Kelet-Magyarország, 1985. november (42. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-23 / 275. szám
Ha valaki lenéz a csengeni Számos-hidrái, mintha egy korallzátonyt látna. A tágas barázdatenger közepén fakózöld sziget, belsejében piros-barna-szürke ormok, mintha csak egy Cézanne, vagy Imég inkább egy Gauguin képet látna az ember. Dehát mikor jártak volna erre e híres franciák, itt, Szaltmár eldugott sarkában, s pont Szamosbecsen!? Ment az a ^korallzátony”, Szamoábecs, a maga piros - barna-s zürke cserepes házaival, a falut övez» rengeteg almaiéival. Ám ha a két festő nem is járt itt, de a francia szellem mégis elértt idáig, s egy gyöa yörűszép kis templomban öltött testet. A hófehér falak, a karcsú ablakok merészen törnek a magasba, csak a gótika képes erre. .. November dereka, vasárnap. Az ég szürke, a fák már pucéran átlldogáltnak, fent néhány varjú köröz, s harangoznak. Istentiszteletre szólítják a népet. A templom azonban még üres, csak az egyik presbiter, Szénás Endre álldogál a padsorok között. Parányi ez a templom, mégis törpének érzi magát benne az ember. Ha ezek a falak egyszer megszólalnának... ! Hallgatnak, ám mégis üzennek. Példáiul az a falból kiálló tégla, melybe görbe vonalakkal azt véste valaki: 1481. Hogyan is állít akkor az ország szénája!? Hát persze ! Azokban az időkben nyögte Mátyás bús hadát Becsnek büszke vára, zengte Pannónia dicséretét Csezmicei János, akit Janus Pannám uskérnt ismert meg a Világ, s abból az időből üzenhetett nekünk szabadon az egyszerű kőfaragó mester: ha rend van és békesség, akkor boldogulhat az ország. Kihalt a falu. A bolt, a korcsma mellett van csak mozgás, bicikli zörög, kétkerekű taligáit italnak, s mindenki nagyot köszön egy korosodó férfinak, aki a betonjárda és az árok közötti földet ásózza. A férfi nem más, min/t Rápoltt Ignác, a község első, s egyben utolsó termelőszövetkezetének elnöke, kinek nevét megy es zerrte ismerik a szakmai berkekben. De nemcsak; az elnök, híres volt a szövetkezet is. A sza- mosbecsi Dózsa...!? Masz- sze környéken alig akadt párja. — Nemhogy járda, de egy méternyi kövesuítunk se volt. Ilyenkor november közepén már hasiig járt a jószág a sárban, itt, ahol most állunk, a főtéren is. Szét lehet nézni. Itt föld- utaí már senki nem lát. De nehogy azt higgye, hogy az álamtól vártuk a segítséget. Ezt a kövesutat, a betonjárdát a falu a maga erejéből építette meg. Megrendeltük az anyagot, s fcezákezdtek az ivóvízhálózat megépítéséhez. Portánként négyezer forintot adtak ösz- sze, hogy ne kelljen kútból menni a vizet. Ezerkilenc- százhatvanháromban...! Akkortájt döntörtte el italán Koraknai Lajos is, hogy harminc éves milotai vendégeskedés után ideje lenne visszaköltözni a szülőfaluba, Szamosbecsre. Az öreg közel jár már a nyolcvanhoz, de jó másfél évtiinem Veosés, vagy Dunapen- itele, ahol senki nem ismer senkit. Koroknál Lajosnak egészen bepárásodik a szeme, ahogy visszaemlékszik azokra az időkre. — Én kénem úgy megbántam akkor, hogy visszaköltöztem Becsre, mint az a kutya, 'melyik kilencet ködyfcedzett. Hazajöttem, beköltöztem, vasárnap volt, gondoltam, járok már egyet a faluban. Beszélgetek egy Barangoló, Korallzátony! SZAMOSBECS ló is volt benne. Igaz, csak fiofa padló, de padlós volt a 'ház! Akkor már tóesztag voltam, s megyek fel a zárszámadásra, ahol húsz forintot akartak nekem adni! Azomnyomban hazajöttem Becsre. Igaz egy fillér nélkül, de a téasz adott előlegeit, s még albban az évben a család ezerkétszáz munkaegységet teljesített. S egy munkaegység kilencvenkét forintot ént! Doflgoemi kellett, de Rápalti bácsi értette a dolgát! Vajon a falu mai gazdái értik a dolgukat? Ügy tűnik -igen. Ritka szép, takaros utcák, rendben tartott porták. Az itteni óvodának a hírek szerint messze földön ismerik a nevét, a bemutató fogtalfcoizás sem megy ritkaságszámba, a buszközlekedés majdhogynem tökéletes, az általános iskola alsósai igazi családi légkörben gyakorolhatják az ABC-t. Ám, hogy a kép mégsem legyen idilli: annak a kevés fiatalnak sincs tisztességes lehetősége helyiben a szórakozásra, művelődésre aki maradt. A kis téesz annak idején felépített egy párt- és ifjúsági [házat, ám néhány esztendeje oda fiatal be nem teheti a lábát. Nem a helyi pártszervezet hibájából. A tűzoltó szertárban rendezitek be maguknak valami termet, dehát... — Nem jól van ez így, valamit sürgősen tennünk kell — állítja a falu nemrég megválasztott párttitkára, Gere László ás. — Hazajönnek a fiatalok hétvégeken Szálkáról, Gyarmatról, s nincs hova menniük. Hogyan kössük mi akikor őket a szülőfalujukhoz...? Délután, s miután ünnepnapot írunk, megint harangoznak. Az öreg nénikék újból gyülekeznek, várják őket a félezer éves falak. S ekkor a főtéren felberreg egy busz, elindul. Csupa fiatal arc néz vissza a falura. Aztán elhagyva a Szamosit, kezdődik egy másik világ... Balogh Géza Harminchét éve alakult itt a közös gazdaság, s Rá- pdliti Ignáoot 1951-ben választották a szövetkezet élére. Ahogy ő mondja, le- gényfkoráiban, majdhogynem pulya fejjél. Alig múlt huszonöt esztendős akkor. S viselte a tisztséget egészen 1979-.ig, mígnem a gazdaság egyesült a csengeni szövetkezettel. A ímennyegző — finoman fogalmazva — nem volt éppen vidám, de hagyjuk a múltot, van annak felhánytorgatásánál fontosabb teendője is a becsi népnek. A legfontosabb: ímegállítanii a község lélek - számának fogyását. Mert most alig négyszázötvenen lakják, holott az ötvenes években például majdnem hatszázan éltek itt. Am azóta, pláne hogy a Dózsa (termel ószövetkezet is megszűnt, megállíthatatlan az apadás. Pedig ez a település a környező községekhez képest már a múltban is előbbre tartott. A materiális talajon maradva: Becsen már a hatvanas évek elején vezetékes ivóvíz hálózta be az egész települést. — Tíz évvel korábban tudja hogy nézett ki a mi falunk? — tolja fejebúbjá- ra jambóját Rápolti Ignác. kicsit. De nem volt kivel. Dolgos nép a milatoi is, 'mert nagyon dolgos, de a vasárnap ott vasárnap. A népek kiülnek a lócára, imegbányják-vertrik a napi gondokat. Itt meg Becsen? Csak a dolog, meg a dó- fog. ..! Azt hihetne az 'ember, e szavaik ihallatán Lajos bátyánk ma is legszívesebben 'menne vissza Milotára. Dehogy! Szegény emberként fcaipoitt ő pofont ott is. Elég ha csak az ózdi kiruccanását Idézi. — Mikor ás lehetett németországi munkáira jelentkezni? Igaz, a negyvenes évek elején. Jelentkeztem én is, de a jegyző kihúzott a sorból. Na megállj, megmutatom én neked! Süttettem az aszonnyal egy tisztességes magyar kenyeret, felvettem a tarisznyát, s irány Ózd. Gyalog persze. Özd még jó messze volt, de a tarisznya alján már csak néhány morzsa bujdokolt. Azért megérkeztünk. Igaz, munkát nem kaptam, de mégis megmutattam...! Hogy Korolknai Lajos nem akárki. Mérgemben hagytam ón ott később is Milo- itát. Pedig akikor építettem szép zsínórlafcást, még padhénsaakérrel, látogattál be- poroszkálitunk érte a csengeni állomásra. S hozzá- kezdtünk... S be lis fejeztük. A Szamos mente a fejérnépéről és a jószágairól volt híres mindig. Szamosbecs volit italán az egyetlen kivétel — a Hányok, asszonyok itt is gyönyörűszépek voltak persze — ahol a gyümölcs volt a minden. Az volt, s az ma is. Az ősi, ártéri dzsungelgyümölcsösöket hagyjuk most békén, keressünk közelebbi példát. Újhelyi Gábor, vagy Vajda Dezső bátyánk még jól emlékszik: 1923-ban kezdődött 'itt el a nagy almaitele- pítési iiáz. A két öreg állítja — s (miért ne hinnénk nekik? — az egyik birtokon 'már akkor 'is jonatánt ültettek, s látván, hogy bőven terem, a kisgazdák sem maradtak restek. Szaporodtak az almafák, s később, az ezer holdas Dózsa szövetkezet határának egyharmadán álmáskertek dísiZlettek. Nem is panaszkodtok a becsiek. Fizetett a gyümölcs, fizetett a téesz. Hol volt még akkor településfejlesztési hozzájáruliás, s hol tartottak a vízgazdálkodási társulatok!? ök mégis hozzedet nyugodtan letagadhatna. Ám minek tagadná. Tetszik ő így iis a becsi lányoknak. Egyébként a boltban futottunk össze, ahová — mert a korcsma jó szokásához híven az előírtnál korábban bezárt — egy üdítőre ugrottunk be. Az az igazság egy fél szilva, így vasárnap délelőtt jobban esett ;volna, ám ha ló nincs... De hogy is keveredett Szat- már vármegye túlsó végébe, Milotára Koroknál Lajos? — Hát oda nősültem. Elvettem egy Bállá lányt. A szerelembe esés pedig hol történhetett volna másutt, mint a híres gyarmati vásáron. — Járkálok a sátrak között, benézek ide fis, oda is, hát egyszer csak megakad a szemem egy szép, derék, piros arcú lányon. Már ne haragudjon, mondom néki, nem ismerjük mi egymást...? Nem haragudott meg. összeházasodtunk, s én vettem a betyárbútort. Mentem utána, egésizen Mi- ltatára. Harminc óv a távolban! Kibirhatoiüanul hosszú idő lett volna, ha nem éppen e Tisza menti faluba csöppen az ember. Déhátt Milota Félezer éve állnak e falak (A szerző felv.) KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1985. november 23.
