Kelet-Magyarország, 1985. december (42. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-07 / 287. szám

HÉTVÉGI MILLÉKLiT

1985. december 7.

Arctalan ismerőseink

LÁTOGATÓBAN

Jönnek ők, mindig váratlanul, mindig valami kedves örömet hozva a batyujukban. Csengetésükkel megszakítják ősszel a hosszasodó esték magányát, de elém toppannak olyankor is, amikor nem várom őket, egy-egy családi ünnepen, baráti összejövetelen, vagy éppen a vonaton, váróteremben, akárhol... Ismerőseim és jó barátaim, de arctalanod hiszen régen meghaltak valamennyien és csak a mesékben, a róluk szóló történetekben élnek. Meggyőződésem, hogy élnek, mert beszélni tudnak hozzám, mert amit róluk beszélnek, az immár maga a történelem. Történelem, de nem az a bizonyos, a könyvekbe leírható, hanem az, amit akár szájhagyománynak is nevezhetnénk. Nem detro- nizálás az, ha 1985-ben sztorikat próbálok írni. A világtörténelem egyik legnagyobb ünnepéről. Azt megtaníthatjuk az iskolákban, hogy mit végzett el egy forradalom, de az unokák a tudói annak, hogy hogyan élte meg ezt a forradalmat az ember.

Valamikor, van tíz—tizenöt éve már, hogy vendég voltam Ulj'anovszkban, Lenin szülővárosában. Jegyzetfüzeteim őriznek erről minden protokollt. Megírtam az utat, de óhatatlanul eszembe jut egy kis futni még nem, de gurulni már igenis tudó kiskutya.

Születése szerint puli. Öriás platánfák dugták el az utcát, ahol azon a hajnalon sétáltam. A kutyakölyöknek talán a repülőgép illatát hordó cipőm tetszett meg, és ezért indult el utánam. Aztán a hangom is megtetszhetett neki, jóllehet egy uljanovsz- ki kutyakölyök aligha ért magyarul, de tény, hogy a nyomomba ragadt. Elmentünk már ötszáz méternyire a háztól, és én hiába vertem háromszor is a fenekére, a bolond kiskutya jött velem. Mit lehetett tenni, visszavittem őt a házig. Ott már nyitva volt a kiskapu, de nemcsak a kutyának örültek, hanem nekem is, a messziről jött vendégnek, aki visz- szahozta a kutyát. Mondtam, magyar vagyok, de akkor már lángossal kínáltak, mondtam messziről jöttem, de akkor már felemeltük a harmatos falú vodkáspoha- rat, mondtam, hogy nekem sietni kell, de a faház mögött már jó falatoknak fült a kemence. Nem a platánfák tették, hogy valamiképpen otthon éreztem magam. Ültünk .a verandán, átjött néhány szomszéd és hozták magukkal a barnult fényképeket. Hadifoglyok az első világháborúból, katonák a másodikból néztek vissza rám ezekről a képekről, mosolyogva, vagy éppen komoran, és akadt öreg ember, de nem egészen öreg is, aki magyarul mondta a szer- vuszt. Visszatérő vendégeim ők, a forradalom nagyapás veteránjai és a középkoron már túl lévő, a háborúból fél karral hazajött egykori harckocsizó.

Ár

Bekopognak hozzám mások is. Egy rokon asszony idős vendégével hozott össze a vakszerencse. A történelem az ilyen beszélgetésekben olyan orsó, ami visszafelé pereg. Mondták ott egymásnak előbb 1956-ot, hogy akkor mi volt, aztán mondták a háborút, mert sok em- be odaveszett akkor abból a faluból és egyszer csak előbukkant egy történet, ami nekünk a tegnapelőttről, az 1910-es évek végéről való. Idézem is, mert szebben fogalmazni aligha lehet. „Ügy volt az, hogy a nagy összevisszaságban (1919. Magyar- ország) az én apám is fogott egy juhot. Nem volt az nagy, szép se igazán, de megütöttük, meg is ettük, a bőrét meg összetekertük. Anyám istenes asszony volt, és sehogyan se tűrte ezt az idegen jussot. Nem tudta elrendezni magában, hogy bűn-e az, vagy éppen valami más. Mi hordtuk a tejet a csendőröknek, de nekik nem merte mondani. Átment a szomszéd faluba, ahol volt görögkeleti egyház, és meggyónta a bűnt a papnak. A pap meghallgatta a gyónást és azt mondta, hogy nagy bűn a juh megütése. Az, hogy a búst megettük még csak rendben lenne, de legalább a bőrét vigyük el a csendőrségre, mert akkor a lelkünk rendben lesz. Vitte is anyám a bőrt, hanem a csendőr, akinek a tejet hordtuk, úgy kirúgta onnan, hogy a lába se érte a földet. — Mit akar maga asszony? — ha most mi elvesszük ezt a bőrt, akkor meg kell, hogy verjük az urát... Mi tagadás nálunk maradt a bőr.

Ár

Mi a forradalom? Az emberben való valamiféle ünnep. Nem egy dátum, nem egy nap. Nem feltétlenül a Téli Palota megrohamozása, vagyis hát nem csak az. Ma sem tudom, és sohasem fogom tudni, hiszen meghalt mielőtt ismertem volna, hogy miért és hogyan lett egy termelőszövetkezet párttitkára Andricsák Ferenc. Nem volt, mert hiszen nem lehetett képzett marxista, de kubikos volt, kis földön gazdálkodó földműves volt, a két világháború között. Mi ez, ha nem a forradalom nemzedékeket túlélő ereje? Az az ember nemcsak szeretett volna, hanem akart is egy másik, másféle és jobb világot. Valamiképpen ki is vált ezzel a társai közül, de amíg magának nem szerzett semmit, névtelenül is örökséget hagyott. Hallgatom, ahogyan beszélnek róla falujában, és ködlik bennem a szomorúság, hogy nem ismertem. Elkezdett valamit ebben a hazában, a nagy forradalom bölcsőjétől távol, évtizedekkel azután, anélkül, hogy a mát megélhette volna. Az az egyszerű parasztember

ugyanolyan forradalmár volt és marad most már az idők végtelenéig, mint a Téli Palota ostromakor az első gránátot eldobó matróz. Korunk igazsága, hogy ha én jelképesen fogom fel annak a matróznak a gránátot eldobó, halált is vállaló lendületét, akkor ugyanennek a lendületnek élnie kell. Bennünk, a történelem jussolói- ban, folytatóiban is.

★

Bekopog hozzám az öreg ács. Hosszúra nyúlott az este. Beszélgettünk. Mi ketten, de hát ott ül velünk, mert óriási hatalom az emlék, az útkaparó édesapa is. Történelem lesz, ahogyan iparos emberré nevelte fiát. Lehet-e véletlen, hogy ebből az indulásból lett közéleti emberré a mára már öreg ács, az útkaparó egykor sokak által irigyelt fia? Ahhoz, hogy ez így lehessen, kellett egyszer egy forradalom, kellett egyszer egy emberre méretezett reménység, az iszonyatos háború után kellett a megújulás. Könnyű lenne most az egykori útkaparó Szovjetunióban végzett orvos unokájáról írni, de mi végre tennénk ezt, ha egyszer az igazság nem több és nem kevesebb annál, hogy rengeteg hasonló sors van, és hogy ezeknek a sorsoknak az ösz- szessége a mi életünkben az, ami egyszer volt, a nagy októberi szocialista forradalom.

Igen, írhatnék arról a bizonyos orvos dédunokáról, de semmi értelme ennek, hiszen ez a dédunoka nem kivétel. Ha valaki most Szat- már falvait járja, akkor az új házakra csodálkozhat, és csak az idős emberek csendesen mesélt történeteiben rémlik fel még a közeli múlt is.

„Tudja fiam, mink télen, ha reggel elrendeztük a jószágot, behúzódtunk a házba, pokrócot tettünk az ajtóra is, és úgy gyunnyasztottunk tavaszig. Még a dolgára is csak akkor ment az ember, ha már nagyon muszáj volt...” Ez az öregasszony most újságot járat és fogódzója a világhoz négy taníttatott gyermeke az ország négy városában.

Szeretem az arctalan vendégeimet, és igaz, hogy ünnep kell hozzá, de jólesik néha ráfeledkezni a történelemre. A történelem ugyanis én vagyok magam. A történelem mi, a ma élő emberek vagyunk. Jussotok, folytatók, örökösök. És ha az eszembe jut, akkor szívből szeretem a történelmi ünnepeket.

Bartha Gábor

Szépen magyarul — szépen emberül

Felfutás

A címben kiemelt felfutás már előlegezi, hogy a szókészlet nem kívánatos gyakori használatáról fogunk írni. A divatos szavak állandó ismételgetése a kifejezés árnyaltságát veszélyezteti.

Ilyen maga a felfutás is. Számtalan jobb szót használhatnánk helyette. Például: „A Zsiguli gyorsan felfutott’’; „Vállalatunk felfutott”, vagyis: hirtelen nagy eredményeket ért el.

Máskor realizálunk.

„Egyezményt igyekszünk realizálni”; „A közművelődési

törvény realizálása”; „Jó jegyekkel realizálható tudásszint”. Pedig az egyezményt kötik, a törvényt hozzák vagy alkotják, a tudásszintet pedig jó jegyekkel fejezik ki.

Ami eddig előrelátható volt, az ma várható: „Az

ipar termelése várhatóan növekszik”. A rádióban ilyet is hallottunk: „Most pedig

kérdezzük meg a meteorológustól, hogy várhatóan milyen idő várható”. Ráadásul a szóismétlés sem ékessége a stílusnak.

De a sor is kelleténél többször szerepel. Ma már mindenre sor kerül. Az idő folyamatában így van, de felesleges annyiszor hangoztatni. Például: délután kerül

sor erre meg erre; az összejövetel keretén belül kerül sor valamire. Nemrég ezt hallottam: „Beszélgetésre

került sor, amelynek során megbeszéltük a soron következő feladatokat”. Nehéz eldönteni, hogy minek a során történt valami. A sornak a során, vagy a beszélgetések során? Itt igazán sok a sor. Nem hiszem, hogy így ki kellene cifrázni a mondanivalót.

Nem lehetne egy kicsivel kevesebb hangzatosságot? Ügy látszik kiemelten (!) jobban kellene megszervezni a divatos szavak elleni küzdelmet.

Kiss István

MiHáiyK mihely a padlásai

Hogyan lehetséges

ismereteket szerezni egy izgalmas régészeti feltárásról, ásatásról, leletmentésről? Ha kíváncsi a betérő ebben a piciny teremben, tetszése szerint forgathatja vissza az idő óriás kerekét, s megelevenedik előtte évszázadok porából — mondjuk a nagy magyar családok krónikája, családfája. Ki kinek, milyen ágon rokona, ki, mikor, kivel és miért kötött nemesi házasságot... ?

De a szoba titkai ennél is vál'tozatosalbbak. Kíváncsi az olvasó az első világháború szegény magyar halottaira, akik a legkülönbözőbb harcmezőkön estek el idegen célokért? Mi maradt meg a sok ezer, sok százezer áldozatból, akiknek még a sírját se mindig tudják hol van, s akiket szűkszavúan így értesítettek annak idején, „fiuk”, „férje 'hősi halált halt,” itt és itt... Ott sorakozik a különleges, zárt könyvtár polcain hosszú sorokban, több kötetben az első világháború veszteséglajstroma. Talán még ezekben az években akadnak hozzátartozók, akik ebből tudják meg, hol esett, el a családfő, a fiú, a rokon.

E sok titkot rejtő helyiség nem más, mint a nyíregyházi Jósa András Múzeum tudományos szakkönyvtára, ahol természetesen zömében régészeti, néprajzi, válogatva művészettörténeti, történelmi, irodalmi hely- történeti könyvek, szakfolyóiratok sorakoznak a polcokon. Kilencezer könyv és hétezer folyóirat. A Századunk teljes sorozata, az Etnográfia, a Magyar Tudományos Akadémia közleményei, szótárak, monográfiák, családtörténeti munkák, a Nyírvidék, a Szabolcsi Magyar Nép évszámai, 1869-től a Természettudományos Közlöny kötetei, különböző sorozatok alkotják a szakkönyvtár sajátos belső karakterét. Ez a könyvtár csak önmagára hasonlít, egyedi. Az itt elérhető — és helyben olvasható, jegyzetelhető — könyvek jó része csak itt található megyénkben, e „magaslati” könyvtárban, amely a múzeum épületének padlásterében van.

A vasajtó, amelyen át feljut az érdeklődő a könyvtárba egy olyan világot tár elénk, amely történelmünk évszázadait, azok egy- egy mozzanatát — szinte varázsütésre — a mába hozzák. Persze ennyire azért nem egyszerű a dolog, az itt kutató régészek, néprajzosok, múzeumi szakemberek, pedagógusok, a letűnt időkkel valamilyen formában kapcsolatot kereső érdeklődők fáradságos, sokoldalú munkáival, türelemmel — olykor némi szerencsével — jutnak el a keresett titok nyitjához. De a lehetőségek szinte korlátlanok.

F'jf crncífi man Horváthné Rikker Judit

m erosm meg múzeumi S2akkönyvtá.

ros, aki több éve dolgozik a padlás- könyvtárban. Munkája látszólag, s italán a hétköznapok olykor egyformának tűnő ismétlődésében, aligha látványos. A tudományos szakkönyvtáros már- már névtelen, munkásnak is nevezhető, ha nem tudnák a könyvtár használói, hogy a könyvtáros szaktudása, tájékozottsága nélkül a több ezer kötet könyv, folyóirat igen nehezen szólalna meg, vagy éppen néma maradna. Nem tárná fel kincseit a könyvek labirintusában biztos érzékkel járó könyvtáros nélkül. Horváthné Rikker Judit nem sokkal az érettségi után jött a múzeumba dolgozni. Ekkor még sok feldolgozásra, katalogizálásra, rendezésre szoruló könyv munkája várt a könyvtárosra. Évekbe telt a rendszerezés.

Napi munkája mellett végezte el a tanárképző magyar—könyvtáros szakát. Most is tanul, ugyancsak a nyíregyházi főiskolán, levelező tagozaton a földrajz szakot végzi. Amikor a könyvtárban jártunk éppen a csillagok titkait kutatta, ugyanis a soron következő vizsgája csillagászatból lesz.

A sajátos hangulatú és arculatú könyvtárban járva meggyőződhettünk róla: sok ember munkája ötvöződik a múzeumi tudományos szakkönyvtár jelenlegi „portréjában”. Kevesen tudják — mi sem tudtuk eddig —, hogy a húszas évek végén közös igazgatója volt Nyíregyházán a múzeumnak és a megyei könyvtárnak. S aki e két intézményt igazgatta, nem volt más, mint a legendás Kiss Lajos, aki a mostani múzeumi szak- könyvtár alapjait is lerakta. További jeles személyiségek nevét is meg kell említeni, a múzeumalapító Jósa Andrásét, aki még napjainkban is — igaz közvetve — tovább gyarapította a tudományos könyvtárat. Nem túl rég hagyta a múzeumra értékes könyv- gyűjteményét Jósa András egyik unokája, Dónál Jenő. A könyvállomány részben ajándékozás, hagyatékozás útján gyarapszik. Ugyancsak nemrég vették át a Dessewffy- hagyatékot. Sokszor az utolsó órában sikerül az utókor számára megmenteni a ritkaságszámba menő könyveket, amelyeket gondos kezek vesznek pártfogásba. A múzeumi szakemberek gondoskodnak a sérült, „beteg” kötetek meggyógyításáról, újrakö- téséről, ha szükséges, a könyvek restaurálásáról is.

F Ifi« rpifpff könyvtárnak is köszönhető,

b A1S hogy a megyé5en éIŐ mú_

zeumi szakemberek, történészek, kutatók, érdeklődő múzeumbarátok, honismerettel, helytörténettel kedvtelésből foglalkozóknak nem kell minden fontos könyvért a debreceni egyetemi könyvtárba utazni. A múzeum vezetője — aki a beszélgetés egy részénél jelen volt — ehhez hozzáfűzte, jó lenne, ha a Nyíregyházi Kossuth Lajos Gimnázium értékes könyvállományának az a része is hozzáférhetővé válna az olvasók számára, amely jelenleg a szekrényekben van. Ha azokat válogatva átadnák a megyei és városi könyvtárnak, jobban hasznára válna a közművelődési könyvtárak látogatóinak.

Visszatérve eredeti helyszínünkre a szak- könyvtár vezetője újabb érdekességeket említ. A könyvállomány gyarapításának egyik tekintélyes módja és eszköze a cserepéldányok küldése és érkezése. Az országon kívül hetvenhat külföldi múzeummal, intézménynyel állnak cserekapcsolatban, a világ szinte minden tájáról kapnak régészeti, történeti és más szakmai tárgyú könyveket. A megyében dolgozó múzeumi szakemberek, kutatók, tudományos munkát végzők, pedagógusok, főiskolai hallgatók, mindenki megtalálhatja a világ legjelentősebb múzeumi kiadványait. Persze, ehhez szükséges a nyelvtudás, fordítói, másolási szolgáltatást nem tud nyújtani a szerény keretek között dolgozó szakkönyvtár.

Az sem mellékes, hogy a cserekapcsolatok révén értékes kiadványokhoz jut a szabolcsi múzeumi könyvtár, amelyet valutáért lehetne csak beszerezni. Természetesen a szabolcsi múzeumi kiadványok is eljutnak a világ minden jelentős múzeumi könyvtárába, s ez nem mellékes a rólunk szóló külföldön 'kialakított tudományos kép szempontjából. Egy kicsit múzeumi kultúránk szabolcsi követei is ezek a könyvek...

S egy nagy ugrás a tegnapba, mába; innen a padláskönyvtár egyik helyiségéből jutnak le a földszintre, a múzeum portájához a szabolcsi múzeumi kiadványok, katalógusok, kiállításvezetők, a múzeum munkatársai által írt önálló szakmunkák, melyeket a földszinten vásárolhatnak meg a látogatók. Így az évekkel ezelőtti múzeumi eseményekről, tárlatokról is emlékeztetőt, ízelítőt kaphat az érdeklődő, gyűjtő, vagy a városban, a megyében járó hazai, vagy külföldi turista.

Látogatásunk epilógusához ™áé4o?k k a

jövő is, amely a múltból építkezik. A padlástérben még van hely a bővítésre, mondta a múzeum vezetője. Nem tette hozzá, csak legyen pénz is rá. A látogató mégis azzal a benyomással távozott az egyedi hangulatot árasztó könyvtárból: bár a kényszer nagy úr, aligha van másutt hely a bővítésre, mégis meggondolandó. Amennyire a könyvek jól érzik magúkat a magaslati levegőben, amit nehéz rendszeresen felfűteni, — nem valószínű, hogy a munkakörülmények, az olvasás, kutatás szempontjából is a legideálisabb a padláskönyvtár ...

De ezt a jövő válaszolja meg, amikor talán ezek a sorok is dokumentumként „élnek tovább”, talán valaki, egy olvasó arra is kíváncsi lesz, mit írtak a múzeumi szakkönyvtárról 1985 december havában . . .

Páli Géza