Kelet-Magyarország, 1985. december (42. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-14 / 293. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1985. december 14. Barátunk a számítógép TÉNY, HOGY A SZÁMÍTÁSTECHNIKA, A KÜLÖNFÉLE „KÉPESSÉGŰ”, NAGYSÄGÜ, ALKALMAZHATÖSÄGÜ SZÁMÍTÓGEPEK HASZNÁLATA HAZÄNKBA IS BETÖRT. MA MAR NEMCSAK A TUDOMÁNY MAGAS SZFÉRÁIBAN HASZNÁLJAK A SZÁMÍTÓGÉPET, HANEM AZ IPARI, MEZÖGAZDASÄGI, HIVATALI VALÓSÁG NÉLKÜLÖZHETETLEN RÉSZÉVÉ VÄLT. BIZTOS, HOGY MÉG NINCS ANNYI GÉP AZ ORSZÁGBAN, MINT AMENNYI KELLENE, BIZTOS AZ IS, HOGY MÉG NEM MINDENÜTT HASZNÁLJAK GAZDASÁGOSAN, Jö HATÁSFOKKAL, ÚGY AHOGY KELLENE, DE VALAMI MEGMOZDULT, ÉS BIZTATÓ JELEK LÁTHATOK. Az egyik ilyen biztató jel, hogy ha valaki körülnéz a bizományi áruházakban, a nemrég alakult számítástechnikai üzletekben, azt látja, hogy a polcok roskadoznak a különféle személyi számítógépek alatt. Inkább úgy tűnik, a fizetőképes kereslet kicsi. (Ennek persze az a fő oka, hogy ezek a gépek nálunk ma már nehezen indokolható módon iszonyatosan drágák. Mi indokolhatja, hogy egy 1000—1500 nyugatnémet márkába kerülő gép hazai hivatalos átszámítás szerinti 20 000—30 000 forint helyett 100 000 forint?) A másik biztató jel, hogy ma már minden magyar középiskolának van számítógépe (egy vagy több) és szaporodnak a számítógéppel rendelkező általános iskolák is. És ez nagyon lényeges dolog. S biztató az is, hogy egyre több családban van ma már — hála a kedvezményes vámnak — valamilyen személyi számítógép (bár tartozékaival együtt kompletten ritka), de'legalább valamilyen' számítógépes játék. Sokan megállapították már, hogy az idősebb nemzedék tizes számrendszerben begyepesedett agya nehezen veszi be a számítógép működését, ezért idegenkedik is használatától, restelli tanulni a számára nehezebben belátható újat. A mai gyerekek azonban (igaz, hogy még nem általánosan) előbb- utóbrb — de még friss aggyal — megismerkednek a többi számrendszerrel, főleg a kettessel, amelyen a számítógép alapszik. Ezeknek a gyerekeknek jelenthet segítséget á Móra Könyvkiadó Hobbi sorozatában megjelent könyvecske a Barátunk, a számítógép. Különös szerkezetű a könyv. Egy számítástechnikában jártas apa három gyermekével beszélgetve magyarázza meg a számítógép működését, felépítését, használatát. Rögtön egy meglepő tételt ismertet a gyerekekkel: a számítógép a kivonást, a szorzást és az osztást is összeadással csinálja, és ezt bizonyítja. Mindezt játékosan, megszemélyesítve a számítógép vezérlőegységét, az operatív memóriát, a bemeneti egységet, a feldolgozóegységet és a kimeneti egységet. Játékosan elkészítik az adatsínt, megismerik a kódot, a címsínt. a regisztert, a csipet, a mikroprocesszort, majd a programozás és a BASIC- nyelv alapjait. Végül a kis- és nagyszámítógépről beszélgetnek, illetve azokról a hibaforrásokról, amelyek a szabályok be nem tartásából eredhetnek. A könyv nem tankönyv, mégis minden fejezete végén tartalmaz néhány feladatot, amelyek helyes megoldása a könyv végén megtalálható. Érdekes kísérletet jelent e könyv. A recenzor biztos benne, hogy a számítástechnikai előismerettel nem rendelkező felnőtt (aki például segíteni akar gyermekének) nem fogja megérteni e könyvből a számítógép működését. Valószínűsíti azonban, hogy jó általános iskolai A ma tudománya nem nélkülözheti az elektronikus csúcs- technológiát. Képünk egy légzésanalizátort mutat be, amelyet komputer elemez és vezérel. matematikai alappal rendelkező tíz éven felüli gyerekek maguktól is tudják követni a könyv gondolatmenetét, s könnyebben megértik fogai-, mi rendszerét. A könyvben rengeteg magyarázó rajz van, részben játékosak, amelyek magyarázzák, részben folyamatábrák, amelyek vizuálissá teszik a szövegben elmondottakat. Nem szerencsés viszont a tördelés: a rajzok elhelyezése sok helyen zavarja a szöveg folyamatos olvasását. Ugyancsak nem tűnik szerencsésnek a négy fényképes lap elhelyezése a könyv közepén, ezek inkább a könyv végére kívánkoztak volna. Mindenesetre kellemes és játékos tanulást kívánunk a könyv ifjú olvasóinak, és természetesen — ha lehet — egy kis személyi számítógépet is mellé, de legalább egy számítógépes játékot. (Móra Könyvkiadó, 1985.) Horti József Csendes Csaba1 £ gyik reggel a villamos elütött egy férfit. Figyelmetlenül lépett a sínek közé, vagy sietett, megkockáztatva az átkelést a csilingelve közeledő jármű előtt, utólag már nem lehetett kideríteni. A járókelők nyomban tárgyalni kezdték az eseményeket, s észre sem vették, hogy a sínen veszteglő villamos mögé újabbak érkeztek, melyek eltakarták a rálátást a baleset színhelyére, így aztán, akik valamivel odébb álltak, csak a szerelvények mögül go- molygó füstre figyeltek. Kigyulladt az utca, terjedt a hír, pedig a villamos mögött csak az úttestet aszfaltozták. Újabb villamosok érkeztek időközben, és a baleset után pár perccel már öt-hat szerelvény ácsorgóit egymás mögött. A később érkező szerelvények is lassítani, végül megállni kényszerültek, így mire a helyszínre ért a mentő, a szerelvények a város két végén lévő remizek között már összeértek, s a sínen egyetlen, több kilométer hosszúságú villamos állt. A sérültet a helyszínen elsősegélyben részesítették, s mivel a forgalom a helyszínelés miatt nem indulhatott, az egyik forgalom- irányító egy újítási javaslatot nyújtott be a vállalat újítási bizottsága elé, amely azt nyomban el is fogadta. Az újítás érdeméül kiemelték, hogy annak megvalósítása jelentős energiamegtakarítással jár, általa roppant mértékben sikerül fokozni a járatsűrűséget, azon kívül a jövőben a villamosvezetőkre, forgalomszervezőkre, diszpécserekre semmi szükség, más munkakörbe átirányíthatók. Mindössze a nyugdíjas utasoktól érkezett a szomozogtak) jelentkezett, de a közlekedésiek úrrá lettek ezen a nehézségen is. Új bérleteket nyomtattak, s azok érvényessége a járdákra szólt. Aki felmutatta, az leszállhatott a szerelvényről, s a járdán pillanatok alatt elérhette úticélját, míg a zsúfolt villamosban csak tülekedve haladhatott előre. És mivel 1985-ben az embereknek még nem jutott idejük arra, hogy igazán éljenek, hanem csak siettek mindenhová, ám az Forgalmi dugó kottnál valamivel több panasz a közlekedési vállalathoz. A levelekben az idős emberek azt emlegették, hogy nekik bizony nehéz dolog az egymásba érő szerelvény egyik kocsijából a másikba a lépcsőkön keresztül átkapaszkodni. Javaslatukra a kocsik ajtaja- it egybenyitották, így az utasok bármely irányba zavartalanul haladhattak a kocsik belsejében. Az újítás legfőbb erénye csak a későbbiek során tűnt ki. Mármint, hogy a villamosok többé nem üthetnek el senkit. Igaz, a szerelvényben reggel és délután a csúcsforgalom a korábbiakhoz hasonlóan (amikor a még a villamosok élet olyan fontos dolgaira, hogy például milyen illatú a sárga tulipán, sajnálták a perceket, hát mindenki lement a járdára sietni, s a zsúfolt villamost elfeledték. jm zt pedig a poros ut- UjL cán addig sütötte a nap, addig verte az eső, míg évek alatt borostyán lepte el. Zöld alagutja alatt gyermekek hancúroz- tak, s ha unokáikkal a nagyapák egyszer-egyszer arra jártak, felemlegették a villamost, a gyerekek pedig kerekre nyílt szemmel, kicsit hitetlenkedve hallgatták a mesét a balesetről, meg a forgalmi dugóról. Veres, Miklós: Már fölrobbantak a színek hamujuk hull szemembe s asszonyok árnya elremeg a hűvös végtelenbe: gyönyörűek s kegyetlenek akár csuklón a penge S iám megint fölíobbanni kész a láthatár: mint rozsét gyújtja föl valami kéz hogy csak megállók hirtelen és fölsóhajtok: Istenem minek ez a nagy bőség sugár és dinnyecsordulás visszhangzó harangkondulás füvek rácsa közt vad darázs lelkében az elhalkulás minek a csönd a zöld palást amely nyugodni megtanít hogy elhidd önmagad — zúgasd inkább rovaraid a véres csillagokat sírjon kapu nyüszítsen eb idegen éjszakára Az élet hihetetlenebb mint a halál halála nagybandi Beszélgetés a humoristával Gyakran találkozunk vele a Rádiókabaréban, a tévé szórakoztató műsoraiban, és országjáró körútjai során szinte mindenütt „élőben” is. Magam is így találkoztam vele, véletlenül. — Eredetileg is humoristának készült? — Nem lehet erre a pályára készülni, de a tehetséget fölfedezve tudatossá válhat a szakma alapjainak elsajátítása. Persze nem volt idegen előttem a pódiumok világa: amatőr színjátszóként drámai és vígjátéki figurákat is életre keltettem. Később szerettem volna felvételizni a Színművészeti Főiskolára, de mivel éppen „házasodhatnékom” is volt, az utóbbi mellett döntöttem. Azt hiszem, a kettőt egyszerre nem tudtam volna az elképzeléseim szerint csinálni. Középszerű színész és éppen csak elfogadható férj sem szerettem volna lenni. És arra gondoltam: ha van bennem tehetség, az tíz év múlva is bennem lesz, majd akkor újra próbálkozom a pályával, addig azonban igyekeztem megteremteni a házasélet jó körülményeit. — Három-négy éve ismeri az ország, s tíz éve fellép. Előtte nem gondolt arra, hogy „befusson”? — Az ilyesmit nem szabad sürgetni, mint ahogy a gyüNagy Bandó Andrást néhány éve még nem ismerte az ország. De sokan ismerték az országban. Természetesen csak azok, akik tévés és rádiós népszerűség nélkül is meghívták egy-egy előadói estre. Aztán az 1981—82-es Humortesztivál hirtelen országos népszerűséget hozott, s ő egycsapásra ismert lett. mölcsérést sem jó mesterségesen előremozdítani. Én jól éreztem magam a naponta ismétlődő „közönségtalálkozókon”, s a sikert nem azzal mértem, hogy rádió- vagy tévéműsorokban ott vagyok-e vagy sem. Számomra csak az volt a fontos, hogy jól végezzem a munkává vált kedvtelésemet, s ki tudjam alakítani a magam figuráját, stílusát, s pontosan körülhatárolható legyen, hogy mit képviselek ezen a pályán. — Mégis hogyan ismerték meg egyre több helyen? — „Szájról szájra terjedtem” ... Azt mondta az egyik népművelő a másiknak: „Te, ez a Nagybandó jó műsorokat csinál, érdemes meghívni!” És persze igyekeztem jól menedzselni magam: kis szórólapokat, bemutatkozó kártyákat nyomtattam, s ezt szétküldtem mindenfelé. — És ez elég ajánlás volt? — Ä!... Nem. De volt aki bátorkodott meghívni, s azóta is visszajárok hozzájuk. És akkor már a környék többi népművelője is tudott rólam. — ön ma már népszerű. — Én ezt így értelmezem: „Nép-szerű”. Témáimat az élet sűrűjéből merítem, onnan, ahol a nép fiai élik mindennapjaikat. Nyitva tartom a szemem, s nem dugom be a fülem, később pedig nem engedem, hogy befogják a számat. Igyekszem megtalálni azokat a témákat, melyek a leginkább foglalkoztatják az ország lakóit, s ezekből olyan írásokat készítek, majd adok elő, melynek hallgatásakor azt érzi a közönség: „A számból vette ki a szót!...” Kocka utcám egy ország utcájává válhatott, hiszen mindenütt épül panelház, mindenütt lakják ezeket az emberek, s mindenütt szinte pontosan ugyanazok a gondok is ... — A Televáró című műsorban mást csinált. — Igen, igyekszem szélesíteni a skálát. Az Ingaórák című számom azt az embert keltette életre, aki naponta Nagy Bandó András portréja kényszerül több órát áldozni vonatozásra, hogy eljusson a munkahelyére, s onnan haza. Ebbe bele lehet fásulni, ettől meg lehet őrülni. Az én ingázóm közelében járt az őrületnek, fásulttá vált figura volt, aki elfásulva mesélte el utazásait, megélt életét. — Jelenleg önálló estje, a Bandó Quijotg folyamatosan műsoron van? — Igen. Egyrészt a Mikroszkóp Színpadon az Illetékesek vagyunk című műsor keretében, ahol Koltai Róbert és Farkasházy Tivadar a partnerem, ők a Tanár úr, értem! című műsort csinálják a műsor első részében. Ezt az estet mindenfelé bemutatom az országban — nagy örömömre sikerrel. — Hogy bírja mindezt fizikummal? — Magam sem értem. Gyakran gondolok arra, hogy ötfelé kéne szakadnom ahhoz, hogy mindent meg tudjak csinálni. Egy fő az autót vezetné — az évi 70 ezer kilométer nem semmi! —, egy fő olvasna, hogy föltöltődhessek, egy fő előadna, egy írna, s egy otthon maradna a családdal. Tessék, ez az új téma: összeveszik az öt Bandó... — Ezek álmok. Mi a valóság? — Mindent magamra vállalok, s mindent elvállalok. De nem győzöm. Egyszer azt mondta egy barátom: „Bandó, ha ilyen ambícióval csinálod, s mindig jól, a közönség ki fogja szívni a véred ... ! ” Azóta is tudom és érzem az igazát, de szinte tehetetlen vagyok. Le kellene állni egy évre, s csak olvasni, pihenni, feltöltődni, s aztán újult erővel újrakezdeni ... Addig azonban marad a valóság: igyekszem sporttal kiegyensúlyozni a szervezet igénybevételét, s valahogy majdcsak lesz. ' K. G.
