Kelet-Magyarország, 1986. május (43. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-24 / 121. szám
1986. május 24. Áz eltűnt emlékek nyomóban: Ibrány „...ahol tisztelik a múlt hagyományait..." Egy elszármazott pedagógus levélvallomása Az a község, amelyben közel egy évtizedet töltöttem fiatal koromban, Ibrány, úgy maradi az emlékezetemben, mintha a szülőfalum lenne, ezért ahányszor alkalmam adódik, viszontlátom. Igaz, hogy már nincsenek sokan azok közül, akikkel földet osztottam 1945-ben, és akiknek osztottunk, mégis örömmel járok Ibrányba, hiszen a fiatalabb generáció is emlékezik rám: a volt uradalmi napszámosok. Járom az új arculatú község utcáit, nézem az emeletes középületeket és privát házakat, amelyek azóta épültek. hogy elkerültem Szabolcs megyéből: a gimnázium, könyvtár, kultúrház, üzletek, szeles betonos járdákkal ellátott, egykoron sáros utcák, ipari létesítmények. Az, akinek a szeme előtt történt a változás, nem veszi úgy észre, mint aki ritkán látogatja a községet. Miután meglátogattam néhány régi barátomat, Szur- doki Ferencet, Kántor Sándort, Bakó Sándort, Szabó Gábort, felkerestem a tsz- központban Kovács Istvánt is, akinek előadtam, hogy örülnék, ha valamelyik alkalmi jármű kivinne az egykori uradalmi tanyához (amelyek már nincsenek) Hatvanor, Tuskolány, Jala- pár, meglátni még egyszer a regi helyeket, ahol annyit gyalogoltam egykoron együtt a cselédekkel ,.az apám birtokán". Csongrádi Zoltán tsz- elnök jóvoltából volt jármű, amellyel bejártam a határt es örömmel állapítottam meg, hogy a Nagyerdő és Hatvanor közti út. amelyen annak idején esős időben beragadtak a „vendégmarasztaló” sárba az ökrösszekerek, mos! sima aszfalt burkolja. Érthető is. ha termésre fordul a fiatal gyümölcsös, amely Nagyerdőtől a Tiszáig nyúlik, a járművek sokasága hordja majd az almát. A volt Tuskolányi tanya helyében most kutak sorakoznak. Azokból vezetik a vizet a megyeszékhelyre. Nyíregyházára. Nagyerdő-tanyán, ahol laktam pár évig. felkerestem néhány családot. Szanyi Istvánét, Fürj Feriét és az öreg Riczu József bácsit is. A volt intézői épület, amelyben laktam én is. még megvan, de már nem válik ki a többiek közül. Most már szép, cserepes házak veszik körül, nem nádfedelű viskók, mint annak idején, de a volt „dohánysimító'' épülete, amelyben "1944 őszén „iskolát” létesítettem, már nincs meg. Némi büszkeséggel idéztem vissza a régi emlékeket. A közel húsz „vezető'-íéle- ből — intéző, segédtiszt, gyakornok stb. — csak én voltam az. aki ott maradtam a helyemen a „cselédekkel". amikor odaért a nagy történelmi változás. Bizonyára, ha magyar anyanyelvű lettem volna, es jó a magyar kiejtésem, valamelyik szabolcsi faluban tanítottam volna, miután tanári diplomát szereztem 1953- ban, hiszen Ibrányból mentem pedagógiai főiskolára, nagyrabecsült Hegedűs Dezső barátom tanácsára. Azután kerültem Gyulára, hazai nemzetiségi iskolába, ahol alkalmam volt azzá lenni, amit Gróza Péter és Kádár János, bár más-más fogalmazásban. a nemzetiségiek szerepét úgy jelölték, hogy ,.szellemi hidat képezzenek a szomszéd népek között." Én a megjelent nemzetiségi irodalmi és iskolai könyveimmel, azok tartalmával igyekeztem „hi- di” szerepet betölteni a népek között. Ilyen témáról beszéltem az ibrányi könyvtárban, ahol fiatalok és idősebbek, diákok és tanárok vettek részt az előadáson. Alkalmam volt megismerkedni néhány jói képzett fiatallal is. Egy Kató Miklós nevű negyedikes gimnazistát úgy hallgattam, mintha fiam volna: milyen logikusan vélekedett a kultúra szerepéről általában. Kedvenc költőm, Ady jutott az eszembe a fiatalok láttán: „Vagytok a Ma, vagytok a Holnap". Az előadás után sokan szóltak hozzá: Hegedűs Dezső, Szabó Lajos tanárok és az öreg Szabó Tamás, volt községi párttitkár, akivel régóta nem találkoztam. A kellemes modorú, jól képzett könyvtáros, Gosztonyi Tibor asztalán néhány megyei kiadású könyvet is láttam: Szülőhelyük SzabolcsSzatmár, A forradalmak Sza- bolcs-Szatmár megyei harcosai 1917—1919, Szabolcs-Szat- már megye történeti-etimológiai helységnévtára. Ott tudtam meg, hogy Hegedűs Dezső es a Pesten élő Szur- doki Miklós közösen írják Ibrány község történetét. Örülök, hogy a megyében ilyen könyveket adnak ki. hiszen ott, ahol tisztelik a múlt hagyományait, a jelen és a jövő alapja szilárdabb. Ivánus Illés SZATMÁRI VENDÉGSÉGBEN Zalka Máté leánya Energikus asz- szony. Ha nevet, vele nevet a világ, ha elkomorul, mintha felleg csúszna a nap elé. Ha emlékezik, elmúlik mellőlünk az idő és régen- ben járunk. De mindig van egy mellékmondata, ami visszakapcsol, kötődést ad a mához. Nemrégiben lapunk vendége volt Natalja Zalka,-Zalka. Máté lánya. — Szakmám ez egy kicsit, hiszen voltam rádiós, televíziós, szerkesztő és rendező, következésképp tudom. hogyan kellene nyilatkozni. Engedje meg nekem, hogy ne nyilatkozzak. Csodálatos programunk édesapám, Zalka Máté születésének 90. évfordulóján. Nem először jártam Mátészalkán, és bár idős vagyok, remélem, hogy nem is utoljára. Meghatóan jó érzés járni azokon a helyeken, ahol édesapám valamikor született, élt, felnőtt, embereseden. A házigazdák nagyszerű programot állítottak ösz- sze, jártam Tunyogmatol- cson, ahol apám született, találkoztam azokkal, akik Mátészalka történetét kutatva múzeumigazgatóként, vagy éppen nyugdíjasként keresik a még fellelhető emlékeket, mint Farkas József, W. Vityi Zoltán... — Bevallom, hogy nekem két szempontból is érdekes volt ez a látogatás. Egy kislányom és egy fiam van. A fiammal most egy könyvet tervezünk, illetve írunk, tervolt ifi Helytörténetünk új kötetei Lapozom, olvasom a levéltár vaskos. 596 oldalas évkönyvét. mely a Szabolcs- Szatmár megyei helytörte- netirás V—VI. címet viseli A mostani kötet szervesen illeszkedik az előző kettőhöz (A Helytörténetírás I—II. Szabolcs vármegyét, a Hely- történetírás III—IV. Szatmár vármegyét, a mostani kötél pedig Bereg vármegyét mulatja be a XVIII. században.) Bél Mátyás leírásai a honismeret, a helytörténetírás fontos forrásai. Magyarra fordítva. jegyzetekkel ellátva válhattak igazán közkinccse (Bereg megye leírását, mely az Országos Széchényi Könyvtár egyik kéziratkötetében található, Balogh István rendezte sajtó alá. Bel Mátyás eredeti leírását nem lehetett rekonstruálni, a szöveg Laurentsik Keresztély munkácsi katolikus plébános 1620. körüli kiegészítéseivel maradt ránk — különösen Munkácsról és Beregszászról kapunk részletes ismertetést). Kávássy Sándor az előző kötetben kezdte meg a régi Szatmárról szóló ismertetések közlését, a folytatás most olvasható: Karl Gottlieb von Windisch 1780-ban megjelent német nyelvű könyvének Szatmár vármegyéről szóló fejezetét Kávássy Sándor, Ludovicus Nagy 1828-as kiadású latin nyelvű könyvének részletét Iványi Sándor fordította. Ezek az írások alkotják a Források a XVII— XIX. századból című fejezetet. Nyíregyházával kapcsolatban mindig több tanulmány, adatközlés jelent meg — ezúttal Szabó József: NytregyMegjelent a megyei levéltár évkönyve háza küzdelme az óvodáért a reformkorban. Orosz Gábor: A nyíregyházi evangélikus tanítóképző szervezésének és indulásának története címmel ad áttekintést a város történetének egy-egy szeletéről, időszakáról. (De ide sorolható Henzsel Ágota: A nyíregyházi bokortanyák 1850. évi összeírása című közleménye is, amely az Adattárban kapott helyet.) A Művelődéstörténeti tanulmányok Szabolcs-Szatmár megye és Nyíregyháza történetéhez című fejezethez tartozik még Hebeny Zoltán: Adalékok a Szabolcs megyei elemi iskoláztatás történetéhez (1868—1914) című tanulmánya és László Géza szorgalmas adatgyűjtéssel készült, Sexty András mérnök életet és munkásságát bemutató írása. Margócsy József az anarcsi Czöbel család iratairól közöl ismertetést. Az iratok 1950- ben kerültek a megyei levéltárba, az általános rendezés a hatvanas években, az átfogó, finomabb rendezés 1982 nyarán történt meg. Ilyen előzmények után vált lehetővé a randevú a 16 dobozban elhelyezett mintegy 4000 irattal, s rajtuk keresztül a család hajdan volt tagjaival, de elsősorban is Czóbel Minka költőnővel — miközben kitekintést kapunk: közgyűjteményeinkben hol őriznek még e családra vonatkozó iratokat. Az Adattár című részben olvasható a kállói vár 1664- es inventáriuma. melyet Ke- reskényi Miklós közöl és Oros2 Szilárd: Adalékók a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége Szabolcs es Szatmár megyei Szervezeteinek megalakulásához és tevékenységéhez (1944—1948) című írása. A Szabolcs-Szatmár megyei helytörténetírás I—VI. köteteihez László Gézáné állított össze részletes, az érdeklődőket mindenben eligazító mutatót, ezzel is egy- 'befűzve az eddig megjelent köteteket. Az összetartozás, folytonosság garanciája a kialakult szerzőgárda. Közéjük tartozott a nemrégiben elhunyt Hársfalvi Péter is — éleiére, munkásságára Gyarmatiig Zsigmond emlékezik. Összegzésül: a mostani kötet, s az eddigiek is jól szolgálják a nagy célt, a megyei monográfia megalkotását. Sipos Ferenc Folytatván Sípos Ferenc gondolatmenetét hadd elmélkedjek arról: vajon miért is nincsen törekvés arra, hogy végre megszülessek egy új, szép, tartalmas és hosszú ideig hasznaiható monográfia. Borovszky és Dienes óta meg se fogalmazódott a törekvés. Jóllehet azt mindenki tudja, hogy a sok helytörténeti, néprajzi stb. könyv, tanulmány, kiadvány sosem tudja pótolni az átfogó, a közember szamara is érdekes, ugyanakkor tudományos igényű kompendiumot. Jó példa, hogy Orbán Balázs múlt században irt székely- földi monográfiája közolvasmánnyá vált, éppen műfaja, stílusa és sokszínűsége miatt. Aligha vitatja bárki, hogy egy ilyen mű — lehet akár több kötet is — messzemenően szolgálna a megye jobb megismerését, segítője lenne annak, hogy értékeink összességének bemutatásával erősítse az ide kötő gyökereket, a szűkebb haza szere tétét. Nem vitás, nagyon átgondolt szerkesztés, több éves munka kellene ahhoz, hogy megbízható monográfia készüljön. Meggyőződésem ugyanakkor, hogy legalább ötven esztendőnként szükséges megírása. A korábbi monográfiákkal együtt így válhatnak ezek a művek egy terület, egy-egy megye történetének hiteles, érdekes alapmuvevé. Szépek azok a törekvések, melyek az elmúlt években tapasztalhatóak voltak. Különösen dicséretes a beregiek igyekezete, hogy históriájukat megörökítsék. Ezek megtartása, éppen jellegük miatt hasznos. Viszont a legjobb szándék ellenére sem tudnak pótolni megyei monográfiát. Úgy vélem, nem érdemes arra várni, hogy valaki valahol majd felveti ötletként: a 19 megye készítsen monográfiákat. Mehetünk az események elébe is. Dore dolog, ha históriánk ma tetten érhető és értékelhető értékeit nem tárjuk ország-világ elé. (bürget) mészetesen szigorúan a dokumentumok alapján — édesapámról. Talán ez a könyv is segít majd ahhoz, mindenki, akit ez érdekel, megértse: valamikor az első világháború végeielé az a nyugtalan, a verseket író. a szépre éhes gyerek éppen a világháború poklát járva tanult gondolkozni, és valahol a fogolytáborokban érett emberré. Forradalmárrá, internacionalistává. Nos, ezt az embert az idegennek talán megérteni is nehéz. Ha valaki róla beszél, akkor azt mondja, amit a történelemből tudunk. Én viszont arra emlékszem, hogy milyen ember volt. És erre emlékezni jó. .. — Moszkvában, de máshol is, rengeteg volt nálunk a vendég. Közöttük magyarok is. Eszmei társak, barátok. Apám sokdolgú ember volt, de máig sem tudom hogyan csinálta, az életéből mindig maradt idő nekünk is. Ma már nem tudom elmondani, hogy mit es hogyan mesélt. Azt a nagyon keveset, amit magyarul tudok, tőle tanultam. Ha mesélt, szájából édes volt a szó. és most már tudom, hogy ez a harcot, háborút alapvetően gyűlölő ember mindig a békéről álmodott. író volt, költő. És katona. Forradalmár. Ebbe a képbe, amit a történelem őriz róla, olykor nehezen illeszthető bele az ember, az apa, akit ismertem egykor. Jártam itt Mátészalkán a múzeumban. találkoztam már korábban is Zalka-ku- latókkal. Hálás vagyok nekik. Nálunk a Szovjetunióban Zalka Máténak, Lukács tábornoknak meglehetősen nagy kultusza van. Megszámolni se tudom, hány levelet, kérést kapok, hogy küldjék róla valamilyen személyes emléket. Nehéz dolog ez. hiszen minden kérés kiele- githetetlen lenne. Segíteni persze megpróbálok. Valamit tudok a tömegkommunikációról. lehet hogy apám öröksége ez is. Ezt már mondtam egyszer, es ha sokáig beszélgetnénk, akkor elmondanám még háromszor. Nem arról van szó, hogy valaki folytatni tud egy életei, hanem mindig arról, hogy teljes életei éljen. Azt hiszem magyarázni kell ezt- a mondatot. Sem a gyerekeim, sem en nem élhetünk meg apánk emlékéből, de a teljesítmény, amit az életemben elérhetek, kötelezően ugyanannyi, vagy megközelítően ugyanannyi kell hogy legyen, mint az apám teljesítménye volt. — Nem arról van szó, hogy egy életet leutánozzon az ember. Ez lehetetlen is. Egy élethez legfeljebb méltó lehet a másik ember. Kis büszkeséggel mondom, hogy méltók lehetnek és lesznek a gyerekek. A társadalom, az élet változik, de a társadalomban élő ember a másfajta feladatok teljesítése közben is folytat valamit. Én- már nem hordtam derék- övet, azaz nem hordok, önkéntes ápolónő voltam a háborúban. Hadd ne meséljek erről, mert még a mesében is sok a fájdalom. Lehet persze vitatkozni arról, hogy azért mentem-e ápolónőnek, mert volt egy csodálatos apám, vagy azért, mert a Szovjetunió állampolgára voltam. Ezrek, tízezrek csinálták ugyanezt a munkát velem. tehát nyilvánvaló, hogy nekem magamnak a magam életéről kellett döntenem. Hiszem azt, hogy apám sem döntött volna másképp. Nézze, ha valakinek van egy ideálja, ha van egy példaképe, akkor én úgy gondolom, hogy jobban eligazodhat ebben a világban. — Itt Mátészalkán most nagyon jól éreztem magam. Élményerejű meglepetés volt. ahogyan légi hazában, apám szülőfalujában és Mátészalkán is a Zalka-emlékekei gyűjtik, őrzik. Lehet, hogy nálunk a Szovjetunióban az a bizonyos Zalka-kultusz nagyobb. mint Magyarországon, de bizonyos vagyok abban, hogy (és hadd mondjam most így) itthon se sikkadt el semmiféle emlék. Ami dokumentumot. múzeumba kívánkozó tárgyat elhozhattam magammal, azt el is hoztam és odaadtam az itteni múzeum nagyon kedves igazgatójának. Amikor a koszorúzási ünnepségen ott álltam apám szobra előtt, a Zalka Máté iskola udvarán, akkor egész egyszerűen csodálatos volt. hogy az apám vállára rászállt egy madár. Más volt így a műsor, és más minden. Alig beszélek magyarul, de otthon voltam abban a pillanatban. Ugyanezt éreztem, amikor apám falujában, szülőhelyén, Tunyogmatolcson jártam. Hozzáteszem ehhez, hogy nem először. Ne értse félre, de ‘ nekem minden magyarországi látogatásomkor Ukrajna jut áz eszembe. Az valamiképpen közel volt Magyarországhoz. Az emberek ott szívesen énekelnek. És ezek az énekek, dalok nagyon közel voltak a magyarországi dalokhoz és énekekhez. Édesapám na - gyón szeretett énekelni, zenét nem tanult, szegény sorsú gyerekként erről nem is álmodhatott. Énekelni viszont nagyon szeretett. És akkor mindig arról álmodozott, hogy ő majd hazajön egyszer, egy szabad, egy másik Magyarországba. Az éle; nem érte utói az álmokat. Más sors jutott neki. Az. hogy most úgy érzem, ő mégis itt van igazán itthon, nekem, az örökösnek nagyszerű érzés. Nem csak az, hogy apám immár bronzba öntött vállára otthonosan száll rá a madár, nem csak az, hogy a műsort adó gyerekek tánca önmagában is a színtiszta öröm, nem csak az, hogy a gyerekkórus hangja — nem akarok elérzékenyülni, de így mondom — a bárányfelhőkig ér. Egy világ épül itt. olyan, amiről az apám biztosan álmodozhatott. Bartha Gábor KM HÉTVÉGI MELLÉKLET
