Kelet-Magyarország, 1986. július (43. évfolyam, 153-179. szám)
1986-07-19 / 169. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1986. július 19. 0 A kis kajak úgy nézett ki, mint egy karácsonyfa. Még inkább, mint egy felmálházott szamár. Orrára, farára hatalmas csomagok kötözve, a háttámlák alatt vizeskanna, kenyér, konzervek. A nagyhódosi hídon álltunk, néztük a folyón ringatózó csónakot. Idős, hódos! gazda támasztotta mellettünk a korlátot. Kádár Ferenc sok furcsaságot látott már életében, de ilyet... ! — Ezzel a gyufásdobozzal akarnak vízre szállni? — nézett ránk furcsán, s kontyá- ra tolta kalapját. — Azt mondom én maguknak, maradjanak nyugton. Megalszanak nálam, elbeszélgetünk. Mint a múltkor, mikor írták rólunk azt az árvizes riportot... Három vagy négy éve történt...? Lobogott a tűz a nagy szeptemberi éjszakában, s panaszkodtak, örültek a hódosiak. Kádár Ferenc, Bakos Károly meg a többi idős gazda mesélt falujuk életéről. Hogy mily tragédia volt az a nagy hetvenes árvíz, a megépült nagy gát, az építési tilalom ... s mily nagy köny- nyebbség, hogy azóta enyhült ról, aztán már csak a víz maradt. Volt persze part, meg fa s virág is, ám mi nem sokat láttunk belőle. Fejünket se mertük moccantam vagy két dett, folyása lelassult, s ekkor valami hátborzongató csikorgást hallottunk. Megfeneklettünk. A víz hirtelen kékeslilára váltott, s apró, előttünk volt a ricsei erdő, a Sárica-szeg. Meg persze az ebéd. Mely nem volt más, mint egy nagy adag sólet- konzerv. Tele füstölt hússal, főtt tojással. Uszadékfából bálják ki. A ház ajtaját azért nyitva hagyjuk ... Kakukkszóra, hársillatra, s kegyetlen derékfájásra ébredtünk. A gazda a kerítésre könyökölt, derűsen viRégi vágya teljesült két munkatársunknak — Balogh Gézának és Tarnavölgyi Györgynek azzal, hogy egy frissiben vásárolt felfújható kajakkal végigevezték a Felső-Tisza-vidék vadregényes tájain kanyargó Túr folyócskát. Az itt töltött napok ezernyi élményét sűrítették lapunk Barangolás rovatába két folytatásban természetesen fotókkal illusztrálva. Sűrítették — mert háromszor ennyi helyen se férne el minden, amit láttak-tapasztaltak... S minthogy valamiképp el kellett osztani, ki mit ír meg — elfelezték az utat. Nagyhódostól Köleséig terjed az első rész — Kölesétől Nagyarig a második, melyet mához égj hétre olvashatnak. KAJAKTÚRA L Barangolás kilométeren át. Átcsorogtunk a kishódosi híd árnyékán, s akkor azt hittük, nemcsak a Túron, de az időben is utazunk. Visszafelé. Egy kis jobbparti homokzátonyon két asszony serénykedett... mostak. A már kiöblített ingek, a szigor, már építkezni is lehet, s lassan szivárognak vissza a fiatalok ... No de tengerre magyar, mert a hajó már türelmetlenA Túr és a Sáréger találkozása ruhák kint száradtak a part menti bokrokon, s ők ügyet se vetettek ránk. Környes- körül senki, s már fordítani is mertük fejünket... Tarr Tibor és a sonkádi zsilip, ahol kettéválik a folyó kedik! Kötelet eloldozni, indulás ... ! Igen ám, de mit tegyen az, kinek kezében sosem volt evező, s csónakját elkapja a sodrás!? Kalimpál, mint a vízbe fúló ember. Csapkod ide, oda, a hajó meg kóvályog, egyik parttól a másikig. — Nem gondolták meg magukat? — hallottuk a híd— Zátonyra futnak! — dörrent ránk akkor egy férfi. Árnyékban könyökölt, pásztorbotja fenyegetően nézte az eget. Lapátoltunk csendben. A Túr jó ideig jobbára egyenesen haladt fel északnak, ám valahol Tisztaberek alatt hirtelen kettős kanyart vett. Majd háromszorosra szélesesűrű hullámok rezegtek át a hátán. Nem volt mit tenni. Kikecmeregtünk, kézbe vettük a kötelet, s nekifeszültünk a hajónak. Húztuk, ráncigál- tuk, míg lejteni nem kezdett a meder. Pihegve másztunk vissza a „fedélzetre”, s egyszerre nyúltunk a vizeskanna felé. Mintha langyos teát ittunk volna. A nap tűzött veszettül, s ház vagy kút se közel, se távol. S újabb zátony, homokpart közeledett. Itt pedig megpihenünk! Az út harmadán már túl voltunk. A hajót kikötöttük, megropogtattuk elgémberedett tagjainkat, mikor T. Gy. felkiáltott: — Ezt nézd meg, mit találtam! Egy kis part menti mélyedésben állt, egyik lábáról a másikra ugrált. Kis időre megpihent, két marókkal a folyóba markolt, hangosan szürcsölte a vizet. Kis patakocskák csordogáltak a meredek fal tövén, kristálytiszta, jéghideg vizet hoztak. Nem úgy, mint néhány száz méterrel feljebb, a Pa- lád-csatorna és a Sáréger. Meg kell hagyni, vizük tiszta volt, ám nemhogy langyos, de szabályosan meleg. Ezért szeretik hát annyira e fokokat a halak, s persze a horgászok. Akiknek nyoma különösen a berki híd után szaporodott meg. Itt is, ott is egy-egy ígéretes horgászállás, néhányan még szabályos kis kalyibát is eszkábáltak maguknak a parton. Sóvárogva néztük a kanyarok mély vízét, de hát horgászásról szó sem lehetett. Estére mindenképp el kellett érnünk a kis- bukót. ahol az Öreg-Túr kiszakad az anyafolyóból, s Kölesének, Kömörőnek veszi az irányt. Közben azért persze csak meg-megálltunk, fel-felsza- ladtunk a gátra. Lássuk, merre is tartunk. Mert a vízbe hajló fáktól, a sűrű nádasoktól nemigen sokat láttunk. Annál többet a töltésről. Berek alatt elhagytuk már a Rekeszdűlőt, a Vaskapulábat, a Klastromföldeket, s tüzet raktunk, parázson melegítettük ... nem mondom, a rántott csirke jobban esett volna, de ez se volt utolsó. Hátha még kettő lett volna belőle! Azon a tájon már ismerős helyeken jártunk. Pláne, hogy néhány csaholci traktoros is csatlakozott hozzánk... ! Füvet kaszáltak, s vigasztaltak bennünket: már itt van a kisbukó, félórányi járásra. Vigasztalásra addig se szorultunk, de a hírre egészen felvidultunk. Magasan járt még a nap, mikor megérkeztünk útunk első állomására, s a gátőr, Tarr Tibor már várt bennünket. — A vizen nincs titok — nevetett sejtelmesen. Csak később tudtuk meg,' hogy a hódosi gátőr telefonon még délelőtt átszólt neki: hozzád igyekszik két jóakaratának tűnő ember, vedd már pártfogásba őket. A sonkádi gátőr negyven körüli, jó kötésű, jó beszédű ember. A dinnyéjét permetezte éppen, de jöttünkre abbahagyta a munkát. Lesétáltunk újból a Túr-partra, de ő nem jött üres kézzel. Kaszát hozott magával. — Lecsapkodom már egyúttal a műtárgy környékén azt a kis gazt — mondta. El nem tudtuk képzelni, mi kaszálnivalója van neki ott a zsilip környékén. Hiszen arasznyi, ha volt ott a fű. De rend a lelke mindennek! Babgulyás volt a vacsora, jó füstölt hússal. S szíves szó, okos mondatok. Mert hiába él az isten háta mögött Tarr Tibor, igencsak rajta tartja szemét a mindennapi életen. Egyebek mellett azon zsörtölődött. hogy nincs becsülete a szénának. Egyre kevesebben kaszálják már a füvet az árokpartokon, de sok ott megy veszendőbe a töltéseken is. Pedig hány faluban lenne helye annak a drága takarmánynak! Volt egy kis szőlőlugas a portán, ott ágyaztunk be magunknak. A gátőrné, Sárika legnagyobb megrökönyödésére. A férj azonban csak csendesen mosolygott. Prógasztalt: Fel a fejjel, Móricz Zsiga bácsi is így kezdte! Gyalog barangolta be Szatmári. Jobb lett volna tán, ha mi is az apostolok lovát választjuk, de hát... Indulnunk kellett. Átcipeltük a hajót, a holmikat a zsilipen, s vízre szálltunk ... Azaz vízbe borultunk. Mert elég volt egy val. S az a roppant sok vízbe dőlt fa! Nem volt mese, partra kellett szállni. De milyen áron! Az ember derékig süllyedt a vastag iszapba, a sás, a nád véresre szabdalta a meztelen hátat, s megindultak a szúnyogok. Ez így nem megy. Át kell csúsznunk valahogy a bedőlt fákon. Hiszen így sose érünk Túristvándiba. Hol éjszakázunk akkor!? Mire Sonkád alá értünk, egészen tapasztalt dzsungelhajósok lettünk. Óvatosan felaraszoltunk a fatörzsre, s addig himbáltuk a csónakot, míg az nagy nehezen lecsusz- szant róla. Ám a régi, megroggyant hidakkal megjártuk. Ott nem volt más választás, a pallók alatt kellett átvergődnünk. Hanyatt feküdtünk, s addig evickéltünk, míg valahogy túljutottunk rajtuk. Véres orrunk, homlokunk beszélhetne többet erről. Csoda-e hát, hogy a faluba be se tettük a lábunk. Pedig ott kerülgettük majd fél délelőtt. Pedig micsoda emberekkel beszélhettünk volna! A sonkádi legény peckes járásának nem volt párja a vidéken. Már hogyne, mikor tengerit szórt a csizmájáAz Öreg-Túron kezdődnek az akadályok rossz mozdulat, máris a meder alját kaparásztuk. S fent vígan libegett cipő, zöldpaprika, rövidnadrág. Ezzel azonban még korántsem volt vége a bonyodalmaknak. Sőt, még csak most kezdődött el az igazi haddelhadd! Az első nap álomutazás volt, mindenféle akadály nélkül. A víz röpítette a kis könnyű hajót, de az Öreg- Túr a maga öreges lassúságával, a rengeteg kanyarjába... persze, hogy gőgösen, lábujjhegyen járt! De mi enni akartunk! Még szerencse, hogy találtunk néhány vízre hajló eperfát! Ki nem éhes, nem tudja, mily édes annak a gyümölcse ... Eleredt az eső, mire Kölesébe értünk. Éhesen, véresen, dideregve. Ám várt bennünket az estebéd ... és az aznapi út második fele. Balogh Géza Zátonyra futott a hajó
