Kelet-Magyarország, 1986. június (43. évfolyam, 128-152. szám)
1986-06-21 / 145. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1986. június 21. A három megye postáját igazgató debreceni Szilágyi Gábor most hatvan esztendős. Fia újságíró, lánya tanítónő. Felesége az egészségügy területén dolgozik. Nagy tapasztalattal rendelkezik az igazgatóság első embere, aki jogi egyetemet végzett. Dolgozott a köz- igazgatásban, volt városi tanácselnök, pártbizottsági titkár Debrecenben. 1951-ben tért haza szülővárosába, s 1975-től irányítja a debreceni postaigazgatóságot. A vidéki és városi közigazgatásban szerzett tapasztalata nagymértékben hozzájárul ahhoz, hogy e jontos szolgáltató ágazat reális fejlesztéséért, a jobb működéséért cselekedjék. Ehhez derűs, emberséges alkata, vezetői e/ényei adják a pluszfedezetet. A A közelmúltban ön a Magyar Posta el- w nőkével a Szabolcs-Szatmár megyei képviselőket tájékoztatta arról, milyen elképzeléseik vannak a következő évtizedre. Ebben fő helyet kapott a hírközlés, pontosabban a telefon. Kérem, fejtse ki bővebben olvasóinknak, mi volt információik lényege. — Először is köszönöm a Magyar Posta nevében, hogy lapjuk (tág teret ad annak, hogy terveinkről, gondjainkról beszéljek. Ezt fontosnak tartom, mert a szolgáltató posta s annak szolgáltatásait igénybe vevő kapcsolata akkor lehet jó, jobb a mainál, ha ismerik hogyan dolgozunk. Igaza van akkor, amikor a telefon ügyét teszi első helyre kérdései között, hiszen ez égető, különösen Szabolcs-Szatmárban. Az országos helyzet az, hogy számítások szerint évi 12 milliárd forint kár, kiesés származik abból, hogy távközlési rendszerünk fejletlen. Hazánkban a telefonnal legrosszabban ellátott terület pedig éppen az önök megyéje. Így aztán a te- iefonikérdés jó ideje jogosan került 'az érdeklődés előterébe, hiszen a kapcsolatteremtés mind a gazdasági, mind a magánszférát komolyan érinti. A Lapunk is foglalkozott ilyen ügyekkel, w ezeket ön jól ismeri. Kérem, ennek tükrében világítsa meg, miként látja a posta a legsürgősebb teendőket. — Induljunk ki abból, hogy ma a gazdasági életben, még a legtávolabbi községben is döntő lehet egy-egy kapcsolat megteremtése, egy ügy gyors és hatékony megbeszélése. De tegyük hozzá ehhez, hogy mi hasonlóan fontosnak ítéljük azt is, hogy emberek, családok között létrejöhessen a kontaktus. Gondoljon arra: az elmúlt évtizedekben hatalmas mobilizáció jellemezte a 'társadalmat. Családok nagy távolságokra szakadtak szét. Ni^yon jól tudjuk: számukra sok esetben a posta, a telefon a rendszeres kapcsolatlétesítés lehetősége. Hadd mondjam meg azt is: ma igen tökéletlen fokon. Folytatván a sort, ön is tudja, a számítógépes információátvitel, az adatbankok létesülése már itt van, ehhez is nélkülözhetetlen ia megfelelő telefonrendszer, illetve -központ. Ezek a körülmények tették sürgőssé mind a kormányzatnak, mind a Magyar Postának, hogy kidolgozza a terveit. Mégpedig két részletben: az egyik a VII. ötéves tervben végrehajtandó feladatok sora, a másik a következő tervidőszak előitt elkezdődő, de csak a VIII. ötéves tervben megvalósuló munka. Nem véletlen, hogy a tervezéskor előkelő helyet, mondhatni prioritásokat kaptak azok a területek, amelyek a legrosszabbul ellátottak, ahol a mi megítélésünk szerint is rendkívülien rossz állapotok uralkodnak. Hogy konkrét legyek: Szabolcs-Szatmárban a Nyíregyházán lévő főközpont és Mátészalka gócközpontja került az első helyre. A Egy nem rózsás gazdasági helyzetben a w posta milyen anyagi erőforrásokra számít, s e két említett városi fejlesztés miként hat éppen azokra a kis településekre, ahol ma — véleményem szerint — katasztrofális a helyzet? — A kérdés teljesen jogos. De azt tudni kell, hogy amikor mondjuk a jelen szakaszban ez a két város kerül szóba, majd a következő időszakban Nyírbátor vagy Risvár- da, akkor nem egyszerűen egy-egy nagyobb Hétvégi interjú Szilágyi Gáborral, a debreceni postaigazgatóság igazgatójával TELEFONRÓL, FEJLESZTÉSRŐL, SZOLGÁLTATÁSRÓL településről, hanem annak tág környékéről is beszélünk. A főközpont, illetve gócközpont ugyanis feltételezi a hozzá kapcsolódó góckörzeteket, melyek modem technikával kapcsolódnak hozzájuk, lehetővé téve a távhívást, a leggyorsabb 'kapcsolási szisztémák alkalmazását. Tehát ha Mátészalkáról szólok, akkor természetesen gondolok a fehér- gyarmati körzetre, amely viszont a mai roppant primitív felfűzéses áramkörös rendszer helyett korszerű, közvetlen hívást lehetővé tevő technikával kapcsolódik ehhez. — Teljesen világos, hogy mindez sok pénzt követelő fejleszités. Jelenleg három forrást veszünk számításiba. Az egyik a kormányzat által biztosított központi keret, a másik a posta fejlesztési lehetősége, a harmadik az úgynevezett külső erőforrás. Még pontosabban: a fejlesztés költségei 60—40 százalékban oszlanak meg a központi ás postai, illetve a más erőforrások között. Más lehetőség nincsen. Mi ezt reálisnak ítéljük, hiszen a tele- fomfejlesztés révén gazdaságii haszon, nem egy esetben mérhető egyéni jó is származik, így a más források akkor, amikor részt vesznek a fejlesztésben, nem céltalanul adják pénzüket vagy netán a munkájukat. A Ezek szerint ön nem csak a már jól is- w mert kötvényekre gondol. Miből áll ez az úgynevezett „külső” erőforrás? — Sok mindenből. Lehet pénz, amit tanácsok, gazdaságok adnak. De lehet építőkapacitás, ami lényegesen olcsóbbá teheti a műszaki vagy éppen a felvételi épületek kivitelezését. De gondolunk társadalmi munkára is, hiszen sok-sók kilométer kábelárok ásásáról is szó van, nem beszélve egyéb, nem szaktudást követelő tevékenységről. De létrejöhetnek úgynevezett térségi társulások is, amikor több falu vagy gazdaság egyesíti erejét annak érdekében, hogy a gócközpontra mielőbb ráfűzhető legyen egy-egy körzet. A Nem gondolja, hogy itt egy ördögi körbe ^ keveredünk? A legszegényebb és gazdaságilag leghátrányosabb területeken a legrosszabb a telefonhelyzet. A tanácsok még a külön fejlesztési pénzzel sem tudják megoldani a községfejlesztési munkákat. Évtizedre lekötötték már a pénzeket vízműre és ki tudja milyen más kommunális célra. Ezek után futja majd telefonra? — Teljesen igaza van. Ezen én is gondolkodtam. Egy a szerencse, hogy a közeli és távoli elképzelések megvalósításán a megyei tanáccsal kiváló munkakapcsolat keretében dolgozunk. Bizonyára az elmaradott térségek fejlesztése során adódnak segítő megoldások is. De egy tény: a külső forrást nélkülözni nem tudjuk. De még meg se tudjuk előlegezni a pénzt. Ezért hangsúlyozottan arra szeretném kérni mindazokat, akik a rosszul ellátott területen élnek: mérjék fel érdekeiket és lehetőségeiket. A Magyar Posta a telefandíj'tételek emelkedéséből származó minden fillért visszakap a pénzügyi kormányzattól, ami azt is jelenti: mindenki minden telefonbeszélgetése hozzájárulás a fejlesztéshez. Hiszem, hogy a társulás és a lakossági erőfeszítés még a nehézségek közepette is meg tud jelenni pénzforrásaink között. És még egy, talán elméletinek tűnő, de megítélésem szerint a leggyakorlatibb gondolat: egy rossz gazdasági helyzetben a tűzoltómegoldások nem sokat érnek. Azt a távlatot kell megcélozni, ami az emelkedő trend során várható. Ebbe pedig beletartozik egy olyan hírközlés, ami ütőképes, gyors, korszerű, fejleszthető, s nem csak a magyar, de a nemzetközi információáramlásba is bekapcsolja a legkisebb települést is. A Mint látható, a pénz jelenti a legna- w gyobb gondot. Ha ez van, akkor már minden sima. — Korántsem. Említhetem első helyen azt, hogy a postai fejlesztéshez kell az ipari háttér. Ez részben adott, kapcsolatunk a híradástechnikai vállalatokkal jó, bár tudomásul kell vennünk, hogy jelentkező exportkötelezettségeik megelőzik a mi igényeinket. De kell kábel, kell építőkapacitás, s ami szintén fontos: kell mindehhez szakember. Éppen ezek .ismeretében vált szükségessé egy olyan fejlesztési koncepció, ami mindezt figyelembe veszi. Így kap prioritást Nyíregyháza és Mátészalka, illetve ezek környéke. Ezért mondjuk, hogy 1994-ig oldódik a legnagyobb gond, már elfogadható, de mondhatnám úgy is, hogy jó állapottá. Természetesen közben igyekszünk más területeken is oldani a feszültséget. Vásárosnaményban, Nyírbátorban konténerközpont segít. Érzékelhető ebből, hogy a Magyar Posta iparkodik koncentrálni az erőt, a pénzt, s szükség- megoldások helyett korszerű fejlesztést megvalósítani, ami évtizedekre szól. f| Amit ön mond a korszerűsítésről szép, ^ biztató, s örülök is neki. De azt tudja, hogy jelenleg elég egy eső, s a távközlés egy pillanat alatt megszűnik, ha az akna teleszalad vízzel. — Ez tény, oka ismert. Olyan a föld alatti kábelrendszer, hogy a víz könnyen üzemzavart okoz. Ennek is vége lesz, hiszen ma már rendelkezünk olyan kábellel, amely víztaszító, s szinte teljesen kizárja azt, hogy akár nagy eső, zápor kárt tegyen. Az épülő vezetékek a jövőben mind a föld alá kerülnek, ilyen anyagból készülnek, s idővel a légvezetékek, melyek szintén könnyen szakadnak, eltűnnek. Tehát amikor modernizálásról esik szó, mi nemcsak központban, berendezésben gondolkodunk, hanem abban is, ami nem látszik, ami a föld alá kerül, s a tökéletes üzembiztonságot szolgálja. Ennek csak így van értelme, ezt joggal várják a telefon- és telexelőfizetők tőlünk. Fogalmazhatnék úgy is: a jövő távközlése nem egyszerűen többet tud majd, hanem ezt sokkal tökéletesebben teszi, mint a mai rendszerek. A ön munkaerőt, szakembert is hiányolt W az imént. Ennél a pontnál talán térjünk át a posta más gondjaira, a lakosságot más területen is érintő szolgáltatásokra. — Minden hiedelemmel szemben a posta szakembergondokkal is küzd. Ma is, de ez még súlyosabban jelentkezik a fejlesztés időszakában. A postaműszaki szakközépek nem adnak elegendő embert, a bonyolult, igényes megoldások pedig kiválóan kvalifikált műszaikiaikait követelnek meg. Különböző képzési formákkal igyekszünk segíteni. De semmivel nem jobb a hivatalok helyzete sem. Magam is tudom, milyen bosszantó, ha csak a felvevőablakok egy része van nyitva. Ha sorba kell állni. Minket is érint az, hogy egy-egy hivataliba, főleg vidéken, nem kapunk postást. Szeretném hangsúlyozni: ez minket is bánt, érint. Mi szolgáltatók vagyunk, s kötelességünk ügyfeleinket a legjobban kiszolgálni. De mit tegyünk .cikkor, amikor a postaforgalmi szakközépiskolákban végzett tanulókat a takarékszövetkezet, az OTP, az ÁFÉSZ jobban fizeti mint mi, s ezért odamennek, hiszen jód képzett, megbízható munkaerők, akik után kapkodnak. Miit tegyünk akkor, amikor viszonylag igen kis bérért nem kapunk hivatalvezetőt egy községbe? A nagy erkölcsi és anyagi felelősséget megfizetni nem tudjuk, így aztán csak a valóban hivatásért lelkesedő alkalmazottakra számíthatunk. Tudom, az ügyfelet a posta belügye aligha érdekli. Gyorsan akar végezni a postáin, pontos kézbesítést vár, jogosan, időben akarja kézhez kapni újságját, pénzét, levelét. Talán nem minősítik reklámnak, így elmondom: a Magyar Posta várja az e munka iránt érdeklődőket, hiszen szép, a helyzetet megismerve máshoz aligha hasonlítható feladat a lakosság kapcsolatteremtésében részt vállalni és kapni. A Szívesen helyt adok az ön hívó szavá- w nak, hiszen értünk hangzik el. De azt is megmondom, van panasz bőven. Hangnem, pontosság, nehézkesség, rugalmatlanság, néha hatóságinak tűnő szigor. — Sokan nem tudják, hogy minket mi minden köt. Ismerem a panaszokat, hiszen nem egy itt csapódik le nálam. De kérem, mi például a nyugdíjat megbízásból kézbesítjük, a NYUFI előírásainak megfelelően. Mit lehet tenni, ha kikötik, s jogosan, hogy a pénzt csak a címzett veheti át? Más: szabály, hogy a posta csak a lakáson kézbesíthet pénzt, levelet;. Volt olyan eset, hogy két azonos nevű vaflit egy utcáiban, s a járdáin átadott pénz éppen a másiknak szólt. Az biztos, hogy lehetnénk körültekintőbbek akkor, amikor nem kézbesíthető küldeményeket egy, jobb esetben két postára irányítjuk vissza, ahol aztán másnap hosszú sorok állnak. De például az újság esetében a postavonat és a járati rendszer megköt minket. Nem mentségeket keresek, de mint beszélgetésünk elején mondtam: egymás jobb megismerése talán segít abban, hogy megértő legyen az ügyfelünk. Próbálkoztunk napi kétszeri kézbesítéssel. Megbukott a kísérlet. Rendeztünk úgynevezett szolgáltatói magatartástanfolya- mot, ahol tanítottuk: miként viselkedjék a postás, aki a testületet képviseli. De hát van fluktuáció, az újak ebből kimaradtak. Szeretnénk, ha a kézbesítőik, postásak, csinosak, elegánsak lennének, bizalmat árasztóak. Nem könnyű elérni. Egy azonban biztos: dolgozóink többsége igen tisztességes, becsületes, s megbirkózik a mind több munkáival. Pedig higgyék el, nem kis dolog több tízkilós 'táskával, sok tízezer forinttal útra kelni, nem egyszerű egy hivatali ablak mögött kedvesnek, türelmesnek lenni. Nagyon szeretném, hogyha a közeljövőben az épülő új postahivatalokban Mátészalkáin, Fehérgyarmaton, Székelyben, Nyíregyházán, Nyírbélteken, Nagyecseden, Beregdarócon, Nagyarban, Nyírcsaholyban éppúgy, mint régi hivatalainkban az ügyfelek megelégedésére dolgozzanak, s növeljék a posta jó hírét a dolgozók. Köszönöm a beszélgetést. Bürget Lajos---------------\ ... tragikus, mégis igaznak tűnő diagnózist fogalmaz meg korunk szellemi népbetegségéről Drucker Tibor, a Könyvértékesítő Vállalat igazgatója. így nyilatkozik az ötlet május 29-i számában: „Mágyarországon rengeteg ember — a lakosság jó egyharmada — nem vesz könyvet a kezébe.” Pár évtizede tanulmányokban, politikai beszédekben, vezércikkekben dicsekedtünk (jogosan!) azzal, hogy Magyarországon felszámoltuk az analfabétizmust. Vagyis: megtanult minden magyar ember írni, olvasni. És ma is tud, képes minden 6 éven felüli polgártársunk írni és olvasni, legfeljebb nem teszi azt. Persze így mégis igaztalan a vád, mert ez a nem olvasó egyharmad — az a hárommillió nem olvasó ember egy s mást azért olvas: feliratokat a tévében, üzletek elnevezését, plakátokat, reklámokat és olykor-olykor az újságok sportoldalát vagy apróhirdetéseit, háztartási gépek prospektusait. Az idézett vélemény szerint drasztikus igazság tehát, hogy hárommillió polgártársunk számára ennyi a haszna a betűvetésnek. Ha a felszabadulás utáni közoktatás harcba tudott szállni és harcát eredményesen meg tudta vívni az írástudatlanság felszámolásáért, most egy új küzdelemhez kellene gyűrkőzni az olvasás analfabétizmusa ellen. Most bíztatok erre, amikor is több motiváció szól az olvasás ellen, s várható, hogy a nem olvasás „divatja” tovább terjed. Hogy csupán a két alapvető okot említsem: a könyvek árának drágulása és az olvasásra szánható szabad idő beszűkülése bizony korántsem kedvez. Az első ok, a borsos árak mellé azért figyelembe vehetjük művelődésügyünknek azt a nagyszerű vívmányát, hogy a könyvtári beiratkozási díj nem változott. A könyvtár egész évi használatáért kevesebbet kell ma is fizetni, mint egy órás gépkocsiparkolásért, így hát a kispénzűek, a magánkönyvtár bővítésére képtelen olvasók is majdnem ingyen hozzájuthatnak a könyvhöz. A másik ok rejti a valódi veszélyt: a másod- és mellékállásokkal, GMK- val, fusival terhelt szabad idő valóban aligha kedvez az olvasási kultúra terjedésének. És van még sok más valódi és látszólagos akadály: az idővel való rossz gazdálkodás, a minőségileg sokkal alacsonyabb színvonalú szórakozás-művelődés előtérbe kerülése... A Könyvértékesítő Vállalat igazgatója lakosságunknak arról az egyharmadáról beszél, amely nem vesz könyvet a kezébe. De hány meg hány embert ismerünk, aki esetleg egy vagy két könyvet azért mégis csak elolvas egy évben. Gyakorlatilag őket is ebbe a nem olvasó tömegbe sorolhatjuk. Vajon hogyan lehetne felmérni, hány ember olvas hazánkban legalább havonta egy könyvet —* mert ez az átlagember elvárható minimum a lehet... talán. Természetesen nem lehet mércét, normát szabni, s még azt sem lehetne előírni, ki milyen könyvet olvasson. Mert például annak az embernek, aki hivatásszerűen ír (író, újságíró) legalább annyi betűt kell elolvasnia mások tollából, mint amennyit ő maga leír. És olvas a szakember is: szakkönyvet. Mert csak így tart lépést szakmája rohamléptekkel növekvő követelményével. De ugyanez a szakember lépést tart-e az egyetemes kultúra, a világ és a haza irodalmának müvekbe nyomtatott fejlődésével? Hány éve is annak, hogy meghirdettük az Olvasó népért mozgalmat? Ez a mozgalom nem avult el, s ami nem avul el, sőt új aktualitásra kap, azt meg lehet, meg kell újítani, fel kell erősíteni. Reméljük, nem késő! Reméljük, új nemzedékek nem nőnek fel úgy, hogy lakásuk felesleges bútordarabjává válik majd a könyvespolc. Reméljük, még fel lehet venni a harcot az olvasási analfabétizmus ellen. KM
