Kelet-Magyarország, 1986. május (43. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-24 / 121. szám

1986. május 24 Bárány Frigyes a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház tagja, vezető színész, nős, i960 óta főhivatású színművész, korábban Debrecenben, Budapesten, Győrött, Szolno­kon, Pécsett játszott, öt éve, a Móricz Zsig­mond Színház születésekor jött Nyíregyhá­zára, a színház egyik alapító tagja. Magas művészi teljesítményét Jászai-díjjal ismer­ték el. A Kezdjük azzal, igaz-e, hogy majdnem pap lett... — Valóban, három évig teológiát tanul­tam. Nem volt haszontalan. Aztán másként alakult az életem. Grafikusként dolgoztam az egyik pesti cégnél, és a napi munka után eljártam a munkás színjátszókörbe, ötven- hétben léphettem először színre, a Rómeó és Júliá-ban kaptam szerepet. Baltazár vol­tam. De eleinte úgy jártarmkeltem a szín­padon, mint Rómeó, délcegen... A rendező nem győzött inteni, hogy nem én vagyok a Rómeó, én Baltazár vagyok, az egyik szolga. Ennek megfelelően kell játszanom. Ezután egy kicsit lejjebb adtam... £ Hogyan lett főhivatású színész? — Szendrő József, a debreceni színház igazgatója szerzett tudomást rólam és szer­ződtetett a társulathoz. Ekkor jött a Csoko­nai Színházhoz Gerbar Tibor, Hoffi Géza is. így indult a színészi pályám 1960-ban. ^ Ebből az is kiderül, az ön életéből ki­maradt a színművészeti főiskola... — Igen, kimaradt. De sok neves színészt ismerünk, akik főiskola nélkül is szép sike­reket értek el. Nekem Debrecgi) és a későb­bi városok, társulatok jó iskoláim voltak. Debrecen után a József Attila Színházhoz kerültem, sok ismert színésszel játszottam. Elég csak Gobbi Hildát, Bodrogi Gyulát, Káló Flóriánt említeni. Itt is sokat tanul­tam. A főváros után Győr következett, ahol egy évig voltam, majd két év Szolnokon és hét év Pécsett, ahonnan Nyíregyházára jöt­tem. .. £ Mennyiben volt véletlen, hogy Nyíregy­házát választotta...? — Hét éve játszottam már akkor a Pécsi Nemzeti Színházban. Jól éreztem magam, jelentős szerepeket kaptam. Egyszer az tör­tént. hogy egymás mellett öltöztünk Bozóky Istvánnal, aki megkérdezte, nem jönnék-e el Nyíregyházára, ahol most éppen társulatot szervez az alakuló színháznak. Legnagyobb meglepetésére azt válaszoltam, lehet róla szó, mennyit tud adni.. . Ez persze még ek­kor is inkább humorosan hangzott. Eista azt mondta: a legmagasabb gázsit... £ Tudom, hogy nem ez volt a döntő, ami­ért Ön Nyíregyházára jött... — Természetesen nem ez volt. Ügy gon­doltam, hét év talán elég volt egy társulat­nál. egy helyen. Izgatott az örökös újrakez­dés, egy vadonatúj társulat, s eljöttem. Nem bántam meg. Azóta öt év telt el... A S azóta, valószínű, Ön is tud róla, van­nak, akik azon tűnődnek, hogy egy Bá­rány Frigyes miért és meddig marad Nyíregyházán? — Mondjam azt, megtaláltam a belső nyu­galmam. Komoly leiadatokat kaptam min­den évadban. Sok főszerepet, különösen az első években, szinte minden darabban ját­szottam. A most záruló évadban már kímélt bennünket Szigeti Andrással, Léner Péter igazgató. De azért akadt munka most is. Az ót év elég idő ahhoz, hogy az ember fel tud­ja mérni, merre halad a színház, a kollek­tíva. .. £) Merre halad a nyíregyházi színház? — Jó irányba, egyre jobb színházat csiná­lunk. Néhány erős évad van mögöttünk, ami önibizalmat ad a társulatnak. Jó össze­tételű. sok tehetséges színész, rendező tagja a társulatnak. Elfogultság nélkül mondha­Hétvégi interjú Bárány Frigyes Jászai-díjas színművésszel a színház világáról tom, a vidéki városok színházai közül a Mó­ricz Zsigmond Színház társulata az egyik legerősebb kollektíva... ^ Tehát azért tartott ki mint alapítótag és vezető színész Nyíregyháza mellett, mert jó a színházi légkör, a műsorpoli­tika, a megbecsülés és sok minden, ami igen fontos? — Az egyik legalapvetőbb valóban az, hogy jó színházat csinálunk. Ezt még akkor is igaznak érzem, ha tudom, az öt év alatt volt vagy voltak törések is. Akadt olyan mű is, amit talán nem volt szerencsés bemutat­ni, s ami a közönség egy részét valósággal sokkolta, talán azóta is távol tartja a szín­háztól. De úgy tapasztalom, ezen már túl vagyunk, a közönség is túljutott az egy-egy előadás, darab által okozott csalódáson. Ma­radásom másik oka: férjként is itt találtam igaz társra. — Minden színház egyik legnehezebb dol­ga olyan műsorkínálatot nyújtani, ami érté­kes, változatos, szórakoztató, s ezzel együtt kapcsolatban van mai valóságunkkal is. Sajnos kevés a jó mai magyar darab, de kö­telességünk kutatni azokat. Ezért vannak a dramaturgok, irodalmi szakértők, akik ál­landó búvárkodással igyekeznek a hazai és a világirodalom kincsestárából újra és újra felfedezni a színpadra kívánkozó műveket £ Igaz-e, hogy a színész annyira belebú­jik a színpadi alak bőrébe, annyira át­veszi annak jellemvonásait, hangulatát, hogy otthoni környezetében sem tud kikapcsolni...? — Ez valóban így van. Az ember mindig megküzd a figurával. Ha az éppen tüskés, mogorva, magábaforduló, azon kapja magái, hogy otthon is úgy jár-kél, beszél, ahogyan a színpadi énje diktálja. Ez a színészmester­ség egyik nyűge, amit persze a szőkébb kör­nyezet megértéssel fogad, előbb-utóbb rá­jön, a másféle tónus, viselkedés nem nekik szól... A Volt-e olyan szerepe, amelyet nem szí­vesen játszott el? — Igen. Éppen a legutóbbi évadban volt egy ilyen, ez pedig a Bancbanus, amelynek a főszerepét kaptam meg. Sehogyan sem tud­tam azonosulni a Grillparzel által megírt Bánk bán-ital, végig nem tudtam megbéküi- ni a figurával, de azért el kellett játszom. Sőt, előadjuk a fővárosban is, kíváncsi va­gyok mit szól hozzá a pesti közönség. . . A Jó, hogy ez is szóba került. Vajon a fővárosi közönségnek másként kell ját­szani, másként viselkedik a nézőtéren, mint az itthoni...? A Van-e lehetősége egy vezető színésznek befolyásolni, alakítani a színház műso­rainak arculatát, karakterét, vagy adott, illetve kapott szerepek között választ­hat? — Tulajdonképpen van beleszólása a szí­nésznek az éves színházi műsorterv összeál­lításába, javaslataira kíváncsiak a színház vezetői. Legutóbb is megkért bennünket az igazgató, gondolkozzunk és adjunk javasla­tokat a színházi műsortervhez. Hozzá is lát­tunk, nem egy-két napos munka volt. Leg­alább hatvan mű címét írtuk össze, amiből a válogatást gondoltuk volna. Tudom, hogy sok minden közrejátszik abban — milyen darabok alkotják majd a jóváhagyott éves műsort. Vannak műfaji, tematikai és egyéb szempontok, amire figyelemmel kell lenni. Nem mellékes az sem, a tervezett darab sze­repeire van-e a társulatban megfelelő szí­nész, vagy nincs. És még sorolhatnám, mennyi tényező alakítja a végleges műsor­tervet. .. A Egy közbevetés, a hatvan javasolt mű­ből akkor hány került a végleges reper­toárba? — Sajnos, ebben az esetben egy sem ke­rült és ezen elcsodálkoztunk. így inkább azt válaszolhatom, a színész azzal képes befo­lyásolni, alakítani a színház műsorainak ka­rakterét, arculatát, ahogyan játszik, amilyen teljesítményt nyújt. Jó néhány igen kedves szerepem volt az öt év alatt, többek között a Két Bolyai-ban, a Nem félünk a farkastól című darabban, vagy a legutóbbi évadban a Gaíííei-ben. — Az utóbbi években rendszeresen van vendégjátékunk a fővárosban is, ami na­gyon jó. Színházunkat jegyzik, figyelnek a produkcióinkra. A fővárosi vendégjáték egy­ben a megméretésre is lehetőséget ad. Egyébként a pesti közönség előtt is ugyan - úgy kell játszanunk, mint itthon, de egy kis külön izgalom mégis van bennünk, s ez ter­mészetes is. A fővárosi közönség — talán mert az évek, évtizedek alatt jobban hozzá­szokott a színházhoz — kötetlenebbül rea­gál, beletapsol egy-egy jelenetbe, míg a sza­bolcsi, nyíregyházi közönség nem meri eny- nyire nyíltan, gyorsan kifejezni érzéseit, mert italán úgy gondolja, illendőbb a jele­net, vagy a felvonás végén tapsolni... Sok ismerője, tisztelője van a főváros­ban. Nem azért kérdezem, hogy nosz­talgiát ébresszek, csupán a tárgyilagos­ság kedvéért: nem érzi a vidéki élet hátrányát? — Én — ahogyan erről már szó volt — él­tem Pesten, játszottam fővárosi színháznál, tudom milyen előnyei és hátrányai vannak, ha az ember Pesten színész. A hírnév talán, sőt biztos hogy nagyobb. De az ember, a színész hamarabb elkopik. Nem akarok ne­vet mondani, van egy ismert fővárosi szí­nész, két évvel idősebb nálam, de majdnem az apám lehetne... A hajsza, melyet a szín­ház mellett a tévé, a rádió, a szinkronizálás és még sok minden diktál, felőröli a szí­nészt, az embert. Ezt nem akarom. Megálla­podottnak érzem a helyzetem, talán azért is. mert már nem vagyok húsz- vagy harminc­éves, nehezebben mozgok, ámikor hívnak is. .. £ Volt néhány emlékezetes filmszerepe, de az ország talán inkább a hangját is­meri, mert alig akadt olyan mozi- vagy tévéfilm, amiben ne lett volna ott Bá­rány Frigyes szinkronhangja. Ez sem hiányzik? — Bevallom, én a szinkronmunkát nem tartottam igazában művészetnek, de nagyon szerettem. Egy időben már azt mondták a barátaim, ha a vízcsapot kinyitják, onnan is az én szinkronhangom hallható. Hihetet­lenül nehéz, nagy türelmet igénylő munka a szinkronizálás, de ilyen távolságról szinte lehetetlen összeegyeztetni az időpontokat. — Mást mondok, nemrég láthattuk a té­vében Bródy Sándor Tanítónő című művé­nek tévéváltozatát, melyet Léner Péter, a Móricz Zsigmond Színház igazgatója rende­zett. Ö hívott meg a tévéfilm egyik főszere­pére. Mindenki akarta, természetesen én is, mégsem sikerült az időpontokat úgy egyez­tetni, hogy jó legyen. Annyi darabban ját­szottam, hogy nem tudtam feljutni a fővá­rosba, így a Tanítónő egyik főszerepét nem én játszottam. .. A Kívülről, a néző szemével is látszik, a ™ a Móricz Zsigmond Színház társulata — vezetése — kemény tempót diktál ön­magának. Mintha a társulat fizikai tel­jesítőképességének határát súrolná a feszes játékrend, ritmus. Nem csökken­ti ez az előadások színvonalát? Van elég idő a felkészülésre, feltöltődésre? — Színházon belül is beszédtéma ez, kü­lönösen az új darabok bemutatója előtt, amikor mindenki nagyon izgul. Talán a nagy igyekezet is hozzájárult, főként az első években, hogy számszerűleg is sok volt egy- egy évadban a bemutatott művek száma. Valószínű, más tényezők is befolyásolják ezt, amiről én nem tudok. De én is úgy találom, a havonta sorra kerülő egy-egy bemutató — amihez még hozzájönnek a stúdió-előadások — feszes tempót diktálnak valamennyiünk­nek, még ha ahogyan említettem, én ebben az évadban kevesebbet játszottam is. Álta­lában nem mindig jut elegendő idő a felké­szülésre, a kiérlelésre, a feltöltődésre, a színvonalasabb munkára. Ezen úgy tudom, igyekszik valamelyest változtatni a jövőben a színház vezetése... Ez a dolog egyik, a színpad felőli olda­la. Van köztudottan egy másik is, a né­zőtér, amely olykor foghíjas, esetenként fél- vagy negyedház előtt kell játszani, ami nem túl lelkesítő a művészeknek. Kaphat-e a kevesebb néző csökkentett értékű előadást? — Természetesen nem kaphat, sőt a keve­sebb néző előtt talán még jobban igyekszik játszani az ember. Nem büntethetjük őket azért, mert mások nem jöttek el. Az más kérdés, hogy a színésznek sohasem lelkesítő a fél-, vagy negyedház, ami nem nyíregyházi jelenség. Eredendő oka a színházi bérlete- zési rendben keresendő. Az lenne a jó, ha a bérleteseink többsége egyénileg, saját pénzéből vásárolná meg a bérletet. Akkor biztos, vagy valószínű, hogy el is jönne az előadásokra. . . Persze sok em­ber nem jár színházba, inkább megnézi a tévében a színházi közvetítéseket, tévévál­tozatokat, különböző műveket. Ön szerint a színházak ludasak abban, hogy egyáltalán nem a közönség egy — Ügy vélem, ebben a színházait vétle­nek. Ezzel nem azt állítom, hogy nem lehet­ne tovább finomítani, javítani a műsor vá­lasztékát, s több izgalmat vinni a színház világába... Köszönöm az interjút. Páll Géza inkább az az oka, hagymá­sokkal szemben előnyben részesítik magukat, mert ki ha nem én. Aztán az is le­het, hogy valóban nem is­merik a közlekedés szabá­lyait. Ugyan vizsgát tettek belőle, még be is „bifláz­ták” az anyagot, viszont a tudatukig nem jutott el. Sokat nem is törődnek ve­le, mondván ők is megszer­zik a szükséges rutint. Am amíg odáig eljutnak, na­gyon sok kellemetlen hely­zetet teremthetnek maguk­nak és a közlekedés többi résztvevőjének. Most másfél millió magán gépkocsi rója az utakat ha­zánkban. Relatív: sok, vagy kevés ez a szám ? Sok, mert néhány évvel ezelőtt még csak a fele volt, de kevés, mert a nálunk fejlettebb országokban arányaiban több autó van. A jövőkutatók szerint hazánkban az ezredfordu­lón legkevesebb kétmillió autó lesz, de feltételezik a két és fél milliót is. Ez pe­dig azt jelenti, hogy min­den negyedik embernek, vagyis minden családban lesz egy autó. Ugye ez már nem is olyan kevés? Aztán valahol megáll ez a szám. hiszen a végletekig nem nőhet, hiszen a csecsemők meg az aggastyánok még, illetve már nem akarnak négykerekűt maguknak. Jogosítvánnyal az ország lakosságának harmada, több mint hárommillió em­ber rendelkezik. Ha ezt összevetjük az autók szá­mával, elképzelhető, sokak­nak csak engedélyük van, de a kötelező harminc órán túl egyetlen kilométert sem, vezettek. Ök az abszolút mazsolák, ahogyan a köz­ben rosszabbak a vasárna­pi vezetőknél, de ne ka­nyarodjunk el az eredeti t&TtlCLtOL. Szóval baj van a közle­kedési kultúrával. Az, hogy elálljuk egymás útját a parkolókban, vagy a másik elé vágunk párhuzamos közlekedésben, netán hir­telen fékezünk, s még a féklámpák sem világítanak, sajnos mindennaposak, pontosabban mindenperce­sek. Talán ez utóbbi is oka lehet annak, hogy ha össze­hasonlítjuk a nálunk tör­tént balesetek számát mondjuk az osztrák utakon történtekkel, akkor kitűnik, hazánkban kétszer annyian halnak meg az ütközések során. Nem vettük, nem vesszük még komolyan a figyelmeztetéseket, ami már nem csak erkölcsi kérdés. mint nap. hogy Nyíregyhá­zán a Kossuth téri. vagy a Nyírfa Áruház előtti rok­kantparkolók Ladákkal, Skodákkal, meg nyugati csodákkal vannak tele? Trabant Hycomatot csak el­vétve látni, mert már nem férnek be. Jó, tudom, ke­vés a parkolóhely, magam is sokszor három-négy kört megyek, amíg beférek va­lahová. Talán változtatni kellene a mai szokásokon, feloldani néhány tilalmi táblát, mint azt teszik a fővárosban, vagy uram bo­csa' talán a rend őrei is le­hetnének elnézőbbek, ám ez nem menthet fel senkit sem a szabályok betartása alól. Baj van a közlekedési morállal. . Fújom a maga­mét, mint a pereces? Egy­általán nem. Még csak nem is zsörtölődöm, ez tény. S rajta. Márpedig a feltéte­lezett két és fél millió gép­kocsi előbb-utóbb kikény­szeríti a változtatást. S ha ni, az soha nem szül jót. Ellenben ha az autósok lé­nyéből fakad a változtatás. az sokkal könnyebben be- i leolvad a közbe, nem tűnik kényszernek, és ezt egyha- I mar elfogadják az utak vándorai. A változást elsősorban a I magatartási szokásokon ér- I tem. Kiabálás helyett töb- I bet ér egy udvarias kéz- I mozdulat — parancsoljon —, erőszakos furakodás he- ■ I lyett a szabályok tisztelet- i ben tartása. Ne okozzunk I kellemetlen perceket sen- I kinek sem, s próbáljunk ebben is előbbre lépni. Ezt ■ I kívánja a CD 79—89 for- | galmi rendszámú gépkocsi 1 tulajdonosa, vagyis KM hétvégi melléklet . . .gond van a közlekedé­si morálunkkal. Gyorsan hozzáteszem, ezt nem én találtam ki, még csak nem is most kerül először papír­ra, tőlem sokkal tekinté­lyesebb emberek mondták • es mondják. Ezek után vi­lágos, osztom a véleményü­ket, sajnos bőven van alap­úi, nézzünk csak szét a há­zunk táján. Nap mint nap találkozunk autós kollégák­kal, akik fittyet hánynak a báluokra is. Keresztülhaj­nál nem állnak meg, s ezt nem lehet a sietség okának felróni. Szerintem ennek

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom