Kelet-Magyarország, 1986. február (43. évfolyam, 27-50. szám)

1986-02-15 / 39. szám

1986. február 15. góta gyakorolja“ Huszár István: Ratka sorsa. (Elek Emil reprodukciói) 75 ive született Básti Lajos A számok nem sokat árul­hatnak el egy színész pálya­futásáról. Most mégis hadd kezdjük ezzel: Básti Lajos hetvenötször volt Bánk bán, százötvenszer öltötte magára Csongor jelmezét, és ötszáz- szőr játszotta el Az ember tragédiája Ádámját. 1911-ben született Keszt­helyen. Hogyan lett színész? Erről vallott egy régi inter­júban. „Néhai drága jó ba­rátom, Mányai Lajos minden évben Keszthelyen nyaralt a rokonainál. Így lettünk ke­nyeres pajtások ötéves ko­romtól fogva. Mányai 1932 nyarán végezte él a Színmű­vészeti Akadémia első osztá­lyát, s ő beszélt rá arra, hogy jelentkezzem én is felvételi­re. Még azt is kitalpalta va­lahogyan, hogy a Nemzeti Színház akkori igazgatója, Hevesi Sándor meghallgas­son. Az új életet új néven kezd­te: Beregi Lajosként, melyet Beregi Oszkár — a Nemzeti legendás Hamletje, Ádámja — iránti rajongásból vette fel. 1934. január 31-én jelent meg először a neve nyomta­tásban: az akadémiai növen­dékek Shakespeare Szent­ivánéji álom című művét mutatták be. Az akadémiától 1935 ápri­lisában a Váljunk el című vígjáték Des Prunelles szere­pével búcsúzott, s a kritikák méltatták komoly tehetségét, könnyedségét. Jóképű, snáj- dig színész — írták róla, s már készült a skatulya, melybe behelyezték, hogy az­tán ő legyen a nők bálványa, a délceg bonviván, a szőke és kék szemű amorózó. Jól állt rajta a frakk, az egyen­ruha, szép orgánumát selej­tes társalgási darabokban ka­matoztatták. Sokáig nem hit­ték el neki, hogy karaktert tud építeni, s lassan már ma­ga sem tu<^ta, színész-e való­jában, vagy csak kellemes kellék, dekoratív jelenség. A diploma után előszőj- a Belvárosi Színházhoz szerző­dött, majd két év múlva, 1937-ben a Vígszínház tagja lett. Jó szerepeket kapott Molnár Ferenc O’Neill, Hu- nyady Sándor, Bókay János darabjaiban, a kritikák elis­merték, azt hitte, azt remél­te, pályája egyenesbe kerül. Ám a 40-es évektől egyre jobban mellőzték, majd több művésztársával együtt teljes hallgatásra kényszerítették. Nemcsak a pályától tiltottá^ el, élete is veszélyben for­gott, hamis papírokkal szén­rakodóként dolgozott a vas­útnál, volt éjjeliőr, bújkált, hol itt, hol ott húzta meg magát. A felszabadulást követően a Művész Színház szerződtet­te, majd 1945 őszétől a Nem­zeti Színház tagja lett. Ezt követően lendült magasba pályája, művészete érett, ne­mesedett, a színház vezető színészévé vált. Shakespeare Madách, Németh László; Schiller, Shaw, Tolsztoj, Vö­rösmarty műveiben játszott, alakításait Kossuth-díjjal, érdemes és kiváló művész címmel jutalmazták. 1977. június elsején hunyt el gyógyíthatatlan betegség­ben. Mindössze hatvanhat esztendőt szabott ki számár;- a sors. Február 17-én lenne het­venöt esztendős. ____________________________✓ Az eszményi Ádám sajátos megfogalmazásban, de mindig az embert; szenvedé­seit, borzalmait, vágyódását, az élethez való ragaszkodását, önmegvalósulásának határo­zottságát, akaratát, a jövőbe vetett reményét állítja közép­pontba. Az általános emberi értékek és hibák érdeklik legjobban. Tükröt tart elénk figurális ké­peivel, hogy megismerhessük önmagunkat. A Triptichonban megfogalmazott „üzenete” lé­nyegében a jövő üzenete. Azt sugallja, hogy ne a saját va­gyont szerezzük, védjük, gya­rapítjuk, mert az itt marad, elpusztulhat, tttz általános em­berit pedig átmenthetjük. A „Túlélők” és a „Vigyázzatok” című képei ennek a témának egy más megfogalmazása. Lát­juk a túlélők között az emberi, élet új csíráját hordozó asz- szonyalakot. A „Nem akarjuk” című kép pedig tiltakozás a háborút, kínszenvedést, em­bertelenséget jelentő kremató­riumok, a fajgyűlölet, a sze- retethiány ellen. De megmutatja/a kiutat is. Azt, hogy nem a siránkozó, a megváltoztathatatlanba bele­törődő jeremiásokra, hanem a cselekvő emberekre van szük­ség, s a „Hajnali ének", a „Kapuk” című alkotásaiban az élet, a szépség és egyben a harmonikus jövő mellett áll galéria tenetek! leg. s az ég: ez is elég!” fellegek, [ketek! viharok! tai! nyai! :1! Kicsi a lét, ba lép. az egy irány — j, Apám! Istenem: elen. szédület ki. — „Az örök tiltakozók" cí­mű művében az ifjúságnak üzen. Tudatosítja: nem lehet mindenre az ifjúságnak német mondani, csak cselekvő együtt­működés adhat jobb feltétele­ket az ifjonti célok megterem­tésének is. A „Zárva” című al­kotás pedig az emberi kap­csolatok lazulása elleni tilta­kozás. Az elmagányosodó em­berek tragédiájába von be bennünket, érzelmileg felfoko- zottan a „Várakozó”, a „Zsá­kos néni", a „Szotyolás” című műveiben. Jelezve: ezek az emberek itt, közöttünk élnek, de mit tettünk értük? Huszár István alkotásait nézve egy percre sem jut eszünkbe, hogy élmény és mondanivaló nélkül, pusztán a játék kedvéért, vagy gyönyö­rűségre született volna bárme­lyik. Ugyanakkor nincsenek híján a teremtés örömeinek sem. Valami minden alkalom­mal közlésre kívánkozik ben­nük, értő társat keres, létezni akar, hogy a maga módján hozzájáruljon ahhoz: más, jobb legyen a világ, s e mű­vészi mondanivaló, nem kikín­lódva és prófétai átok között szakadt ki belőle, hanem egy­fajta elkötelezettség hevületé­vel, a megértés, a visszhangot váró remény derűjével. Huszár István mostani be­mutatkozása buzdíthatja a művészt további elkötelezett művek alkotására. Szemerszki Miklós MOLNÁR LÁSZLÓ: Varratok bimbós füvek közt a föld foszlik a bokrok éjszövedéke feljut a zaj a fény közelébe s eltakarja mit összetört már nem úgy érkezem mint ki visszajön elfárad az út nem bírja terhem megáll a hegyen s a völgybe húz ébred az aszfalt és túl a táj megérinteném de feledékeny a kéz feledékenyek az utak a? emlékek alól kilóg egy sor és a nyár H atodik éves lehettem, amikor egy tél végi, ereszcsepergős estén, régi házunk kiskonyhájának ajtaját kaparászósan meg­zörgették. Édesanyám akkor vett ki a fürösztőteknőből, már a fonott hárságyon, a dikón kuporogtam és egy ka­réj kenyérrel a kezembe adott bádogcsuporból szür­csölgettem a kecsketejet. . . Üjra zörgették az ajtót, most már morogtak is hozzá. Anyám mielőtt a kicsukóra tette volna a kezét, kiszólt kérdően. A röhögő válaszból megtudtuk, hogy farsangosok vannak odakint. Odaszólt ne­kem, hogy ne ijedjek meg, nem bántanak, majd been­gedte őket. Hárman voltak, egy gubás, kormos képű ember, egy kipi- rositott arcú, piros pettyes fejkendős „fejércseléd”, meg egy kupec. Éjszakai szállá­sért esedeztek... Egy kis ideig tébláboltak a szűkös kiskonyhában, majd megint röhögve elmentek. . . Talán az esztendő egyetlen időszakához sem fűződik annyi szokás, evés-ivás, jó­kedvű mókázás, vígadozás, mint a farsanghoz. A szat­mári nép életében is a hosz- szú téli napok egyhangúsá­gának tréfákkal való elűzé­sét szolgálta. Feljegyezték, hogy II. Lajos magyar ki­rály udvarában a mohácsi tragédia előtti évben, 1525- ben húshagyókedden fényes lakoma volt, amelyen álarcos játékosok szórakoztatták a vendégsereget. A nép életé­ben a közeledő tavasz ősi örömünnepe, s egyúttal szim­bolikus megsegítése a tavasz­nak a téllel való küzdelmé­ben, hogy a jövő évi termést kívánságuk analógiás feltün­tetésével biztosítsák. Hason­latos a görögök dionisyái, a rómaiak bachanáliái, a szlá­vok Percta, vagy a germánok Holda tavaszkezdő ünnepei­hez. A farsang Szatmárban is azzal kezdődött, hogy a legé­nyek kivették a kocsma föld­jéből a múlt évi legényava­táskor elásott borosüveget, tartalmától színlelten „belök­tek”, majd sorra látogatták a falubeli komákat, katonacim­borákat, ahol ettek-ittak, vi­gadtak. A szomszédok, rokonok, jó barátok is sorra látogatták egymást, sőt a szomszédos bérei falvakból is leszánkáz­tak a hálóvendégek még egy jó emberöltővel ezelőtt is. A vendégeskedés során aztán az itóka ágyát libapecsenyé­vel,' disznóféleséggel, töltött káposztával vetették meg. A Szamosháton, de az egész szatmári részen még alig néhány évtizede is a le­gények és a leányok masku- rának, farsangosnak öltöz­tek. Felismerhetetlenné igye­keztek magukat tenni, majd a népes fonókban megjelen­ve táncoltak, bolondoztak, szótlanul mutogattak. A le­gények leányt, a lányok fiút alakítottak. Aki csúnya mas- kurás akart lenni, arcát be­kormozta, testét rongyokba burkolta. Aki „snájdig”, mu­tatós szeretett volna lenni, betyárnak öltözött, sarkan- tyús csizmában bokázott, és veres lajbit vett magára. A Túr mentén gyakori volt az Farkas József : farsangolás hangulatát, meg­értsük annak minden körül­ményét, a játék mögött meg­pillanthassuk a játékost, a maszk mögött az embert és a közösség pszichikai magatar­tását.” A szatmári farsango­lás jellegzetességeinek kimu­tatása során kiemelték, hogy a népszokás nemcsak meg­nyilvánulása, de kifejezője is a gazdasági, társadalmi fej­lődésnek. A következő köz­ségekben végeztek gyűjtése­ket: Nagydobos, Olcsvaapáti, Szamosszeg, Panyola, Sza- moskér, Kérsemjén, Penyige, Tunyogmatolcs, Kocsord, Győrtelek, Géberjén, Fülpös- daróc, Szatmárököritó, Por- csalma, Tyúkod, Hermán- szeg, Csenger, Komlódtótfa- lu, Garbolc, Nagyhódos, Kis­Szatmári farsangolás állatjelmez is. Innen isme­rünk ló, kecske, medvefar- sangost is. Álarcnak faved­ret tesznek a fejükre, melyre kos- vagy kecskeszarvat il­lesztenek. Különösen érdekes a med- vefarsangos. Kifordított bun­dába burkolt „medvét” vezet láncon egy medvetáncoltató legény, s kérésre „táncoltat­ja”. Több kutató kimutatta, hogy a medvefarsangos mo­tívum Európa több részén is­meretes. A szatmári rész olyan szempontból figyelem^ re méltó, hogy itt fellelhető a kárpátukrán, lengyel, bal­káni (román) motívum is, s általában a középkori orosz nyelvű forrásokban emlege­tett medvetáncoltatás csöke- vénye. Megyeszerte kevesen tud­nak arról, hogy 1962-ben a debreceni Kossuth Lajos Tu­dományegyetem Néprajzi In­tézetének Műveltség és ha­gyomány sorozatában jelent meg Ferenczi Imre és Uj va­ry Zoltán közös kitűnő köny­ve Farsangi dramatikus játé­kok Szatmárban címmel. A két akkori kutató, ma már professzorok, a terepmunkát hét 'éven át (1950—1957) a farsangi időszakban végez­ték. „Fő törekvésünk — ír­ják —, hogy átélhessük a hodos, Botpalád, Kölese, Nagyar, Kisar, Tarpa, szám szerint 26 községben. A farsangi játékok című fejezetben több mint har­minc játékot mutatnak be. Ezen játékok teljes kellék­anyagát, szereplőgárdáját, szövegkönyvét, a játék te­remtette fonóbeli hangulatot, atmoszférát kapjuk. Leírják a medve, kecske, gólya, csi­kós vagy lovas, halottas, la­kodalmas, betyár, cigányvaj­da farsangolót. Majd a gen- refigurúk sorában a cigány­asszony, koldus, házaló, ke­reskedő, mesterek, szerelmes párok egyéni figuráit mutat­ják be. Ezt követik az alkal­mi jelenetek (részeg ember, bohóc) és végül a halálala- koskodók zárják a sort. A csikós vagy lovasfar­sangoló Panyolán a legis­mertebb. A községben külön szakértők vannak. A játék szervezője Nagy Béla volt, Varga Ernőéknél öltöztek fel. A játék .szereplői: huszár, ké- reztető, 2 csikós legény, ko­vácsmester. Legfontosabb kellék a. „csikó”. Egy rossz teknő fenekén nyílást vág­nak,' a huszár alakoskodó be­lelép, majd derekához emeli és ott megerősíti. A teknő elejébe egy fából kifaragott lófejet csapolnak be. Hátulsó részére lószőrfarkat szegei­nek. A huszár saját lábain áll, de úgy tűnik, mintha lo vat nyergelne. A ló nyakára csengőt akasztottak. A csi­kóslegények bő gatyát, sar- kantyús csizmát, lobogó ujjú inget és fekete mellényt vi selnek. Fejükön pörge kalap, kezükben fokos. A kovácson kék munkaruha, fején mici ­sapka. Arca kormos, kezé­ben harapófogó és patkó. A csikót, „lovagló” huszár­jával együtt a kantárszárai jobbról és balról tartó csi­kóslegények vezették be a fonóba. A kéreztető köszönti a bentieket s belépnek. Kez­dődik a jelenet. A játékot a fonóbeliek érdeklődéssel fi­gyelik, jókat derülnek, gú­nyos megjegyzéseket tesznek, majd a játékosok elvonul­nak. Így mennek házról ház­ra, napról napra újra kezdik, újabb és újabb jeleneteke; adnak elő, amíg csak el nem érkezik a farsang vége. A farsang utolsó napjaiban Hermánszegen szalmabábo készítenek, majd eltemettk. Vagy koszos, satnya malacot cipelnek házról házra, m’ egy alkalmas helyen leöli!: Komlódtótfaluban még a századforduló táján farsang végén kicsúfolták a pártába: maradt lányokat. A vénlá­nyok háza előtt csergettek kolompoltak és kiabáltak „Gyertek lányok tőkét emel ; ni!” Fülpösdarócon és Sza- mosszegen a két világháború között farsang utolsó estéjén a legények elsiratták a far­sangot. Nagy csapatot alkot­va sírást-rívást tettetve bú­csúztatták. A szatmári farsangi játé kok a farsang évezredes ele­meit őrizte meg napjainkig. A halott, szalmabáb, medve, gólya révén a szatmári ha­gyomány rokonságot mutat a hazain túl, a román, ukrán, a lengyel, a német szokások­kal. A párhuzamok felvázo­lásával a szerzők rámutatnak a szatmári farsang európai gyökereire. Bebizonyították, hogy a szatmári legények ál- ; latmaszkos játékaiban végső soron a régmúlt Európájának démoni hatalmai küzdenek egymással. 3 ó negyven év múltán Irén néném temetésért mondta meg anyám, “ hogy gyermekkorom kormos : képű, gubás embere a vala- | mikori kiskonyhánkban az volt, aki most a ravatalon ' fekszik...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom