Kelet-Magyarország, 1986. május (43. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-24 / 121. szám
1986. május 24. A ” > Velünk élő történelem Interjú Berecz Jánossal (A XXVI. Miskolci Tévéfesztiválon Miskolc város nagydíját nyerte el a fiira.) Nagy hatású filmsorozattal ünnepelte a televízió felszabadulásunk 40. évfordulóját. A fiatalokat, az öregeket, a szemtanúkat és a közelmúlt történelmét csak könyvből ismerőket emlékezésre, továbbgondolásra, vitára ösztönözte. Iskolások, gyerekek kezdték a film láttán kérdezgetni szüleiket. Felnőtt fiatalok forrásmunkákat kerestek, középkorúak, idősek életük epizódjait idézték fel. A sorozat címe is telitalálat: Velünk élő történelem. Közelmúltunk, megélt, átélt történelmünk. Lelkesedésünk és kiábrándulásunk, megtorpanásunk kora. Apáinké, nagyapáinké és a mi korunk. És tények, adatok. Jól ismert, tudott, alig hallott vagy éppen most először publikált dokumentumok. A sorozatot szerkesztő Berecz János ma az MSZMP Központi Bizottságának titkára. Most is sajátjának érzi e jelentős vállalkozást, a Velünk élő történelem című sorozatot. — Miért tartotta fontosnak ezt a témát? Miért vállalkozott arra, hogy írója, szerkesztője legyen, s hogy a képernyőn is megjelenve kommentálja, értékelje, értelmezze az elmúlt évek történelmét? — Amikor a Népszabadsághoz kerültem, felvetődött bennem, hogy a negyvenedik évforduló jó alkalom az elmúlt évek na- gvobbszabású áttekintésére. A megvalósításhoz a tévé kínálkozott, mint leghatásosabb eszköz. A televízió is készült ilyen történelmi visszatekintésre, de még nem volt tervük. Megírtam a szinopszist, az ötlettárat. Alkalmasnak tartottam az időt, 1957-ig részletesebben, tematikusán, majd azt követően kronológia szerint tárgyaljuk az eseményeket. Ügyelve arra, hogy mindenkit, aki tevékeny részese volt a korszaknak, megidézzünk. A történelmi hűségre történész csoport vigyázott, minden résznek külön felelőse volt. — Hogy szükség van ilyen, a közelmúlttal foglalkozó filmre, sorozatra, arra éppen korábbi miskolci zsűrielnökségem idején döbbentem rá. Amikor is egy, az ötvenes évekről szóló film vetítésén (a talán mulatságosnak szánt) vastapsot, lelkesedést a mai fiatalok egyáltalán nem nevették meg, inkább érdeklődéssel, vagy csodálkozással nézték. — Hogyan válogattak a bőséges anyagból? — Sok volt az anyag, legalább 2-3 órányi film minden részhez, s aztán élő szereplők, az interjúk, memoárok. Igyekeztünk a legjellemzőbb, a legtöbbet mondó képsorokat kiválogatni. Néhány villanással a hangulatot felidézni. Például Sztálin halálát a moszkvai ravatal és a budapesti utcákon álló tömeg képével. Láthatták Rákosit és Nagy Ferencet s Hegedűs Andrást, amint a varsói szerződést javasolja, olimpikonjaink megérkezését. Megannyi átélt, megélt pillanatot. Amelyekre még jól emlékeznek az idősebbek, és amelyek megdöbbentik a fiatalokat. A sorozat részei egy-egy órányi időt töltöttek ki. Természetesen egy korszakot ennyi idő alatt nem lehet teljességgel tárgyalni, csak jelezni, vázolni és újabb kérdéseket felvetni. A néző érdeklődését egy sor kérdés iránt felkelteni. — A miskolci fesztiválra az 1953—56-os időszakkal foglalkozó Válság és kibontakozás című részt nevezték. Miért éppen erre a részre esett a választásuk? — Személyesen nem vettem részt a döntésben. De egyetértek a választással. Magam is ezt, a sorozat ötödik, vagy a megelőző negyedik részét javasoltam volna. — Miért? — Az ezekben a részekben tárgyalt időszakról volt a legnehezebb szólni. Hi- I szén annyi jót és rosszat elmondtak már róla A fel- szabadulás, az újjáépítés, a fényes szelek korszakának lendületes jó hangulata máig hiteles. Épült az ország, Dunaújváros, a Népstadion. A sorozat negyedik részében az ötvenes évek a téma, amikor még épült az ország, de már feszültségekkel volt terhes a levegő. Az ötödik részben 1953- tól 1957 május elsejéig tárgyaljuk az eseményeket. Mindezt úgy kellett feleleveníteni, hogy meglássák a válságot, a robbanást, s azt, hogy szükség volt a forradalmi ellentámadásra. — Gondolnak a sorozat folytatására, egy-egy téma, korszak bővebb kifejtésére? — Most készül egy többrészes sorozat, amely 3956- tal foglalkozik, ugyancsak a Velünk élő történelem feleimmel. — ön is részt vesz benne? — Mint eszmei irányító. Nem jó, ha egy téma egy emberhez kötődik. De minden héten ott vagyok a tévében a megbeszéléseken, most olvasom az első forgatókönyvet. Kádár Márta Tilless Béla alkotásai A művész díjnyertes pályázati munkája a budapes ti Haematologiai Intézet bejáratánál. Spirál (sárgaréz terpiasztika) LÁTOGATÓBAK __________________________________________________________ A tanár-festőnél Valójában a festő műhelyét keresem A köztiszteletben álló tanár lakásában fogad. Fülöp Sándor, a mátészalkai Esze Tamás Gimnázium és Egészségügyi Szakközépiskola tanára, rajz- és matematikaszakos, elsősorban. ezt ő hangsúlyozza a beszélgetésünk közben is, tanár. — Annak készültem, az is vagyok Nincs műhelyem, már úgy, ahogyan egy kívülálló a festő műhelyét elképzelheti. Erre még nem tellett, és valószínű, hogy nem is telik sohasem. Gondolom, hogy ez nem is fontos, vagy legfeljebb nekem lehetne az. Az egri főiskola után ide Szatmárba kerültem, aztán elvégeztem az ELTE egyetemi kurzusát. Azt már innen. Jármiból, Tarpáról, Paposról és Mátészalkáról. Ennyi év után azt mondom, hogy hazulról. — Igaza van. A tanár számadása más. Egyszerűbb, de bonyolultabb is. Az ember felteszi valamire az életét, és abban megpróbál a lehető legtisztességesebb lenni. Azt hiszem ez is keil ahhoz, hogy többet is akarjak. A tanárnak nagyszerű élmény, hogy ma már sok fiatal, nagyszerű rajztanár került ki a kezem közül, vagy a kezem alól. Ez így önmagában is teljes élet, amiért nem kell szégyenkeznem. — A festészet? Ez valami más. Apám is rajzolgatott. Hoztam magammal valamit. Hajdúböszörményben nőttem. Annak a városnak nagyon gazdag képzőművészeti hagyományai vannak. Én még ismertem Káplár Miklóst, barátom volt a Bíró testvérpár, Feri és Lajos... Gyakorlatilag a szívesen rajzoló diáknak csodálatos város volt Hajdúböszörmény. Talán tizennyolc éves voltam, amikor rendszeresen dolgozni kezdtem. Aránylag kevés sikerélményt, de rengeteg örömet adott ez a munka. Felfedeztem magamnak egy belakható világot, és ez a világ velem van azóta is. — Ezt valóban kétféleképpen lehet kérdezni. Ügy ds, hogy sikeres ember vagyok. Az utóbbi évtizedre teszem, amióta ezt néha érezhetem. Húsz-huszonkét éve szerepelek kiállításokon. Budapest, Dunaújváros, Gyula, Hajdúböszörmény, Debrecen, Nyíregyháza. . . Mind-mind felejthetetlen élmény. Találkozás, a párbeszéd lehetősége. Immár rendszeresen szerepelek a nyíregyházi őszi tárlatokon. Ez egyféle megméretés, a zsűrik ítéletei ugyanis útmutatást is jelentenek. Ugyanakkor sikertelen embernek is számíthatom magam. Megmaradtam, mert elsősorban tanar vagyok, amatőrnek. Mátészalkán élek, távol a képzőművészetileg pezsgőbb világtól. Egy kiállítás, ami élményt adhat, a pestieknek egy vilamosje- gyükbe, nekünk itt több száz forintba kerül, ha szeretnénk megnézni. Ez a több száz forint száz és száz kilométer. Elsősorban idő. És mi adhat ezért kárpótlást? Az a bizonyos közeg, amiben élek, ami azt kínálja, adja. amit rajzolok, festek. Táj. a tájban élő ember, egy villanásnyi kép, egy arc, egy mozdulat. . . — Nem, sohasem zavart, ha azt mondta valaki, hogy elsősorban egy város festője vagyok. Szeretem a változásokat, és ez a város, távolabban a táj nagyon gyorsan változik. Nos, ezeket a változásokat mindenki másképpen élheti meg. Tehát a kép nem fényképezése egy házbontásnak, vagy egy- egy lakótelep építésének, hanem ha jó a- kép, akkor a változásokhoz kötődő minden gondolat is. Lehet, hogy nehezen fejezem ki magam, de ez is olyan dolog, hogy erről nekem rajzolni, festeni könnyebb... — Való igaz, hogy sok képem van a varosban. Az üzemeknél, az intézményeknél, sokfelé. Ebben sem vagyok profi. A legtöbo ajándék, mint ahogyan az is igaz, hogy aránylag kevés kész képem van itthon, pedig hat nagyon keveset adtam. el. Egy-egy képtői elbúcsúzni mindig nehéz, de a kép. ha hiszek abban, hogy nemcsak ábrázol, hanem mond is valamit, akkor arra valót- arra szolgái, hogy lássak. Amit nekem jelentett, az abban a pillanatban már nem is igazán fontos. .. — Nehezen dolgozom-e7 Ha az időt vallatom, akkor egyértelműen azt mondom, hogy nehezen. A tanári mesterség nem a katedrán töltött időt követeli meg az embertől, A nem-alvásos gyötrődést is. egy-egy gyerekért olykor. Más: nincs műtermem, ott dolgozom, ahol éppen tudok. Ez se mindig egyszerű, néha el is keseredik az ember, és olyankor azt mondja, hogy soha többel. Legszívesebben kidobna minden festéket és ecsetet, de nem teszi, mert tudja, és ezt teljes bizonysággal tudja, hogy holnap elkezdődik egy új nyugtalanság, egy új feszültség, amiknek a vége mindig ugyanaz A munka. Ha ez másképpen lenne, akkor nem lenne szabad dolgozni, akkor valóban el kellene dobni az ecseteket... — A művész magányossága? Mondtam, hogy elsősorban, meghatározó módon tanái vagyok. Nincs magányosság, ha arra gondolok, hogy hány nagyszerű tanár dolgozik csak a környéken is. Igényes embereket nevelni vagy jó képet festeni valójában nagyon hasonló dolog. Alkotás mind a kettő. Másképpen: az nem lehet igaz, hogy csak ón hatok valamiképpen a tanítványaimra. Nyilvánvaló, ha ebben a korban akarok, szeretnék élni, ha itt akarom otthon érezni magam, akkor nemcsak én hatok a tanítványokra, tehát a diákjaimra, hanem az életükkel, igenléseikkel, tagadásaikkal, a világnak, életnek nekifeszülő indulataikkal ők is hatnak rám. És ha most egy tanítványom, volt diákom jönne, hozná a képeit, a vázlatait, akkor én nagyon boldog lennék, ha ezek a vázlatok, képek jobbak, mint az enyémek voltak valamikor. . . — Igen, igaza van. Félbehagytunk egy gondolatot. Ezt valamiképpen úgy fogalmaznám, hogy a táj és az ember. Mint mondottam, hajdúböszörményi vagyok, tehát valójában „bevándorolt”. Ugyanakkor azt is elmondhatom. hogy fiatalon kerültem ide. Régen élek, tehát itt vagyok itthon. Ebben a siető világban nagyon sok minden lesz újjá, változik meg, akár egyik napról a másikra körülöttünk. Általában jobbra, de ebben a gazdagodásban van -olyan is, amiben vesztes az ember, amikor valami szép múlik el. A festő nem szociológus, nem néprajztudós és nem irodalmár, de szándékaiban mindö- jükkel közös. Ez a világ a miénk is, a mi dolgunk, hogy szeretni is tudjuk. Tanárként is hozzáteszem, hogy megszerettetni is tudjuk. Nekem ehhez ad fogódzókat ez a tay. ez a város, ötvenhét-évemet leéltem, illetve az ötvenhetediket élem. Nyugdíjasként talán majd egyszer utolérhetem magam és megcsinálhatok mindent, amit eddig is szerettem volna. Talán tudtam is annyit, hogy megcsináljam, de... — Magányos vagyok-e? Az alkotás bizalmas dolog, és a bizalmas dolgaival legtöbbször négyszemközt marad az ember. Előfordulhat, hogy nem értik meg, amit akar, bár lehet, hogy csak azért, mert rosszul csinál meg valamit, Mátészalkán van néhány, a képzőművészetet művelő ember, van néhány más, akik a művészettel rokonok, írnak, kutatnak, gyűjtenek, tehát elképzelhető lenne egy olyan közösség, ami mondjuk az alkotóműhely rangját is kiérdemelné, de akik festünk, más-más elképzeléssel dolgozunk, a-néprajzossal, az irodalmárral csak elvétve találkozunk, és ha ritkán találkozunk, akkor közös nyelvünk, témánk, vitatémánk se lehet. Én Mátészalkáról beszéltem, de ez a tájra is érvényes. Valamikori vidéki tanítóként. mai gimnáziumi tanárként tudom, hogy milyen rendkívül gazdagok vagyunk tehetségekben. Ez az egyik. Gazdagok vagyunk azért is, meri olyan táján élünk ennek a kicsi hazának, ahol még sok minden megmenthető az egykor volt értékeinkből. Én mindezt megpróbálom képpé fogalmazni, tehát amikor rögzít az ember egy állapotot, képpé fogalmaz egy bontott tanyát, akkor is a mában él. A kép pillanat, de a festmény sohasem fénykép, tehát úgy jelenik meg a vásznon, vagy a papíron, lesz festménnyé, vagy marad vázlatnak, ahogyan az a festő, az az ember a tegnapot, a pillanatot, es együtt ebből a kettőből a holnapot látta. — Boldog ember vagyok-e? Móricz Zsig- mond szülőföldjén ez valamiféle fogalom, olyan, amit nagyon sokan ismernek. Azok is. akiknek semmi közük a művészetekhez. Én megtettem annyit, amennyi az erőmből tellett. Azt gondolom, hogy ennyi az ember dolga. — Természetesen a művészetben is ennyi a dolga. Ha most az iskolában állnék a tábla előtt, ha kezemben lenne a kréta, ha a művészetekről kellene magyaráznom, akkor felrajzolnék egy kúpot, egy olyasféle piramist, ami valóságos. A piramisoknak ugyanis elképzelhetetlen a csúcsa az alapok, a csúcsig szolgáló kövek, téglák nélkül. Én. a mátészalkai tanár, az amatőr kép r ész nem tudom, mert hiszen ne i mm hogy tesz-e helyem egyszer > ■ ■ i i misban. Ezt eldönti mari az i ló. 1 • . .* ' napi munkához mindenképpen ■ ; r ennek a piramisnak a vésze — A terveim? Nem tudok um H mi róluk. Dolgozom Bartha Gábor KM HÉTVÉGI MELLÉKLET
