Kelet-Magyarország, 1986. március (43. évfolyam, 51-75. szám)

1986-03-01 / 51. szám

KMhÉTVÉGI melléklet iSWW ———— ÄWSÄÄ'^liWiOSSSiÄ'Ä­□CIBKEEHa Amikor Sebestyén Sándort Zrínyi Ilona utcai műtermében megláitogattam, a városi főépítészt is ott találtam. Éppen elmélyült beszélgetést folytattak. Közben a most épü­lő Benczúr Gyula kollégium makettjét néze­gették, ami elé Sebestyén Sándor üveg­plasztikát tervez. A főépítész és a művész hallhatóan, „egy nyelvet” beszél, jól megér­tik egymást. Nem csoda. Munkatársi kap­csolatuk nem újkeletű. A közelmúltban ugyanis Nyíregyháza belvárosában több művészi ihletésű cégért helyeztek ed, amit Sebestyén Sándor éppen a városi tanács megrendelésére készített. Hosszan tartó szakmai 'beszélgetésük után erről kérdeztem először. — Mit jelenít a művész számára, ha olyan műalkotásokra kap megbízást, amelyet az elkészülte után naponta végigpásztéz a já­rókelők tekintete? — Minden megbízásnak örül az ember, de az, amivel a közvélemény rögtön találkozik, különösen izgalmas. Az alkotás azonnal megméretik. Nyolc cégént készítettem ed­dig és megelégedéssel hallottam, hogy tet­szik a nyíregyházi járókelőknek. Továbbiak­ra is kaptam már megbízatást. — Ugye nem éritettem félre: valóban üvegplasztikát készít? Tudom, az üveget új­ra és újra felfedezik. Századunkban óriási karriert fut be, szédületes távlatokat nyit az elektronikától az űrkutatásig. Talán a mű­vészet is új lehetőséget lát az üvegben? — Az üveg megfoghatatlan csoda. Halt­ezer éve ismerik és még mindig nem tudják minden titkát. Évezredek óta készítenek be­lőle gyöngyöt és varázslatos dolgok készültek az ősi hutákbán is. A üvegfúvás során újra felfedezték, de az igazi karrierje csak most kezdődik. Az élet egyre több területén hasz­nálják. Beláthatatlan távlatokat nyit a szobrászatban is. Másféle esztétikai irányt, új kifejezési formát, formaképzést tesz le­hetővé. — Régóta foglalkoztatja az üveg ? — Üvegműves voltam. Mikor a szakmában dolgoztam, nem volt rá lehetőségem, hogy elmélyüljek az üveg kínálta lehetőségek­ben. De most rendkívül hálás vagyok, hogy megismerhettem az üveggyártás techniká­ját, folyamatát. Kemény és szigorú techno­lógiát kell alkalmazni, hogy megszelídüljön. De roegiéri. Sérülékeny, de mégis rendkívül szilárd1 anyag. A földben felejtett vas 30—40 óv alatt 'tönkremegy, az üveg viszont nem. Nagy felelősséggel és kockázattal jár a meg­munkálása. De megérdemli a megkülönböz­tetett bánásmódot. Kényes, nemes anyag. Az üveg „fényplasztikát" is jelent, nemcsak tö­meget. Sebestyén Sándor az üvegről szóló átszel­lemült előadása közben kinyitja a szekrényt, és egy üveglapokból összeállított kockáit mu­tat. A kockáiban olyan gömb látszik, ami va­lójában minős is. Akár egy bűvös kocka. A művész nem árulja el titkát, csak annyit mond, hogy nagy lehetőség rejlik benne. Az általa kitalált üveg bűvös térhatásában be­láthatatlan távlatokat sejt. Megcsodálom a polcokon elhelyezett bronzalkotásokat is. A humortól a fájdalomig meghökkentően széles érzelhii skálát képes kifejezni a ne­hezen megmunkálható, súlyos anyaggal. De a legtöbb tárgy a mozgás pillanatait örökíti meg. — Nem szeretem a statikus dolgokat — mondja. — Mindig azt keresem, ami meg­mozgatja a formát. Tartalmilag is. A mozgás élet. A plasztikának nem az a funkciója, hogy életképet adjon. Az élet egy pillanaté­Á forma mozgatója mák rögzítésével sokkal többet lehet elmon­dani. Sebestyén Sándor műtermének aszta­lán egy olasz nyelvikönyv. Megtudom, hogy olaszul tanul. — Megfogadtam, hogy nem lépek addig a művészet földjére, Itáliába, amíg nem be­szélem elfogadhatóan a nyelvüket. A műteremben a mennyezetről zsinórral felfüggesztett játékrepülők csüngnek. Tu­dom, hogy a művész csak a számára fontos dolgokat helyezi el műtermében. Mit jelent Sebestyén Sándornak, a művésznek a repü­lés? — kérdezem. — Vitorlázom. Igaz eddig csak Oktatóval repültem, egyedül sohasem. Odafönt egészen más a térélmény. A három dimenziót igazán csak odafönt lehet megérteni. Repülés során olyan élményekhez jutok, ami lenyűgöz, s amit szeretnék majd műveimben is megfo­galmazni. Érzem, megérzem, milyen csodála­tos tehet a csillagokhoz kőzet az űrben. Sebestyén Sándor nemcsak alkotásaiban fejezi ki magát szuggesztíven, hanem beszéd­ben is. Kerüli az akadémikusnak ható szöveget, nyelvhasználata fiatalos. Ezért csak félve kérdem, hogy beszéljen művészi hit­vallásáról. •— Űigy gondolom, fontos, hogy az embert megismerjék a munkájáról. Nem arról, hogy oda van írva a neve. Picasso, ha csak egy daráb papírt összegyűrt, már az is azonnal felismerhető Picasso-mű volt. Az igazi mű­vészet azzal kezdődik, hogy az alkotó saját­ságosán egyedi azonnal felismerhető művet készít. Legyen ott a művész, látható és még­is láthatatlan stílusjegye a maga alkotásán. Minit említettem, az üveg titkát szeretném megfejteni. Sok időt fogok a közeljövőben szentelni neki. Ha dolgozom, úgy elítélik a nap, hogy észre sem veszem, és már sötét van. Ki kell használni az időt. Nem szabad elpazarolni. Bodnár István Szépen magyarul — szépen emberül Játékosan, mégse durván Sokan és sokszoc elmondták és leírták már azt. hogy az ifjúság szóhasznáilatát egyfelől ötletes­ség, találékonyság, szinonima- gazdagság, a játékos szóalkotás jellemzi, másfelől pedig a tolvaj­nyelv szavainak nagy száma-, az ízléstelenségek, a durvaságok, a túlzó jelzők és a mindenes szók uralma. Ez az ellentmondás, amely nemcsak az ifjúság nyel­vére, hanem a magatartására is jellemző, nagyon jól'megügyel­hető e nyelvváltozat rokonértel- mű szavaiban. Az oilyan szavakat nevezi így a nyelvtudomány, amelyek ugyan­arra a fogadómra vonatkoznak. Legtöbbször azonban mégsem cserélhetők fel egymással. Vagy azért nem. mert más a szók hangulata (az apa és az atya fo­galmi tartalma ugyanaz, de az apa a mindennapibb, a bizalma­sabb megnevezés, az atya ünne­pélyesebb és régies), vagy mert más a használati körük és mód­juk (kutya* — macska barátság helyett nem mondhatunk ilyet: eb — macska barátság). A tár­salgási nyelv házmestere a hiva­tali nyelvben házfelügyelő, a köznyelvi lopott holmi a tolvaj­nyelvben iszajré, a jó barát a a jassznyelvben haver. A Dunán­túlon és a Duna—Tisza közén a kukorica elnevezés használatos, a Tiszántúlon a tengeri, egyes keleti vidékeken a törökbúza járja. Egyik útszéli növényünk a tudományos irodalomban ta­raxacum officinale, a köznyelv­ben pongyola pitypang, a nyelv­járásokban pedig gyermeklánc­fű vagy pimpó. Az ér, csermely, patak, folyó, folyam szinonima- sor tagjai nagyságban, a szalad, fut rohan, vágtat, száguld sor tagjai pedig a helyváltoztatás gyorsaságában térnek el egymás­tól. A társalgási nyelvben a fel- cserélhetőséget megakadályoz­hatja a beszélő viszonya a szó­ban forgó személyhez. Az ellen­ségünk, ha történetesen kövér: dagadt, dagadék, zsírcsászár vagy hájtömeg; ha barátunk: dagi, dagica vagy jó húsban van. Az ifjúsági nyelv egyik nagy értéke a rokon értelmű szók nagy száma, ötletesek, humoro­sak, máskor ízléstelenek és dur­vák. Az ifjúságot ugyanis nem igen érdekli az, hogy a rokon értelmű szavak közti sokszor egészen világos, máskor csak fi­nom árnyalati különbségek te­szik nyelvünket pontossá, szaba­tossá. Meg akarják hökkenteni szóhasználatukkal a felnőtteket, és imponálni akarnák társaik­nak. Nem törődnek azzal, hog? egy-egy .szónak más a használa­ti köre, más a hangulata, mint a helyettesített szónak, és bizo­nyom beszédhelyzetekben humo­rosnak hatnak, máskor megüt­közést keltenek. Az sem zavar­ja őket, hogy a helyettesített szónak olyan rokon értelmű párja nincs is. A köznyelvi régi szónak szino­nimája az avas szó. A köznyelv­ben azonban csak a szalonna, a zsír, a vaj lehet avas. Avas du­mának nevezi fiatalságunk azt a beszédet, amely régóta ismert dolgokat taglal. „Avas vagy” — mondja annak, akit már régen ismer. A meghal érte, bolondul utána e nyelvváltozatban: dög- ük utána. Ez az ige a köznyelv­ben általában csak állatra vonat­kozik. Tudják ezt a fiatalok is, hiszen az, állattant dögtannak nevezik. A köznyelvben is na­gyon durvának érezzük, ha ezt halljuk valakitől: nem dolgozik, egész nap döglik az ágyon. A döglik szinonimatárisai sem ép­pen jobbítóak: beleesett, bele­szédült, bepörgött valakibe. A csodálkozástól leesik az álla kifejezés helyett a leszakad a pofája szókapcsolatot használja. Ennek gyakran halljuk a ,,köl- tőiibb” változatát is: Orcám a por­ba hull. Az eltűnik, elmegy, el­távozik igéket a lerohad, leko­pik, apasztja a létszámot igék­kel, illetve kifejezéssel helyettesí­ti. Sok szavuk pedig a helyettesí­tett szóhoz képest túlzásnak vagy lekicsinylésnek hat. A mosdás kosztalanítás, a logarléc logar- lőcs, a függvénytábla függvény­deszka, a disznóság sertésség, a piszokság szemétség, az arcát­lan képtelen, a bogaras hangyás, a nagyképű nagyképernyős, a kamarakórus spájzkórus, a pa­radicsomleves sulikoktél, a sár­gaborsó-főzelék guánómártás, az aprópénz szecska, az autó sze­kér, valaminek a vége pedig omega. Bachát László Merre tart a filmművészet? A 80-as évek első felében az amerikai film határozta meg a világ filmforgalmazá­sát, jelentékenyen a hazait is, s azzal az üzleti szempon­tok által vezérelt szemlélet- móddal, amelyet a tengeren­túliak képviselnek, kialakí­tott egy szerencsésnek aligha nevezhető ízlésvilágot a mo­zinézők többségében. Ennek egyik változata a melodra- matikus elandalodás iránti vágy (Kramer kontra Kra­mer, Love story), a másik az erőszak nyomán megterem­tődő izgalmi állapot kedve­lése (Apokalipszis most, Ma- raton életre-halálra), a har­madik a primitíVj technici- zált mese szeretete (Csillagok háborúja, E. T.). Ezek a filmek felgyorsítot­ták azt a polarizálódás! fo- • lyamatot, amely már koráb­ban is létezett szórakoztató film és valódi filmművészet között. A kö'zönségigény, az üzleti szempontok uralma egyre inkább meghatározta a filmgyártás egész folyamatát, a forgalmazás rendszerét. A filmművészet az említett idő­szakra szép lassan elveszítet­te azokat a pozíciókat, ame­lyeket az 50-es évek végén, a 60-as évek elején az új hul­lámmal megteremtett magá­nak. (Jellemző módon lett az „áldozata” a kommercializá- lódási folyamatnak Truffaut, aki a leghangosabb harcosa volt a „papa mozija” elleni frontnak, végül maga is ilyes­fajta filmeket készített.) Ma ott tartunk, hogy Gaál István — úgy vélem legalábbis — örülne, ha Orpheus-filmjét annyian megnéznék a mozik­ban, mint ahányan az or­szágba beszivárgó Rambo- videokazettákat (a vietnami háborúban résztvevő ameri­kai katona dicsőítését szol­gáló filmeket) a magántulaj­donú lejátszókészülékeken. A művészettörténet azt igazolja, hogy minden túl­hajtott törekvés előbb-utóbb átcsap önmaga ellentétébe, s bizonyos jelek az amerikai film világában arra enged­nek következtetni, hogy a nagy mesélő hullám túlju­tott már a csúcspontján. A filmművészet is megkí­sérel kiutat találni az adott helyzetben. Az egyik lehetsé­ges változata ennek az útke­resésnek az, amit Szabó Ist­ván képvisel két utóbbi mun­kájával, a Mephistoval és a Redl ezredes sei. Lényegében átvesz több olyan eszközt a mai kommersztől, amit vál­lalhat: a látványosságot, a nagyméretűséget, a sokágú konfliktusrendszert, de nála a filmcselekmény rendkívül célirányos módon tör egyfi- lozófiailag megalapozott gon­dolati építmény kifejezésre juttatására. Tulajdonképp ugyanez a törekvés figyelhe­tő meg Bergman Fanny és Alexanderében is. A megújulás irányába mu­tatnak a dokumentarista tö­rekvések is. Nem a tiszta do­kumentumfilmekre célzunk, hanem azokra, amelyek fik­ciós elemekkel ötvözik a tényszerűen megjelenített va­lóságot. Ennek a magyar filmgyártásban erőteljesebb jelei fedezhetők fel, mint másutt. Ez döntően az álla­mi mecenatúrára vezethető vissza, a nyugati filmgyár­tásban az ilyen jellegű mun­kák elkészítése aligha szá­míthat nyereséges vállalko­zásnak. Mindenképp figye­lemre méltó e téren a forgal­mazási nehézségekkel is da­coló, magyar vonatkozásokat hordozó Jim Jarmusch-film, a Florida, a Paradicsom; ha­zai termésünkből pedig fő­ként a bemutatásra váró Kovbojokat kell említenünk, melyet ifj. Schiffer Pál ren­dezett. Az utóbbi száz esztendő művészeti válságainak és új­rakezdéseinek aligha volt olyan fejezete, amelyben ne jelentek volna meg az úgyne­vezett formabontó törekvé­sek. Megítélésük nem intéz­hető el egy-két mondatban, de úgy tűnik, hogy a film- művészetben csak átmeneti szerepük lehet a médium sa­játosságai miatt. A magyar experimentalista filmnek kétségkívül a közelmúltban elhunyt Bódy Gábor volt a vezéralakja, de a Balázs Béla Stúdióban ennek a törekvés­nek jelentkeznek folytatói. Az újabb időszak széttördelt cselekményű játékfilmjeiben mintha ennek a kezdeménye­zésnek a hatásai öltenének testet. Hogy bekövetkezik-e egy olyan markáns arculatú, sok­színűségében is rengeteg azo­nosságot felmutató megúju­lási folyamat a filmművé­szetben, mint amilyen az új hullám volt, ma még nem tudható. De a tévé tömeg­árui, a videoclippek özöne, a pornó bár csökkenő, de léte­ző divatja miatt erre nagy szükség lenne, mert egyéb­ként a mozgóképi kultúra le­értékelődésével kell számol­nunk. Hamar Péter HM Ki veszi magának a bátor­ságot, hogy élete történetét, annak intim részleteit meg­írja, kiadassa, mert úgy véli, az mások számára is érde­kes, sőt tanulságos lehet? Manapság — azt kell mon­dani: sajnos — elég sokan. Elszaporodtak az utóbbi idő­ben az önéletrajzok, divat lett az önvallomás, olykor in­dokolatlanul is, kiadó nélkül saját zsebre is. És ezek kö­zül egyik-másik bizony mesz- sze jár az irodalom ösvényei­től. Kivételes műnek tekinthe­tő az önportré-irodalom al­kotásai között a közelmúlt­ban megjelent Egy színész vallomásai című kötet, me­lyet századunk egyik legzse­niálisabb színésze, Laurence Olivier ad közre. Olvasása közben magunk adhatjuk meg a választ olyan kérdé­sekre, mint például: milyen kaliberű, súlyú egyéniség te­heti meg büntetlenül élete részletes, szinte percnyi pon­tosságú lefestesét? Vagy pél­dául: szükséges-e feltétlenül az a bizonyos írói véna az élvezetes stílushoz, ha a szer­ző nem irodalmár? Hálószo­batitkokat is vár az olvasó —. meddig lehet vajon el­menni ebben a kérdésben? Olivier könyvét „együltőben” fogadjuk el olyan tisztának, mint egy pohár friss víz. Hogyan vezetett az út az első nyilvános szerepléstől a világhírig, hogyan lett az ál­lástalan színészből az egész világon az egyik legmegbe­csültebb művész? Ezt a pá­lyaképet mutatja be a 20-as évektől ‘ szinte napjainkig. Több, mint fél évszázad szín­házi tablója elevenedik meg: Egy színész vallomásai az Old Vic és a Nemzeti Színház szervezése körüli •' gondok, az amerikai film­gyártás luxusvilága, s eköz­ben megismertet kortársai­val, rengeteg barátjával, a színház és a film halhatatlan személyiségeivel. Magyar olvasó és színház- látogató számára szokatlanul szövevényes színházi világ képe tárul elénk. Állandó társulat nélküli színházi épü­letekben egy-egy produkcióra szerződő-szövetkező, rendsze­rint tájolással is foglalkozó együtteseket ismerünk meg. Hihetetlenül erős ezekben a csoportokban a közösségi szellem. Bár az állandóság a legkevésbé sem jellemzi eze­ket az alkalmi társulásokat, megdöbbentő az a felelősség- érzet, ahogyan maguk és egy­más munkáját figyelik, és az a művészi alázat, amellyel az előadáshoz a siker érdeké­ben közelednek. Megjegyzi például, mennyire kiközösí­tette magát az a színész, aki­nek nem volt eléggé biztos a szövegtudása, és ezzel lejá­ratta az egész produkciót. Pályája egy szakaszában, már érett művészként, várat­lanul csapott le rá a lámpa­láz, a görcsös félelem a szín­padra lépéstől — így érthető, hogy ez az állapot mennyire hatalmában tartotta. A leg­kiválóbban érezte viszont magát a mindenes-színész „szerepkörében”, amikor egy­szerre volt egy team-ben szervező, társigazgató, fősze­replő, a kellékes, a jelmezes partnere, aki mellesleg a műszakiak „hátországában" is járatos. Erről a „karmes­teri” munkáról olvashatók a kötetben a leglenyűgözőbb részletek. Laurence Olivier főként mint a Shakespeare-alako' megformáló ja vívta ki a / lághírt, ezekért az alak-’ kért kapta a főrend' got, és lett tagi' Házának — ár­kodé szerér (Lelkesedi beleegyezését kérték, hogy egy mozdonyt elnevezhesse­nek róla.) Tankönyv lehetne a színművészeti főiskolán a kötetből, ahogyan a shakes- peare-i szerepekre készülés­ről — a félelemtől a feladat­hoz felnövésig — beszámol. Hasonlóképpen erőt, példát adó részek szólnak a művész lelki és fizikai állóképessé­géről, hihetetlen munkabírá­sáról, ahogyan szinte heten­te, vagy éppen naponta pend­lizett Amerika és Anglia kö­zött. És micsoda emberben lakozik ez a művész! Aki gyöngeségeit, félelmeit, félre­lépéseit sem hallgatja el. Nem titkolja például felesé­ge mániákus depresszióját, akinek betegsége miatt egy időben jó ha napi két órát aludt, miközben egyik óriási alakítására készült. Mély ér­zelemmel és kultúrával elem­zi férfi és nő viszonyát, míg igazi társát, harmadik fele­ségét megtalálta. Vívódó, töprengő típusú személyiség, akinek a szín­ház nem munkahely, nem hi­vatás, hanem maga az élet. Minden cselekedetét az moti­válja, hogy az életét a szín­házra tette fel. Ennek szelle­mében egészíti ki hatalmas memóriával az önéletrajz alapjául szolgáló naptári be­jegyzéseket. Stílusa könnyed elegáns, fanyar humor s?; át, ami a részletek fin'- gát a fordítás közfty»- tő Prekop Gabt- sait is dicsér’ Hamlet, Nelson a' Lauren lisszá’ ke* 1986. március 1.^^

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom