Kelet-Magyarország, 1986. január (43. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-04 / 3. szám

1986. január 4. flz isten háta mögött...? — Csak egy háromcentest töltsön, ara­nyos! — dirigál foghíjas mosollyal egy fej­kendős néni az italospultnál. Egy hajtásra dobja be az illatos, bronzszínű rumot, majd elégedett arccal koppantja az asztalra a poharat. Rajta kívül alig lézengenek né- hányan a tiszadadai étteremben. — Nem mindig vagyunk ilyen kevesen — kínál a forró és erős fekete mellett jó szóval is a felszolgálónő. — Inkább dél­után, meg este néznek be többen. Főleg fiatalok. Napközben, tudja, nincsenek itt­hon: a legtöbben eljárnak dolgozni. Halmi Lászlóék Tiszalökön szeretnének házat építeni. A térképen jelentéktelen pontocska jelöli Tiszudadát. Földrajzi fekvése miatt .peri­férikusnak számíthat a tele­pülés, de egyáltalán nem jel­lemző rá a mellőzöttség. An­nál is inkább, mert alsófokú központtá nyilvánították. Itt minden van, amire alapvető­en szükség lehet: az ABC-től a presszón, szolgál tataházon, orvosi rendelőn, Tüzép-tele- pen vagy patikán át a műve­lődési otthonig. — Csak éppen munkaalka­lom nincs — csóválja a fejét Tóth Gyula tanácselnök. — A munkaképes korú lakosság több, mint féle ingázik: Ti- szalökre, Tiszavasváriba, Nyíregyházára, Miskolcra, vagy még ettőíl is messzebb­re. Erre a közel hatszáz em­berre — még ha napi ingá­zók is — nincs mit számíta­ni. Sem á «társadalmi mun­kában, sem a közösségi élet­ben. Nem csoda, hogy alig van valami mozgás a KISZ- ben, de vergődik a közműve­lődés ügye is. Jellemző a helyzetükre, hogy ’80 óta csaknem minden éviben új igazgató «került a 'kulitúrház élére, akik közül csak egy volt szakképzett. Ha néha meghirdetnek egy-egy prog­ramot, csupán kevesen men­nék el a rendezvényekre. Ilyen 'körüttoények között nem ma­rad . más szórakozás, mint az étterein. Rövid időre jólesik meg­pihenni a vendéglőben. Dél­ben friss abrosz kerül az asz­talokra, a vázáikban fenyőág és Virág is van. Az ennivaló ízletes és nem túl drága. Né­ha valóiban jól lelhet időzni itt. De vajon meddig elégszik meg az egy étterem, egy mű­velődési ház, egy könyvtár kínálta szórakozási lehetősé­gekkel az a fiatal, akit már megérintett a város szele, s főiskolás, vagy egyetemi évei alatt pezsgő élethez szokott? — Itt csak az a diplomás ember tud megragadni, aki innen, vagy valamelyik kör­nyező községből indult, s lényegében hazajön — szól Sándor Géza, az általános is­kola igazgatója, aki kereken két évtizede dolgozik Tisza­dadán. — A tantestület fele helybeli születésű, csaknem ugyanennyien pedig a szom­szédos Tiszalökre valók. A kollégák fiz—tizenöt száza­léka került hozzánk távo­labbról. — Nem «az a «baj, hogy itt rosszabb lenne tanítani, mint bárhol másutt az országban. Hiszen a felszereltségünk megfelelő, gyönyörű könyv­tárunk és tornatermünk van. Még szolgálati lakást is tu­dunk adni a jelentkező peda­gógusoknak. Jelenleg akár négyet ki tudnánk szorítani — bár papíron egyetlen üres állásunk sincs. Aiz itt elhe­lyezkedő fiataloknak egyetlen nagy gondjuk a csalládalapí- tás. Nincs azon mit restellni, hogy egy igényes fiatal nő itt aligha tud férjhez menni. Rábeszélték, lebeszélték Ez a kilátás egyáltalán nem riasztotta el Siető Editet alttól, hogy a tiszadadai isko­lában vállaljon állást. Pedig ő pontosan tisztában volt már a pályaválasztáskor a pedagógusmunka hátrányai­val, s «ismerte a helyi gondo­kat. Szülei ugyanis mindkst­Sándor Géza igazgató: „Nincs azon mit restellni, hogy egy igényes fiatal nő itt aligha tud férjhez menni.” ten ebben az iskolában «taní­tottak, ő maga pedig itt vé­gezte a nyolc osztályt- Gim­náziumba a szomszédba: Ti- szalökre járt, majd Nyíregy­házán lett főiskolás. — Édesapám — aki sajnos már «nem él — rábeszélt, édesanyám pedig inkább le­beszélt erről a foglalkozásról. Eredetileg matematika—ké­mia szakra jelentkeztem, de nem vettek fel. Egy évig műszaki rajzolóként dolgoz­tam a megyeszékhelyen. így hát bőven volt gondolkodási időm, de csak megerősödött az elhatározásom, «hogy taní­tani szeretnék. Másodszorra tanítói szakra kértem a fel­vételem — ezúttal sikerrel. 1981-ben szereztem diplomát. Rövid töprengés után úgy döntöttem, hogy szülőfalum­ban próbálok szerencsét. Sokan talán csodálkoznak a fiatal nő választásán. Hi­szen röviddel a diplomaosz- «tás után már kezében volt a fővárosi kinevezés, ahol pe­dagógusszállón lakhatott vol­na. — Vonzott Budapest, de roppant erősen kötődöm eh­hez a tájhoz. A Tisza közel­ségéről egyszerűen nem tud ­nék lemondani. Ez az egyik ok, amiért visszajöttem. A másik, hogy itt vannak a ba­rátaim, akik nélkül üres len­ne az életem. Gyakran talál­kozunk, s közös programokat szervezünk. Például rendsze­resen járunk színházba, mo­ziba. — Nem bántam meg azóta sem a döntésemet, mert ér­zem, hogy szeretnek, s bíz­nak bennem az emberek. Olyannyira, hogy tanácstaggá is megválasztottak. Nagy örömmel vállaltam el a fel­adatot. Igaz, egyedül lakom a nagy, háromszobás, kertes családi házban, de azért nem érzem magam egyedül. Min­őén nyáron hazavárom «va­kációra édesanyáékat. Még a magányos estéken sem szok­tam unatkozni. Kötögietek, olvasok, televíziót nézek. Csak egy esetben tudnék megválni a falutól: ha férj­hez mennék. Nézzük a statisztikát. Je­lenleg 35 diplomás ember él Tiszadadán: túlnyomó több­ségük pedagógusnő. A tantes­tületben csupán öt férfi dol­gozik. Négyen közvetlenül nyugdíj előtt állnak, egyikük pedig pályakezdő és pillanat­nyilag katona. Az elmúlt tan­évben három tanárnő hagyta el a települést. Keitten más­hová mentek férjhez, egy szintén családi ok miatt költözött el. (Másik települé­sen építettek házat.) Nagy vesztesége a községnek, hogy nemrég elköszönt a fog­orvos is. Most új jelentkezőt várnak erre az állásra. — Sajnos a szakmunkások, az érettségizettek sem jön­nek vissza hozzánk, nemhogy a diplomások. De mit is ke­resne itt mondjuk egy köz­gazdász, vagy egy matemati­kus? — teszi fel a kérdést Csáki József, a végrehajtó bizottság titkára. — Hiszen nincs munkalehetőség. Arra azért büszkék vagyunk, hogy bányamérnöktől vegyészig sokféle foglalkozású ember került már ki községiünk szülöttei közül. Van, akiből például .tanszékvezető tanér llett! És ami nagyon fontos: ezek az emberek hűségesek maradtak szülőföldjükhöz. Rendszeresen hazalátogatnak, tartják a kapcsolatot a ro­konsággal. Ami a letelepedést illeti, «elsősorban pedagógu­sokra és mezőgazdasági szakemberekre számítha«tunk. Mint amilyen a Halmi házas­pár. Szerencsénk volt... Mi lehet nagyobb szeren­cse egy fiatal pár számára közös életük kezdetén, mint az, hogy 'közel szülőhellyü'k- höz, egy községiben kapnak álláist. Halmi László gépész üzemmérnököt és «tanárnő feleségét ez a szerencse érte. — Mindketten tiszalökielk vagyunk, s mindketten szer­ződést kötöttünk a megyei tanáccsal — magyarázza a fiatalasszony. — Mikor «befe­jeztem a főiskolát, behívtak a megyeházára, s közölték a jó hírt, hogy állás vár Tiszada­dán. Ezek után férjem már eleve úgy kötötte a szerző­dést, hogy a mezőgazdasági főiskola elvégzése után ebben a községben helyezkedjék el a «termelőszövetkezetben. — Négy évig ingáztam — folytatja Halminé —, de még így is ez bizonyult a lehető legjobb megoldásnak. Mivel így az anyósoméknál lakhat­tunk. Kicsit nehezen szok­tam meg, hogy reggelenként hatkor csörgött az óra. Hétre mindig meg is érkeztem. Hányszor előfordult, hogy negyedórákat toporogtam a bejárat előtt, míg a takarí­tók megérkeztek és beenged­tek. Esténként pedig általá­ban hat körül értem haza. Laci házasságkötésünk után egy évig még tanult. Aztán alig egy évet dolgozott, mi­kor katonának vitték. Idén augusztusban szerelt le. Ek­korra már megszaporodott a család: tavaly szeptemberben kislányunk született. A gyer­mekkel már nem vállalhat­tuk a bejárást, ezért szolgá­lati lakást igényeltünk. Több ajánlatot is kaptunk, végül a tsz által felajánlott helyet választottuk. November ele­jén költöztünk be. A házaspár boldogan ka­lauzol körbe a háromszobás házon, melyhez gyönyörűen berendezett fürdőszoba, sőt egy melléképület is tartozik. Láthatóan sok dolguk lesz, amíg sikerül teljesen beren­dezkedniük. De nem titkol­ják azt sem, hogy ezt a la­kást nem tartják végleges megoldásnak. — Falun nőttünk fel, nem vágyunk városba. De az tény, hogy Tiszalök után visszalé­pésnek számít Tiszadadán le­telepedni. Persze ha nem lenne a gyerek, sokkal job­ban hiányozna a társaság. Szerencsére erős, egészséges kisbabánk van, ezért úgy tervezzük, hogy februártól visszamegyek dolgozni. Ad­rienn pedig bölcsődés lesz. Már most készülök: délutá­nonként eljárok egy kicsit edzeni a tornaterembe. Hiá­ba, berozsdásodott izmokkal nem lehet testnevelést taní­tani. A munkahelyünkön mindketten jól érezzük ma­gunkat. De ha lesz hozzá te­hetségünk, Tiszalökön szeret­nénk építeni. Itt egy kicsit túl nagy a csönd... Nincs időm töprengeni Ez nyomasztja a település egyik legifjabb tanárát: Ná- nási Rozáliát is. — Idén nyáron kaptam diplomát földrajz—népműve­lés szakon a főiskolán. Ezzel a végzettséggel kömyezetis- meretet, s történelmet taní­tok, emeUett csapatvezető, osztályfőnök, sőt raj vezető is vagyok. Kicsit úgy érzem Csörsz Ferencné a mozgal­mas nagyvárosi életet cserél­te föl a csöndes szabolcsi fa­lura. (Császár Csaba felvéte­lei) magam, mintha mély vízben lennék, de még nem tudnék tökéletesen úszni. Nagyon nehéz helytállni ennyiféle te­rületen. Az az ára, hogy jó­formán nincs egy szabad pil­lanatom sem. Esténként az óráimra készülök, hét végén dolgozatokat javítok és tör­ténelmet tanulok, mert ez a tantárgy nem szakom. Egy szempontból persze jó, hogy ennyi elfoglaltságom van. Nincs időm a sorsomon töp­rengeni. Rozika még most, kezében a diplomával sem biztos egé­szen abban, hogy jól válasz­tott. — Középiskolás korom óta érdekel a rendőri pálya. Érettségi után ott akartam elhelyezkedni, de nem sike­rült. Mivel érdekel a nép­művelés is, ezért felvételiz­tem a főiskolára. Ám a régi álmom csak nem hagyott nyugodni. Ezért diplomaosz­tás után újra próbálkoztam a rendőrséggel — gondoltam, hogy idővel joggal, vagy pszichológiával foglalkoznék — de megint elutasítottak. Akkor elkezdtem népművelői állás után járni, főleg Buda­pesten és környékén. Több ajánlatot is kaptam, de egyik sem tetszett. Ezért örömmel vettem a tiszadadai iskola levelét, melyben állást kínál­tak a számomra. — Évek óta jó kapcsolatom van a tanárképző főiskola tanulmányi osztályával — veszi át a szót Sándor Géza igazgató. — Jóval az állam­vizsga előtt tájékozódni szok­tam arról, hogy vannak-e környékbeli fiatalok a vég­zősök között. Így akadtam Rozika nevére, aki tiszalöki lány. Mivel volt helyünk a részére, írásban ajánlottam állást neki. Az ifjú tanárnő rövid ide­ig ingázott a két szomszédos helység között. Október 1-től pedig szolgálati lakásba köl­tözhetett. — Tantestületünkben ő az egyetlen, aki 10 ezer forint letelepedési támogatást ka­pott a megyei tanácstól — folytatja az igazgató. — Ez így volt — szól köz­be Rozika — legalább bútort tudtam venni a szobámba. S egyúttal vállaltam azt is, hogy három évig itt mara­dok. Mindez persze nem je­lent röghözkötöttséget. De ha három éven belül el akarok menni, vissza kell fizetnem a pénzt. Egyelőre nincs taka­rékbetétem. Ha mégis úgy alakul, hogy lesz rá alkalom, elmegyek. Nem azért, mert rosszul érzem itt magam. Mint kezdő csapatvezető, le­hetőséget kaptam rá az'isko­lától, hogy kéthetes tanfo­lyamon vegyek részt Csille­bércen a tanítási idő alatt. Ráadásul igazán jól keresek. Decemberben például közel 5 ezer forintot kaptam kéz­hez. De huszonkét éves va­gyok és nem szeretném az egész életemet egy eldugott kis faluban tölteni. Arról nem mondok le, hogy egy­szer városba — ha lehet Nyíregyházára vagy Debre­cenbe — kerüljek. — Nincs ezen mit csodál­kozni — bólogat Csörsz Fe- rencné iskolatitkár a Rozika szavaira. — Nehogy leírja, de magam is azt tanácsol­Siető Edit hazajött... nám a fiataloknak, hogy pró­báljanak másutt szerencsét. Ne maradjanak itt az isten háta mögött. Csörsznének alighanem jo­ga van ezt mondani, hiszen ő a mozgalmas nagyvárosi életet cserélte föl a csöndes szabolcsi falura. — Sokáig Miskolcon él­tünk, albérletből albérletbe vándoroltunk. Már két gyer­mekünk volt, mikor apámtól megkaptuk a házát Tiszada­dán. Idejöttünk, de évekig nem találtuk a helyünket. Ha módunk lett volna rá, tán még kenyérért is Miskolcra megyünk. Aztán megszoktuk, megszerettük. Két éve nem is jártunk a szeretett városban. Főleg azóta nyugodtunk meg, mióta autónk van, s egyszerű eljutni akár Nyír­egyházára, Polgárra, vagy például Debrecenbe. Falun születtem, ott is nevelked­tem, mégis nehéz volt beil­leszkedni a falusi életbe. Hát még milyen nehéz lehet egy egyedülálló nőnek. Márpedig ahhoz, hogy egy diplomás nő társat találjon, nem lenne szabad itt ragadnia. . . ★ Az eldugott községet egyre több köldökzsinór kapcsolja az ország vérkeringésébe. Sűrűn járnak errefelé az autóbuszok, sőt vasútvonal is érinti a települést. Az új tervidőszakban végre szeret­nék megoldani a foglalkozta­tást is. A tanács 5 millió fo­rintot szavazott meg erre a célra, össze sem lehet szá­molni, mennyi vállalatnál kilincseltek már ez ügyben. Éppen lenne vállalkozó cég az együttműködésre, ha a fa­lu helyet tudna adni egy üzem céljaira. Talán a könyvtár régi épülete alkal­mas lesz erre. Tiszadadán már megtanul­ták, hogy addig kell ütni a vasat, amíg meleg. Nem hagyhatják annyiban az üzem ügyét. S most nem csak arról van szó, hogy né­hány tucat embernek kenye­ret akarnak adni a kezébe. Hanem arról is, hogy ezen­túl ne érezzék perifériának községüket az emberek, ahonnan csak elvágyódni le­het. Házi Zsuzsa Kiül HÉTVÉGI MELLÉKLET ^FIATALOKRÓL — FIATALOKNAK^ Rozika még most sem bizonyos abban, hogy jól választott.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom