Eddig azonban csak bosszúságunk származott és származik ebből a vállalkozásból, mert nem elég, hogy a vetőmag árát és a kezelési költséget sem „termeltük meg”, bizonyos személyektől mennyiségi kötöttség nélkül átveszik a paprikát, s egyszerűen képtelenek vagyunk elérni valamelyik illetékest, aki tájékoztatást adhatna — csak kósza hírekből értesülünk a várható fejleményekről. Úgy, hogy pillanatnyilag várunk és tűnődünk — azon, érdemes volt-e szabadidőnket feláldozva dolgoznunk, és hogy mire jó egy olyan szerződés, amely csak az egyik félre ró kötelezettségeket. Jenei Jánost, a napkori Kossuth Mg. Termelőszövetkezet háztáji ágazatvezetőjét nem érte váratlanul a kérés, hogy mondja el, ő miként látja a „paprikaügyet’'. •• Önfejűség vagy sierrezetlenség? — Sok környékbelit foglalkoztat most a kérdés, hogy mi lesz a megtermelt paprikájával — kezdte. — Pedig, ha a termelők megtartják a tanácsainkat, nem áll elő ez a faramuci helyzet. A tsz tíz vagon almapaprikára és 30 vagon zöldpaprikára kötött szerződést a Nyírség Konzervipari Vállalattal, s ennek megfelelően kaptuk a vetőmagot is tőlük, amit tovább kellett volna adni háztáji termelőinknek. Ök azonban — felbuzdulva azon, hogy tavaly nagy kereslete és jó ára volt az almapaprikának, — nem tartották meg az általunk meghatározott termelési arányt, és más forrásokból almapaprika-vetőmagot beszerezve, azt termeltek többet. Százezer , forint értékű zöldpaprika-vetőmagot egyszerűen el sem vittek tőlünk — nyilvánvaló, hogy ehelyett is almapaprikát palántáz- tak. Bár a szerződésekben nem volt meghatározva, Hogy mennyi zöld- és mennyi almapaprikáról szólt — csak annyi volt feltüntetve: paprika —, a vetőmag kiosztásával akartuk szabályozni, hogy melyikből mennyi legyen. — Most hogyan vásárolják fel a termést? — A zöldpaprikát minden mennyiségben, az almapaprikát pedig csumázva és heti 80 mázsát. Ez azt jelenti, hogy egy-egy termelő 30 kilót adhat le átvételi naponként. Belátjuk, hogy heti 200 mázsa értékesítésére is lenne igény a termelők részéről, mi azonban csak úgy tudjuk átvenni, ahogy tőlünk elviszi a konzervgyár. — Miért nincs keletje idén az almapaprikának? — tettem fél végül a kérdést a Nyírség Konzervipari Vállalat termeltetési osztályvezető-helyettesének. — Tavaly és tavalyelőtt eléggé gyatra volt az uborkatermés, ezért a savanyúságtermelésünk hiányzó alapanyagát almapaprikával pótoltuk. Ez az oka, hogy az előző években nagy volt az ázsiója. Idén viszont bőven termett uborka, így szerényebb mennyiségben és a feldolgozó kapacitásunknak megfelelően tudjuk fogadni az almapaprikát. Azért is szorgalmazzuk, hogy már csumázva kerüljön hozzánk, njert így többet tudunk feldolgozni. Eddig 22—25 százalékát vásároltuk fel annak az almapaprika-meny- nyiségnek, ami nekünk kell. A jövő héten azonban tyu- kodi üzemünk is megkezdi a feldolgozását,. így nőni fog a felvásárlás volumene. Van nborka — nem kell annyi paprika A szerződéses partnereinkkel lekötött - mennyiséget mindenképpen fel fogjuk dolgozni — tehát a napkori Kossuth Tsz-től is átvesszük azt a tízvagonnyit, amiben megállapodtunk. Üg> vélem, a napkori „paprikaügy” kínál néhány megszívlelendő tanulságot az érintetteknek. Sok-sok mendemondának és kétértelmű célozgatásnak lehetne elejét venni a jövőben, ha a termeltetők és termelők jobban odafigyelnének egymásra — pontosabban és lelki- ismeretesebben mérnék lel az igényeket, lehetőségeket. és késedelem nélkül tájékoztatnák egymást az érdekkörükben felvetődő problémákról. így kívánná ezt a háztáji termeléshez fűződő népgazdasági érdek — és a morál. ( zinc Gáspár Dazsinka a Mohoson Az aratás befejeződött, gépudvarba álltak a gépek, és a kombájnosok körében már szóba került a dazsinka. Különös dolog ez, sem az országban, sem a megyében Kállósemjénen kívül nem emlegetik. Mi a dazsinka? Aratónapi ünnepség, férfimulatság. Hivatalosak azok, akik kombájnoltak. szemet szállítottak és szárítottak, szalmát báláztak. Nincsenek sokan, talán ha negyvenen. Helyszíne a dazsinkának a Mohos, az az erdei lak, ahol augusztusban hűvösek a nyári esték, éles a levegő, és senki sem hallja, ha valaki kurjant az éjszakába. Dazsinkánál Stekler András a szakács, amúgy növénytermesztési brigádvezető. Páll József traktoros az- italkínáló. Mészáros György szerelő-kombájnos kukta a szabadtűznél, krumplit hámoz és birkahúst aprít. Ami főtt, a gulyás nagyon jó ízű. és az emlék is szép ilyenkor. ahogyan az elhagyott tarlókon csatangol. Tóth Tibor kombájnos azt mondja: nem volt most nehéz az aratás. Tíz éve csinálja már ezt a munkát, és ha időnként nincs az a pokoli forróság, egy rossz szava nem lehetne a nyárra. — Pedig most a zab, a rozs, a búza. na és a lóbab bennünket, kombájnosokat igencsak megdolgoztatott. Különösen a durum búza volt nehéz és szokatlan. Új növény, rosszabb csépelni, mint a hagyományos fajtákat. A durum keményebb szárú, toklá- szos, több erőt. nagyobb figyelmet kíván. Van téma. van miről beszélni. Jó vagy rossz élmény •a lóbabaratás. ki tudja már azt. Nem is igen érdekes. De mert a kállósemjéni Új Élet Tsz lóbabot is közel 100 hektáron termeszt, jogos, hogy Mészáros György megemlíti. — Azt csak éjszaka lehet vágni. Éjjel kettőkor, háromkor a táblába állunk, és hajtunk reggel nyolcig, kilencig. Nappal a lóbabhoz hozzá sem lehet érni. Még a simo- gatástól is kipattanna a magot tartó hüvely, s elperegne a szem. Az éjszakai munkának — gondolná a laikus — nagy a romantikája. Csillagos ég, hajnalhasadás, napfelkelte. A kombájnos mindebből semmit sem lát. — Szeretjük mi a természetet. hiszen belőle élünk, de arra nincs időnk, hogy a napfelkeltét nézegessük és gyö- györködjünk. Nekünk a napkelte csak annyi, hogy akkor leoltjuk a lámpákat, már nem kell a reflektor ... ★ A két kombájnos, akik a dazsinkát emlegették, akik idén durum búzát és lóbabot is arattak, győztek: a megyei kombájnos verseny E—516- os gép kategóriájában Tóth Tibor első, Mészáros György második lett. Tíz-tíz ezer mázsa szemtermés betakarítása van az idei nyárból mögöttük. A tsz-nek öt kombájnja nem csak a saját 1000 hektárját rakta rendbe, de Biriben is jártak vendégmunkán. Kemény műszakokat róttak a kombájnosok. Olyan is volt, legalább is Tóth Tibor esetében, hogy a család, a gyerekek a határba mentek, hogy lássák a papát, és szót váltsanak. De ennek már vége. Az aratás befejeződött. A kombájnosok kemény és nehéz munkát végeztek, dazsinkát tartottak, és a verseny győztesei most az elismeréssel is gazdagabbak. (seres) Mészáros György (balról) és Tóth Tibor, a győztesek Szelepek, exportra Albán, csehszlovák, lengyel és NDK-belc exportra gyártanak ammóniaszelepeket az Ipari Szerelvény és Gépgyár mátészalkai gyáregységében. Képünkön: Szilvási Gyula és Csepelyi Zoltán szelepeket szerel. (Farkas Zoltán felvétele) Kövérség kutatás O rvosi és szabósági körökben közismert, hogy a magyar ember túltáplált. Ma jobban, mint régen. Többet eszünk a kelleténél — a kalóriafogyasztásunk nem áll arányban a szükséglettel. A hivatalnok annyit eszik, mint egy vas- öntő munkás, a kohász meg annyit, mint egy muraközi ló. Növekszik a; elhízásból származó betegségek száma: az egy csípőre jutó gatyamadzag és bugyigumi hossza. Nyáron ebben a témakörben kutatásokat végeztem, és azt hiszem, sikerült az okok mélyebb rétegeibe ásnom. Tudtuk eddig is, hogy a táplálkozási szokásainkkal van baj. Sok kenyeret fogyasztunk. zsírosán főzünk, szeretjük az édességet és a sört. És egyikben sem ismerjük a mértéket. A cukor- betegség a jóléti társadalmak betegsége. Kevesebben szenvednek benne Bangladesben. mint Angliában, de nálunk is növekedőben van számuk. Nézegetem a régi családi képeket, a múzeumokban a munkásmozgalom dokumentumait. A tüntetésekerC. sztrájkokon, dalos találkozókon kevés elhízott ember látható. De menjünk csak ki ma a strandra. Ott látható a meztelen valóság, — o győztes proletár. Ide vezet a hentes- rp ráhagyott: — „lehet egy kicsivel több". Az utóbbi időben én is öt kilót híztam, de közben sikerült megfejteni generációm elhízásának titkát. A mi tudatunk az ötvenes években formálódott. Az ünnepet a lókolbásszal főzött paprikás krumpli jelentette. „Ha éhes vagy fiam, egyél több kenyeret a víz-ciberével” — hallhattuk a biztatást. Reggelire olajba mártogatott kenyeret, tízóraira cukros kenyeret, ebédre barátfülét, vacsorára déli maradékot, puliszkát, aludt tejet, vagy sült krumplit ehettünk. Ezek az egyszerű ételek építik fel ma is agytekervé- nyeinket. Akkor is amikor a gyerekek válogatnak. Amikor ülünk az üdülőben, az étterem terített asztalánál. Az egyik a levest nem eszi meg, a másik a húsokat turkálja, a harmadik meg a tortával piszmog. Mielőtt a pincér leszedi az asztalt, vagy a mosogatóba kerülnek a tányérok — működésbe lép a régi beidegződés — inkább pocsékba, mint kárba. Jön az apa vagy az anya. és megeszi a maradékot, hogy ne kelljen kidobni. Mi még úgy nevelődtünk, hogy az étel érték — nem mehet veszendőbe. És jön az újabb étkezés ideje — jobbnál jobb ételekkel, és a gyerek fanyalog. Nem elég pettyes a tányér, a csirkecombon rajta van a bőr. a hal szálkás, a fagylalt nem pisztácia. És akkor jövök én a modern pedagógiával — nyakleves helyett — bemutatóevést tartok. A saját adagom után jóízűen befalom a gyerekek maradékát is — hogy lám csak — mégis meg lehet azt enni! A gyerekek egyelőre soványak — én meg csak hízom. Vagy ott volt egy kortár- sam a szomszéd asztalnál. Kért négy korsó sört a család részére, de a többiek nem ittak. Igaz, 4 éves volt a kislánya. Kénytelen volt ebéd után négy ember helyett inni. Százkilós önfeláldozás volt akkor, s holnap tán mártír. M i elhízottak vagyunk a régi szegénység veteránjai. A pazarlás elleni harc közkatonái. Mellünket ételmaradékok pecsétjei díszítik csak, mint fényes rendjelek. Sírunkon csak a szakácsok lőnek díszsortüzet a hurkatöltőkkel. Kulcsár Attila