Kelet-Magyarország, 1986. május (43. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-01 / 102. szám

1986. május 1. Q Békeszálak E gyre gyakrabban hali­ba ttunk-olvashattunk az utóbbi időben a békemozgalom akcióiról Nyugat-Európában, és tegyük hozzá, nálunk is. Fiatalok és öregek, diákok és tanárok, értelmiségiek és munkásak egyaránt részesei ennek a mozgalomnak. A tenniakarás vezérli őket, a béke megőr­zésének szándéka. Bizonyí­tották ezt a rakétaellenes megmozdulások, noha nem sikerült megakadályozni e veszélyes fegyverek telepíté­sét. E mozgalom érdeme azonban, hogy általánossá vált a tudat: ez a kényszerű együttélés nem a biztonsá­gosabb világ természetes ál­lapota. Ellenkezőleg, új uta­kat, eszközöket, partnereket, rétegeket, csoportokat, és ha lehet, kormányokat kell megnyerni az ügynök. An­nak, hogy a világ nem épít­heti biztonságát a rettegésre. Az emberiség visszautasítja a katonai gondolkodás ama logikáját, amely a biztonság legfőbb garanciáját az egyre tökéletesebb, ámde az embe­ri akarattól mind függetle­nebből működő új fegyver- rendszerekben látja. Mert az ember természetes állapota, hogy békében és biztonság­ban éljen. Az önzetlen ember saját biztonságát a másik ember helyzetének megértése, prob­lémáival való szolidaritás alapján megteremtett együtt­működés keretei (között kép­zeli el. Ez a szálak ezreinek tudatos kialakítását feltéte­lezi. Olyan kapcsolatrend­szert, amelyben az együtt­működés kiterjed a politiká­ra, a gazdaságra, a kultúrá­ra, a tudományra, és a hu­manitárius kapcsolatok leg­szélesebb körére. Amelyek­nek garanciáit az államok közötti együttműködés és az emberek, az egyes emberek közötti egyre szélesedő és mélyülő kapcsolatok egy­aránt jelentik. Olyan szálak ezek, amelyek a helyzet rosszabbodása idején feszül­nek, pattognak, néha el-el szakadnak, de amelyeket egyre nehezebb szétszaggat­ni. Ez tehát az önzetlen, hu­manista ember elképzelése saját, partnerei és barátai biztonságáról. És így látja ellensége biztonságának megvalósíthatóságát, mert az a véleménye, hogy a má­sik bizonytalansága saját helyzetét is rontja. Közhelyszámba megy, hogy a tömegkommunikáci­ós eszközök összezsugorítot­ták világunkat. Egykor oly távoli földrészek szomszé­dainkká váltak. Részesei va­gyunk messzi országok szen­vedéseinek és örömeinek egyaránt. Helyi háborúk az egész világ békéjét, bizton­ságát veszélyeztetik. Kölcsö­nösen függünk egymástól, senki nem gondolhatja, hogy elzárkózhat a világ bajaitól, közömbösen szemlélheti má­sok szerencsétlenségét. Nem mehet el szó nélkül a mind esztelenebb méreteket öltő fegyverkezés, az éhínség, a környezetszennyeződés mel­lett. Mi magyarok is így látjuk a világot! Ügy alakult, hogy dolgaink az utóbbi időben nem mennek jobban. Soka­sodnak gondjaink, az orszá­gé, az egyéné egyaránt. Se­gít az okok megtalálásában, a megoldások felkutatásában az, hogy tudjuk: boldogulá­sunk elsősorban tőlünk függ. Ám azt is tudjuk: bárho­gyan is álljon össze a „nagy megoldás”, az nem a világ­tól elszigetelve, hanem az­zal együttműködve lehetsé­ges. Ez a nemzet és az egyén programja. Mert életpártiak vagyunk. Álmainkat és vá­gyainkat csak így tartjuk megvalósíthatónak. Szocia­lista demokráciánk kitelje­sedése és érdemibbé válása csak akkor képzelhető el, ha erőinket a fenyegetettség, a jövőtől való félelem nem bénítja meg. Mert békésebb, biztonságosabb világot aka­runk hátrahagyni gyereke­inknek. Egy olyan világot, amelyben minden energiánk állampolgáraink anyagi, szellemi és morális jólétének emelését szolgálja. Ez szoci­alista társadalmunk építésé­nek programja, amely fo­lyamatos harcot jelent an­nak védelmezéséért, amit el­értünk, és amit el kívánunk érni. És nem szégyelljük, hogy ha másaktól tanulunk olyat, ami a szocializmus, mindannyiunk hasznára vá­lik. A magyar közvélemény ezért is követte élénk figye­lemmel az SZKP XXVII. kongresszusának munkáját. Bizakodással töltenek el bennünket azok az elképze­lések, amelyeket a világban felhalmozódott problémák megoldására dolgozott ki az SZKP. A fegyverkezési ver­seny megfékezését célzó ja­vaslatok, és a szocializmus építésében jelentkező óriási feladatok megoldására irá­nyuló határozatok egyaránt élvezik támogatásunkat. Ezerkilencszáznyolcvan- hat Nemzetközi Békeév. Jó lenne ha ezt az évet befeje­zése után is lenne okunk szeretni! J vacsora vagy a la­* karnyújtásnyira •egyházától. Ameny- r rövid séta alatt ■t ítélni, szorgalmas, emberek lakják. olyan udvar, amely- zana a fóliasátor, a S a házak! A ku- veszi csak észre az házakat. A legtöbb volt az egyházi szertartás. A násznagy köszönti a vendé­geket, s amíg a fiatalok az esküvői képeket csináltatják Nyíregyházán, ismerkedünk. Szól a zenekar, sokan tán­colnak, a gyerekek szalad­gálnak, kóláznak. Hétre megjön az ifjú pár. A vacsoráig van még idő, sétálunk egyet a termelőszö­vetkezet rendezett központ­fiatal társa (az utánpótlás) rigmusokat mondanak min­den fogás előtt. A segítők tálalják a húslevest csiga­tésztával. A minden lakodal­mi vacsora értékmérője egy­értelmű sikert arat. Kana- lazgatás közben eszembe jut Móricz halhatatlan remek­műve, a Tragédia. A kissze­rű emberré nyomorított Kis János arra készül, hogy a la­latalmas. Ezt a köz- ílérte a gigantomá- ízak szükségtelenül 'öt-hat szobásak), •jeszkednek az épü- -három szintesek) •kor még a földszin- Jálhatók erkélyek, nnyire funkciótla- z lépéssel az udva- d pázsiton lehet az em szükséges friss ki telepedni az er- szen mindenütt azt rtja be az ember ?sztétikája? Ugyan­it másutt. A szép az értéktelennel, énnél. Divatos itt és a barna. Lát- dítményjellegü ke­leti jelképeset is. sküvői menet elért tolikus templomtól Termelőszövetke- tjában megrende- úomig, a Vörös- tea házai sok min­totfcak példát. .4 őszövetkezet ét- árom hosszú asz- in egymás mellett vendégek könyö- Lehetünk vagy >enen. Fél öt felé Mindenki elhe- pihen: hosszú jában. A szép menyasszonyi ruha súrolja a földet, de et­től lesz szép az egész. Néha megállunk, mindketten kere­sik a szavakat, amit nem le­het csodálni. Ágnes 18 éves, Miklós éppen húsz. — Hat éve ismerjük egymást — mondja Ágnes, aki tavaly érettségizett a Zrínyiben —, egymás gondolataival is tisz­tában vagyunk. Matematika— rajz szakra jelentkeztem a főiskolára, nem sikerült, de nem mondtam le végleg a továbbtanulásról. Jelenleg a tsz-ben dolgozom. Miklós szintén Nyíregyházára járt középiskolába, jelenleg ház­táji ágazatvezető. — Mióta megszülettünk itt élünk Nap­koron. Mindketten szeretjük ezt a helyet. Nem vágyunk el innen. Számunkra Napkor vonzóbb Nyíregyházánál. Itt olcsóbb az élet, sok mindent meg lehet termelni, itt van­nak a barátaink, itt van most már a saját házunk is. Meg aztán, ha szükségünk van valamire, beugruník érte Nyíregyházára. Bár nagyon sokat javult Napkoron is az ellátás — sorolja Miklós az érveket. Nyolckor kezdetét veszi a vacsora. Az étekmester és kodalomban kiegye gazdáját, a vén Sarudyt: „Először lesz tyúkhúsleves ... Ebből meg- eszek egy dézsával” — me­ditál magában. Itt senki sem akar az első fogással jóllak­ni. Vannak, akika töltött ká­posztára, mások a sült olda­lasra várnak. Vajon milyen lakodalmakban vehetett részt a híres író Jósika Miklós, aki 1817—1837 között kisebb megszakításokkal itt élt Napkoron? Vajon tudnak-e róla, s van-e valaki, aki utá­nanézett : milyen nyomokat hagyott ez a két évtized az író munkásságán? Az egyik háziasszonyt ar­ról faggatom, hogy mibe ke­rül manapság 240 ember el­látása? Szabadkozik, szégyel- lősen sorolja a számokat: — 10 kg csigatésztát csináltunk. Nyolcvan pár csirke és tyúk bánta az ünnepi eseményt. Három disznót kellett levág­ni, két kisebbet és egy na­gyobbacskát. Körülbelül hat­van torta került az asztalok­ra. A jó hangulat biztosításá­ra 40—50 ezer forintért vá­sároltunk bort, sört, különfé­le szeszes italokat, és nagyon sok üdítőt. Hogy bejön-e? Egészen biztosan, bár nem ezért csináljuk. A két család, a rokonság nagy ünnepe ez a mai esküvő. Az éjfél minden lakoda­lomban a menyasszonyi tánc kezdete. A násznagy felhívá­sára felsorakoztak a vendé­gek, a rokonok és az ismerő­sök. Az ünnepi esemény rangját is jelzi, hogy milyen a menyasszony „árfolyama”, ötszáz alatt senki sem adott, zöld színű volt a tányér. Volt. aki ötször repetázott. Ágnes arcán néha látszott a fáradtság, de bírta erővel, lendülettel, kedvességgel. A tánc végeztével a férj „elrabolta" asszonyát, de né­hány perc múlva mindketten visszatértek. Ágnes menyecs­keöltözetben. Az asszonyok eljárták vele a „befogadási" táncot, s vad, de játékos for­gataguk kiegészült a férfiak hasonló célú táncával. Végül a férj és feleség egymásra ta­láltak, s a násznép hosszan tartó ünneplésbe kezdett. Hajnali háromkor még har­minc pár ropta a táncot. Idő­sek, fiatalok és gyerekek. Kitűnően rendezett lakoda­lom volt az Ágnesé és a Mik­lósé. Egyetlen részeget sem láttam, nem hangzott hangos szó. De az együttmulatás em­beri melegét éreztem, amely­ben megszűnnek a nemzedé­ki ellentétek, a fiatalok idő­sebb társaiktól tanulják az ünneplés módját és az embe­ri tartást. r gnes és Miklós A tíznapos nászúi­ra indulnak Ausztriába. Autó­val. Az úton fel­váltva vezetnek, hogy kíméljék egymást. Re­mélhetőleg az életben is így tesznek. A két család nőtag­jai eltakarítják a lakodalom nyomát, kipihenik a több he­tes készülődést. Számba ve­szik az egyes mozzanatokat, és minden bizonnyal megelé­gedett sóhajjal állapítják meg: minden rendben volt. S elmorzsolnak egy könnyet: kirepült a gyerek... Nagy István Attila ______________y Madártörténet rimeleti ablakunkból tel- Pj jes kilátás nyílik a tágas városi parkra. Gyakran figyelem, különö­sen tavasztól őszig a park életét. Mert élet van abban, sok színre váltakozó. A ké­nyelmes széket csakis emiatt tartom az ablaknál. Ahogy az utolsó havas na­pok is elmúltak, újult erővel zsongott fel a park. Egészsé­gesen bujálkodik a szétterü­lő gyepszőnyeg. A fák, bok­rok ■ megbomlott rügyeiből szinte érzékelhetően sarjad- zik elő az üdezöld levelek, virágbimbók rengetege. Meg- vidámodva cikáznak, válta­kozó énekszóval zengedeznek a madarak. Üj vagy éppen megjavított fészkekbe apró tojások kerülnek, s a madár­párok egyike mindig rajtuk ül, hogy kikeljenek az életet továbbvivő piciny fiókák. Az egyik, termetes platán­fán vadgo lambfészek. A köl­tő madár leröppen az aszfalt- útón lévő kis víztócsához. Iszik, közben éberen figyel. Röppen is vissza a fészekhez, amiből kifehérlik két kis to­jás. A vadgalamb a fészek melletti ágra száll, nyilván, hogy azokban kárt nem téve, vigyázva üljön vissza tojásai­ra. De azon nyomban odazu­han egy nagy veszedelmet je­lentő, rabló szándékú, szürke galléros fekete csóka is. A kétségbeesett vadgalamb bátran a rossz szándékú csó­kának ront, hogy elűzze a fé­szek mellől, s ha lehet még a fáról is. Ám levág hirtelen a fészek közelébe a második csóka, sőt utána a harmadik is. És, mintha megérezte vol­na a veszedelmet, megjelenik a vadgalambpár. Izzó harc, villámló röpkö­dés a fészek körül. A csó­kák nagyobb szárnyúak, en­gesztelhetetlenül makacsak és ravaszak. Egyikük a ga­lambokat megtévesztő röppe- nést végez, cselezve vissza­fordul és máris kapja cső­rébe az egyik tojást, s rabol­va viszi. No, legalább ezt a másikat mentenék már meg — druk­kolok szívből a galambok mellett. Ekkor az egyik ellen­ség konokul a fészek felé vág. Neki a rémült galamb­pár. A másik csóka ezt ki­használva a túloldalra röp­pen, épp a fészek szélére és viszi is a megmaradt egy to­jást. Vége a tragédiának, üres az igyekezettel, nagy madár­reményekkel épített fészek. Az egész nem tartott egy percig. De a bajnak egy pil­lanat is elég, mivel a csodált, szép természetből sem hiány­zanak a sajátosan kegyetlen esetek. S a galambpár órák múlva is ott ült az üres fészek mel­letti ágon. Ha van madárszo­morúság, fájdalom, övéké lett ekkor a legnagyobb. Asztalos Bálint Picasso: Békegalamb

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom