Kelet-Magyarország, 1986. március (43. évfolyam, 51-75. szám)

1986-03-01 / 51. szám

1986. március 1. ^ Delibes születésének 150. évfordulóján Ki ne ismerné a Coppélia cí­mű balett melódiákban gazdag muzsikáját? Léo Delibes fran­cia zeneszerző komponálta. A művész, aki tanulmányait a párizsi konzervatóriumban vé­gezte, 150 évvel ezelőtt, 1836 februárjában született, és 1891. január 16-án hunyt el. Korá­nak legkedveltebb zeneszerzői közé tartozott, akinek operáit, táncjátékait szívesen adják elő mind a mai napig. Hazánkban Léo Delibes mű­veit először a régi Nemzeti Színházban hozták színre. A király mondta című operáját először, de nem nagy sikerrel. Legfeljebb ötször adták. De még ennél is kevesebbet ját­szották a hasonló közönnyel fogadott, s 1881-ben színre ho­zott dalművét, a Jean de Ni- velle-t, amely három előadás után letűnt a műsorról. Az igazi lelkes fogadtatás Buda­pesten már az új Operaház megnyitása után következett be. Akkor adták először azon a színpadon legnagyszerűbb művét, a Lakmét. A címszere­pet Gianchi Bianca énekelte, Nicalantha pedig Ney Dávid volt. A közönség fergeteges tapssal fogadta a híres csen­gettyű-áriát, amelyet újra és újra megismételtettek. A Lak­Jelenet a Coppélia 1969-es operaházbeli előadásából: Balogh Ágoston és Menyhárt Jacqueline mé egy másik későbbi csodá­latos hangú énekesnője Sándor Erzsi volt, akinek szobra ma ott látható dalszínházunk elő­csarnokának erkélyén. Ugyan­ilyen sikert arattak a zene­szerző balettművei. így első­sorban a Coppélia, ami arról szól, hogy Coppélius, a bábké­szítő eleven bábut óhajt létre­hozni. A figurát megalkotja, s amikor ezzel egy Franz nevű fiatalember találkozik, belé- szeret. De aztán rádöbben, hogy nem élő leányt lát maga előtt, és visszatér elhagyott szerelméhez. A mai nézők még emlékez­hetnek a Coppéliára Harango­zó Gyula koreográfiájában, ahogy a Seregi László beállí­totta Sylvia című Delibes-ba- lettra is. E két táncjáték dal­lamai sűrűn hangzanak fel az Állami Balettintézet óráin. A magyar sajtó mindig ro- konszenvvel kísérte a Delibes- művek előadásait. Többször emlékeztettek arra, hogy Tho­mas, a Mignon című opera szerzője volt a tanára. De so­kat tanult Cherubini, Méhul, Boieldieu, Berlioz művészeté­ből is. „Finom érzékű, válasz­tékos tehetség”, — írta róla egy kritikus. Léo Delibes egyébként arról is nevezetes, hogy ő hangszerelte Jacques Offenbach hátrahagyott ro­mantikus operáját, a Hoff­mann meséit. A sors különös véletlene úgy hozta, hogy De­libes sem tudta befejezni sa­ját utolsó művét, amelynek partitúráját barátja, Jules Massenet egészítette ki. Mind Delibes, mind Masse­net eljöttek Magyarországra. Budapesten forró ünneplésben volt részük. Hogy ezt a ven­dégszeretetet viszonozzák, 1879-ben fényes és jövedelme­ző ünnepséget rendeztek Pá­rizsban a szegedi árvízkáro­sultak javára. Muzeum magángyűjteményből Régi idők tárgyai dpagyon E zelőtt tíz évvel kezdte el gyűjteni Apagyon a rég­múlt idők tárgyi emlékeit Bartha Károly nyugdíjas. A szorgos gyűjtőmunka ered­ményeként azóta helytörténeti múzeumot rendeztek be a Kos­suth utcán, az általános iskola régi szolgálati lakásában. Képe- jnk az ott kiállított tárgyakról készültek. Kézi mosó a századforduló ele­jéről. Csehszlovák vasöntők munkája: Szent Ilona. Neolit kori csiszolt kőbalta és egy későbbi rézcsákány. Oromvázas majolikaedény, amit kétszáz évvel ezelőtt teázáshoz használtak. Kelta kori cserépedény. (Császár Csaba felvételei) A levél: „Tessenek kijönni a szám alá, ahol egy 70 éves megvert, beteg anyát talál­nak mezítláb járkálni és tűz nélküli lakásban lakni. A 40 éves munkanélküli fia áldo­zata. Könyörgünk az utca ne­vében, aki bele nem szólhat, félve a fiától, hogy ha lehet, ezt az állapotot szüntessék meg... ha kijönnek, minden­ről felvilágosítjuk, de a té- ( nyék. is beszélni fognak... a néni neve. Sürgős intézkedé­süket nagyon várjuk. Tiszte­lettel a ... utcai lakosok" Ennyi. Forgatom kezemben a kitépett noteszlapot. A gye­rekes írás semmi támponttal , nem szolgál, hogy a „felvilá­gosítjuk” kinek a segítségét vagy legalábbis információt 1 ígéri. Voltaképpen névtelen i? levél, s mint az ilyenek jó része, rágalmazás is lehet. A lelkiismeret mégsem hagy nyugodni. Gyerünk N-be. ez E. néni? hatezer sodál­kön, id­— Látja, én erről nem is tudok... No, mindjárt utána­nézek. Amíg a tanácselnök oda­van, belelapozok az asztalon heverő beszámolóba. Még a falugyűlésre készült, amolyan mérlegféle arról, hol is tart ma a település. Megkeresem az idősekkel foglalkozó feje­zetet. Nézzük csak... Tavaly másfél millió forintot költött a tanács segélyezésre. 66-an részesülnek rendszeres támo­gatásban, háromszor ennyien kaptak az elmúlt évben rend­kívüli segélyt. Hivatásos gon­dozónő lát el 12 idős embert. 85-en veszik igénybe a köz­ségben a szociális étkezte­tést. .. Böngészném még az adato­kat, de visszajön a tanácsel­nök. — A főelőadónk, aki fog­lalkozik ezekkel az ügyekkel, most táppénzen van, de üzen­tem neki. hogy ha tud, jöj­jön be. 0 majd elmondja a őszieteket. Nekem annyit si- ü.lt most kideríteni, hogy n rendszeres szociális kap, havi 2150 form­ával csakugyan baj sok mindent tu- 1eni, az anyja mindig pártját fogja... Tud­ja, hogy van — akármilyen is, csak az ő gyereke... Hisz ha nem inna... A főelőadó már tudja, mi­ről van szó, vaskos paksamé- tával érkezik. — Látja, ez a sok papír mind ebben az ügyben szüle­tett. 1979 óta foglalkozunk E. nénivel, meg a fiával. A néni nem csak segélyt kap, gondozónőt is rendeltünk mellé, hordunk neki ebédet — bár ezt múltidőben kelle­ne mondanom, mert nemrég kaptunk egy levelet... Részlet E. néni fiának leve­léből : „Édesanyám ügyében kér­ném, hogy nem kér gondozó­nőt semmilyen alapon... én teljesen ellátom... a tiszta­ságról élettársam gondosko­dik”. — Vajon miért írta V. F. ezt a levelet? — őszintén szólva én sem nagyon értem, hiszen ő hol dolgozik, hol nem; rendsze­res keresete, amiből az any­ját is támogathatná, nincs... Köztünk szólva, a segély is alighanem az ő zsebébe, s onnan a kocsmába vándo­rolt. ... A rossznyelvek sze­rint a gondozónőt is azért nem akarja beengedni a la­kásba, hogy ne legyen, aki a körmére néz. .. Józanon nem lenne vele semmi baj, dehát ritkán józan. Volt már elvo­nókúrán is, de hiába. Most újra kényszerelvonó-kezelés- re köteleztük. Hányszor vol­tunk már kinn náluk a kör­zeti rendőrrel is, de ajtót se nyit. S amíg az anyja nem tesz feljelentést, vagy leg­alábbis nem ismeri el, hogy ittasan a fia csakugyan bán­talmazza, semmit sem tehe­tünk. Bár, hogy tényleg meg­ütné az anyját — ezt magam sem akarom elhinni... Nem megyek én sehová! E. néniék kint laknak a falu szélén. Szoba-konyhás kis ház, lepedőnyi udvarral, mögötte kert. Az ajtó csuk­va, többször is megkocogtat­juk, míg végre kulcs fordul a zárban. E. néni fia nyit ajtót — itthon van most is, noha már jól benne járunk a nap­ban. Égrenyíló konyha, der­mesztő hideg, pedig a régi­módi tűzhelyben piroslanak a lángok — most gyújthattak be. V. F.-en kívül még egy férfi fogadja köszönésünké* — mint később kiderül, va­lamelyik ismerős. A konyha- asztalon egy lábasban étel­maradékok, kenyér, mosat- lan edények. E. néni ágyban fekszik. Jöttünkre a fejét sem emeli A lélek hidege fel. Huzat nélküli dunna, párna között didereg. — Beteg az édesanyja? — Hát. így találtam, mi­kor hazajöttem. Nincs énne­kem időm arra, hogy őrá fűtsek, étessem... — Most dolgozik? — Egy kőművesnél. A hó­nap végéig, mert megjött a papír, hogy be kell vonulni elvonóra. — Miért nem engedi be az édesanyjához a gondozónőt? Amíg ő járt magukhoz, sose volt itt ilyen rendetlenség... — Még hogy én nem enge­dem be?! Felénk se néz sen­ki, pedig láthatja, hogy van az anyám... — Dehát maga írta a leve­let, hogy... — Miféle levelet?! Nem emlékszem semmilyen levél­re. .. — Ha nem akar emlékez­ni, hát nem akar... Az élet­társa? — Már nem vagyunk együtt, elköltözött. Inkább azt mondja meg, mér nem viszik el az anyámat valami szociális otthonba? Én nem tudok róla gondoskodni, még a végén valami bajom lesz belőle. így is azt mondják a faluban, tudom én, hogy ke­zet emelek az anyámra, pe­dig én aztán egy ujjal se nyúlok hozzá, úgy éltessen a teremtő! Nem tudni, mi az igazság. A szomszédok állítása sze­rint E. néni nem egyszer ke­resett náluk menedéket itta­san hazaérkező fia elől, aki egyébként azt is rossz néven vette, ha néhanapján egy-egy tányér levest vittek az asz- szonyok az édesanyjának. — Jobb, ha nem szól az ember semmit! Én nem lá­tom, nem hallom, mi törté­nik a szomszédban... Hiány­zik az nekem, hogy idejöj­jön, ránkverje az ajtót, ami­kor leissza magát?! — le­gyint az egyik utcabeli, és beteszi maga után a kiska­put. A tanács sem tudta tanús­kodásra bírni a környék la­kóit — mindenki tart V. F. bosszújától. E. néni mindezek ellenére ragaszkodik otthonához. Nem hajlik semmiféle kérésre — maradni akar, bármennyire is mostohák a körülményei. Maradhatna is, ha lenne, aki gondját viselje. Mert gond­viselőre szorul, nem csak a kora miatt. E. néninek ugyanis kezdődő agyérelme­szesedése van, s öntudatlan perceiben-óráiban egy szál ingben, mezítláb bolyong a kertben mindaddig, míg va­lamelyik szomszéd észre nem veszi. Legutóbb — hideg téli éjszaka volt — közvetlenül látogatásunk előtt fordult elő hasonló eset, amelynek szo­morú következménye E. néni mostani állapota. Emiatt esett ágynak, és emiatt ékte­lenkednek sebek a kezén, lá­bán — a fagyás nyomai... Egyetlen megoldás maradt: E. nénit sürgősen kórházba kell küldeni. Még dolgom van a község­ben, kora délutánra végzek. Mielőtt hazaindulnék, még beszélek a tanácselnökkel. Tőle tudom meg, hogy E. né­nit már el is vitte a mentő. És ha nem íródik meg az a bizonyos levél? ★ ★ ★ Történik mindez napjainkban. A tényeken semmit sem változtattunk, a szereplőket azonban találomra kiválasztott monogrammal jelöltük meg. Gönczi Mária

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom