Kelet-Magyarország, 1986. január (43. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-04 / 3. szám
Nem kívánhatom a hűséged, csak azt, hogy árulóm ne lennél. Csak legalább ne gyűlölnél meg, Ha igazán nem szerethettél! Felszabadul ásunk negyvenedik évfordulójának tiszteletére rendezett kiállítások sorában rangos hely illeti meg a Magyar Nemzeti Galériában megnyílt, a magyar múzeumok képzőművészeti gyűjteményeinek igényes válogatását bemutató kiállítást, amely nemzeti művészetünk úgyszólván teljes panorámáját vázolja fel a 19 megyei gyűjtemény több, mint négyszáz alkotásán keresztül. Ha egyszer sor kerül a magyar múzeumok történetének megírására, kiderül belőle népi demokráciánk döntő szerepe a múzeumügy fejlesztésében és európai rangra emelésében. A vidéki múzeumok művészeti gyűjteményeinek több, mint nyolcvan százaléka 1945 után alakult, és az azóta eltelt évtizedekben nyerte el mai formáját. A megyei múzeumok szerepe a kontárs művészeti életben az utolsó évtizedben fokozatosan megnőtt nemcsak a gyűjtéssel, hanem a rendszeresen sorra kerülő művésztelepek szervezésével, az időszaki tárlatokkal, a megyei alkotóközösségek ístápo- Lásával. Egyes múzeumok felvállalták az országos bien- nálék rendezését is egyes műfajokban, mint Eger az akvarell, Miskolc a grafika, Békéscsaba az alkalmazott grafika területén. Időszaki kiállításaik legtöbbje a helyi művészéletet és napjaink esztétikai kérdéseiben való eligazodást szolgálja a kortárs művek tárlatával. Gyűjteményeiknek többsége is az országosan elKmetty János: önarckép lila kalappal Ismeretlen festő Szt. K Megyei képzőművészeti gyűjtemények 40 éve A művészet szolc Szombati galéria Imre György rajza: Az első hó a szanatóriumban ö, nézd a furcsa, ferde fát, Mint hajlik a patakon át, ö, lehet-e, hogy ne szeresd, Hogy benne társad ne keresd? Már ága között az arany napot Nem tartja, madara elhallgatott, Virága nincs már, se gyümölcse, ö mégis áll, az alkony bölcse, Mint a tűnődő, ki ily esetlen A végtelen titkába elmerül, És testtel is szelíden arra dűl, Amerre lelke vonja testtelen ... Tóth Árpád: A fa T ort ülnénk, mert január van, és hideg van, és lassacskán annyi hó is összegyűlt, hogy fehér az udvar, fehér a kert. fehér az út és fehér a határ, és ha az ember fia csizmájával rálép a fehérségre, az csikorog, s nem szortyog, mint rendes, átlagos telek idején. Tort ülnénk, mert a régen látott telekről eszünkbe jutothetünk meg. (Vajon hogyt azt mi sem tudjuk, de azt komolyan bólogatunk, neho baleknek nézzen bennünket. Hajnalban elhangzik e másik fogadkozás is, igaz, már a hízó szájából, amelye sorok írójának még a hajn; ban lelkiismeretesen megh zott pálinkásüveg után sem került végighallgatnia, helyi te inkább a kapuban ácsorgc s amely gyengeségéért terntak ama régen volt torok, amelyeket nagyapáink, később apánk rendezett, tort ülnénk, mert izgatnak bennünket a gyermekként csak csodált, ám sohasem próbált szertartás mozzanatai, szúrástól a kolbásztöltésig. Tort ülnénk, habár a szomszédság alighanem bolondnak néz majd bennünket, hiszen az üzletek, különösen az ünnepek előtt tömve voltak mindenféle húsokkal és disznóságokkal, amit csak képzelhetünk egy igazi torba. Persze nem biztos, hogy a szomszéd járt életében torban, így nem sejtheti, nem is az. ínyenckedés vágya vett rá bennünket a torozásra, hanem a közösen végzett munka öröme, az oly ritka együttlétek öröme, no meg a kíváncsiság. Végre megpróbálhatjuk, képesek va- gyunk-e arra, amely őseinknek magától értetődő, természetes volt, évről évre elbánni egy, esetleg két hízóval, s tudunk-e egy tort sikeríteni? Hogy ezt kiderítsük, nem sajnáljuk azt a hat-hét ezer forintot sem, ami még mindig tekintélyes összeg, és ameny- nyi legalább szükséges ahhoz, ha egy torhoz alkalmatos, száznegyven-százötven kilogrammos hízót meg akarunk vásárolni. (Mert arra már csakugyan nem tudunk vállalkozni, hogy a tor színhelyéül kiszemelt garázsban előzőleg hat-hét hónapon keresztül mi magunk hizlaljunk a választási malackából vágnivaló disznót.) Ám ha erről le is kell mondanunk, helyette inkább sűrűn győzködjük egymást, a hízó gazdája biztosan igazat szólt, mikor letette a nagyesküt, ez a jószág kizárólag kukoricán hizott, amely állítása igazáról majd magunk győződszetesen egész nap a társas vicceinek céltáblájául szolgí különösen az után, hogy napfelkelte idejében érki postás ártatlan képpel fölki di a házigazdát, ugyan, r keresett a hajnali derengést fülére tapasztott kézzel a i előtt egy idegen. Szúrás után áldomás köv kezik, majd a megboldog utánfutóra kerül. A pörzsöl hez elegendő lesz már a cső] nyi udvar is, a gázlángr nem kell akkora hely, min szalmalángnak. A dohogó fi lya alaposabb munkát is géz, hát egykettőre vakarg hatjuk az órával elébb n fehér disznó feketére égett dalát, addig, míg újból v szín nem lesz. Nem tudjuk eldönteni, 1« vagy fenn kezdjük a hasíti tanácsadónak talán jól jöi gőzölgő forralt bor, de inks a kékre fagyott kezünkn mint az éhomra megivott linka után a gyomornak, i az asszonyok — igaz, legal; két fertályórája —, már ne láttak a hagymás vér kész: séhez, így minden reményi megvan, hogy az innivaló előbb-utóbb valami körön ladék is követi. A fölső kezdésre szavazi többen, hát onnan szánkt lefelé a kés, általmetszve a konyka bőr alatt húzódó jakat, s amelyek estére tő féle átalakuláson mennek resztül, míg végre pehelykö nyű, réteges hájas tészta belőlük. A penge nyomá lustán türemkedik a jonh vérpiros szív, a parázsló dók, a fodrozott, sárgás f mór, a végtelennek tűnő, zsaszín vékonybelek. Közben elkészül a regi amely inkább korai ebéd. a belsőség igazán nem Váci Mihály: Hűség KM HÉTVÉGI MELLÉKLET Fotó: Lenka Nesazalova (Csehszlovákia) Fotó: Arany Gábor (MTI)
