Kelet-Magyarország, 1985. november (42. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-23 / 275. szám

1985. november 23. iE

dáliáit lf ű||A Nagykállóban történt.

nciiany GIB A gimnazista lányok, akik a művelődési ház nézőterét megtöltötték, idegenkedve fogadták a szokatlan ritmusú zenét. A tanár úr gyorsan váltott, néhány mondatot szólt a maga ifjúságáról, idézte a pajzán nótát: „Add ide a didit...” A zenekar ekkor nyert. A hangverseny hallgatói megérezték, hogy a dixieland muzsika a maga módján minden korosztálynak szól, a dallam szabadon szárnyal.

Most, ahogy megáll autójával a megyei művelődési központ előtt, rögtön fogalmazódik az első kérdés:

— Nyilván ebben a táskában van a klarinét.

— Dehogy, dehogy — tiltakozik. — Most az egyszer tényleg beszélgetni jöttem, ahogy a kávéházi délutánra meghívtak. Bár az is igaz, egy előadóművész nem szövegláda, a hangszerével, a klarinéttal beszél igazán.

Szinte hihetetlen, hogy a tanár úr családostól érkezett Nyíregyházára. Vasárnapi kirándulásnak fogták fel a hosszú utazást, amikor nyugodtan elbeszélgethetnek egymással. Mert megesik, hogy a családfő heteket távol van, máskor a próbák nem engedik, hogy az estéket együtt töltsék.

— Megfordítom a kérdést, amikor arról faggatnak, miként viseljük el a hosszú távolléteket — tréfálkozik a feleség. — Én azt kérdem: hogy bírják ki egymással, ha mindig együtt vannak.

Ettől függetlenül í?&:

Benkó Sándor kettős életet él. Mégpedig olyat, amelyből mindkettő a nyilvánosság előtt zajlik. Hiszen minden szemeszterben katedrára áll, a Budapesti Műszaki Egyetem villamosmérnöki karának hallgatóit oktatja. Az egyetemi tanács tagja, ő az a villamos- mérnök, aki az egyik egyetemi számítóközpontot vezeti. S nem marad el a társadalmi megbízatás sem: ismét újraválasztották a

kar szakszervezeti bizottságának élére, közel ezer ember képviselője. Mint egyetemi oktatónak lépést kell tartania a tudomány fejlődésével, amit nem csak a doktori cím jelez. Legutóbb az egyik, villamos gépekről szóló szakkönyve nemzetközi nívódíjat nyert.

Fennállásának negyedszázadára a világhírig jutott el, a nemzetközi dzsesszélet kiválósága lett a Benkó Dixieland Band, az a zenekar, amelyet 1957-es alapítása óta Benkó Sándor vezet. Kezdetben keresték zenei nyelvüket, de már több mint húsz éve a dixie-muzsika mellett kötelezték el magukat, a zenekar tagjai is alig változtak: azóta. Áz eredetileg New-Orleansból indult néger muzsika fehér képviselői ennek a zenének az őshazájában, a sacramentói fesztiválon ismételten elnyert nagydíjjal bizonyították, hogy rászolgáltak a világhírre.

— Hogy lehet egyeztetni ezt a kettősséget?

— Ügy, hogy általában titkoljuk — felel kapásból. — Hiszen ha „normálisan” él és gondolkodik egy ember, akkor két ilyen, egymástól ennyire eltérő dolgot nem lehet egyszerre jól csinálni. A világon talán az egyetlen zenekar vagyunk az élvonalban, ahol minden tagnak van „civil” foglalkozása, bár ma már biztos, hogy egyedül a zenéből megélhetnénk. Különben is a világ legjobb zenekarának címére a mi műfajunkban legalább húsz együttes pályázhat. Csak örülhetünk, hogy most bennünket kiáltanak ki annak, de jöhetnek más napok is.

Az utóbbi fél mondat már annak az embernek a szerénysége, akit a sztárokkal való találkozás, a nagyvilágban való forgolódás sem változtatott meg.

—Rlaoelvünk maradt volt,

aki ezért vált meg tőlünk —, hogy a zene volt az első, soha nem dominálhattak az anyagiak — jelenti ki.

Ezek hallatán újra a koncertélmények villannak elő, a jam session, az örömzene- szerű fellépések. Mondjuk a debreceni dzsessznapokon a szabadtéren, vagy Sóstón, amikor az eső a félig kész fedett csarnokba zavarta a hallgatóságot. Itt előbb feszengett

Doktor Dixie

á zenekar, zavarta a rossz akusztika', nem érezte a zenét a közönség, hogy néhány szám után egymásra találjanak, a kötetlen játék, a dzsessz szabad improvizálása (amely tulajdonképpen hallatlan fegyelmet követel az együttesen belül) magával ragadja a zenészt és a hallgatót. De talán könnyebb is volt úgy megteremteni az összhangot, hogy a zenész farmerben, kigombolt ingben állt a dobogóra, egy sört is megihatott, mint amikor koncert-zenekarként a Zeneakadémia vagy a Budapest Kongresszusi Központ színpadán az ünneplőbe öltözött közönség előtt lépett fel.

— Talán sajnálhatjuk is, hogy majdnem kizárólag koncert-zenekar lettünk — jegyzi meg. — Pedig olyan muzsikát csinálunk, aminél természetes, hogy a közönség egyszerre szórakozik, ne adj isten vacsorázik, miközben mi játszunk.

Mindez persze a dzsessz sajátossága, szerte a világon. Az viszont már a BDB tulajdonsága — az előbb említettek szerint —, hogy nekik a munkahelyükön legalább any- nyit kell produkálniuk, mint másnak, hogy egyáltalán elismerjék őket, nehogy azt mondják, „csak” zenészek.

Benkó Sándor azt vallja, a szellemi munka egyfajta kikapcsolódás is számára. Csakhogy ehhez tartozik az 1940-ben született művész egész életútja. Kitűnő tanuló volt, aki profi szinten úszott középiskolás korában. Gyerekként — édesanyja szorítására — olyan terhelésnek volt kitéve (hiszen hatéves kora óta hegedülni is tanult), ami meghatározta későbbi élete időbeosztását. S amikor egy betegség miatt a sporttól eltiltották, s 16 éves korában kapott egy klarinétot, talán minden energiáját ebbe fektette.

— Ügy kerültem a villamosmérnöki karra, hogy édes jó anyám azt mondta, ez egy igazi jó szakma — emlékezik. — Most viszont, ha megkérdezet^ a családot, ez kerül az utolsó helyre.

Tény, hogy lassan felnőtt fia és lánya sem a zenében, sem a pályaválasztásban nem követi apja példáját. Mindez azonban nem zárja ki, hogy a család ne örülne a sikereknek.

— Az együttes 1987-ben lesz harmincéves. Ha sikerül, a Népstadionban szeretnénk megrendezni egy koncertet, néhány világhírű művész közreműködésével — mondja. — S jó lenne addig összeállítani eddigi működésünkről egy múzeumot vagy kiállítást.

Imihez éppen kezésekor egy

újabb esemény járult. A II. országos1 videó- szemlén operatőri díjat nyert a budapesti sportcsarnokban rendezett koncertjükről készült alkotás.

Lányi Botond

Miroslav Novotny: Cím nélkül. A csehszlovák fotósok budapesti kiállításáról.

Egy felmérés tapasztalatai

Válogatás Bőikül — mindent!?

Tanítványaim V számára, akik

► nyolc-kilenc

évesek, filmklub rendszerű vetítéseket vezettem be, s ez adta az ötletet ahhoz, hogy felmérjem filmízlésüket, érdeklődési körüket.

A felmérésben százan vettek részt, s meg kellett nevezniük azt az öt filmet, amelyek legjobban megmaradtak emlékezetükben, s a legjobban tetszettek. Minden további bevezető helyett íme a harmadikos, negyedikes gyerekek sikerlistájának első öt filmje:

1. Karatézó Kobra 47 szavazat, 2. Starsky és Hutch 42 szavazat, 3. Jedi visszatér 27 szavazat, 4. Derrick 26 szavazat, 5. Csillagok háborúja 19 szavazat.

Bár az eredmény önmagáért beszél, azt hiszem nem lehet szó nélkül elmenni mellette.

Ezek a 8—9 éves nebulók, összesen hetvenegy filmet neveztek meg, amelyekből 35 darab készült jóval korosabb fiatalok, illetve felnőttek számára. Ez önmagában is elég baj, amit súlyosbít az a tény, hogy a felsorolt filmek mindegyike valamilyen formában az erőszakhoz kapcsolódik, az erőszakra épül. Mindössze huszonegy olyan filmcímet találtam, melyek az alkotók szándéka, s véleményem szerint is ezen korosztálynak felelnek meg.

Csak az érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy az ifjúsági filmek a lista második felében „kullognak”. Nem szeretem a nagy szavakat, mégis azt kell mondanom, hogy megdöbbentenek a fenti tények, még akkor is, ha félig-meddig sejtettem azokat Megdöbbent a tény, hogy már ebben a korban is az erőszak dominál a filmes élmények között. Tudom, sokan legyintenek, mondván, „nem kell ezt olyan tragikusan felfogni.”

Ennek ellenére füstölgők, nemcsak a felmérés eredménye, hanem az elszalasztott lehetőségeink miatt is, mert azzal, hogy gyermekeinknek szinte válogatás nélkül mindent engedünk nézni — főleg az esti órákban —, nem tájékozottságukat, műveltségüket gyarapítjuk, hanem az egészséges pszichés fejlődésüket zavarjuk meg. Pedig higgyék el nekem, a film lehet tudatformáló, közösségteremtő erő, de csak abban az esetben, ha életkoruknak megfelelő alkotásokkal találkoznak, találkozhatnak, ha nem így van, deformálja, torzítja a személyiségüket.

Hadd említsek erre egy kettős példát. Annak idején, amikor a Linda ment a televízióban, szinte minden tanuló valamilyen „földöntúli” hangot hallatott, s kara- téző mozdulatokkal próbálta meggyőzni társát az igazáról.

Számomra ez nem volt jópofa dolog...

A Saffi című rajzfilmet együtt nézték meg a gyerekek, s bizony sokáig beszéltek Saffiról, s az azonos nevű macskájáról. Az élményrajzok között nagyon sokszor találkozhattam velük. A Linda hatodik, a Saffi nyolcadik helyezett a népszerűségi listán. .. Mivel személyesen ismerem a gyerekeket, így egy nagyon figyelemreméltó dolgot fedeztem fel. Nevezetesen azt, hogy a már említett film és korosztály kapcsolat, a jobb tanulóknál alakult ki helyesen, ami gondolom nem véletlen.

Legutóbbi együttes filmnézésünknél, az eredmények tükrében kicsit szomorúan néztem a csöppségek önfeledt nevetését, szórakozását, s kicsit visszasírtam azoknak a gyermekkorát, akik szüleiktől kapták — erőszak nélkül — kezükbe a könyveket, akiknek tilos volt a késő esti televíziózás, s akik ezt természetesnek vették, még ha lázadoztak is néha ellene. S eszembe jutott az a néha sokak által lekezelt fogalom; filmesztétika. Mert a riasztó tények ellenére is bízom abban, hogy tíz év múlva azért ezeknek a gyerekeknek is lesz részük a film által kínált valódi esztétikai örömökben, amiért nem akkor, hanem most vagyunk felelősök. Mi, felnőttek.

Sarkadi Gábor

A függetlenségi eszme mártírjainak emlékezete

Gyakran jelentek meg felszabadulásunk évfordulójára emlékező, 40-es emblémával ellátott írások. Ezekből egyre markánsabban bontakoztak ki a szabadság megszerzéséért hozott mérhetetlen áldozatok is.

Bár vitathatatlanul a Vörös Hadsereg viselte a német iga lerázásának fő terhét, a szövetséges és társult hatalmaknak is része volt a fasiszta uralom időtartamának megrövidítésében. S a háború vége felé a magyar ellenállás is mind határozottabb formát öltött. A passzív rezisztenciától a fegyveres szembeszegülésig széles körű front volt kialakulóban. Nem hiányozhat az emlékező felsorolásból a Vörös Brigád, a Magyar Szabadság Mozgalom elnevezésű partizán- csoport, a Táncsics-zászlóalj, a Magyar Diákok Szabadságfrontjának és a náciellenes katonatisztek egymásra találásából szerveződött Görgey-zászlóalj és a Magyarországi Kommunisták Antináci Komitéja (MÓKÁN Ko- mité) sem. Jelentősek voltak a Szovjetunióban élt kommunista emigránsok által szervezett osztagok is. Eredményesen harcolt az Úszta Gyula és Priscsepa vezetése alatt működött Rákóczi-, a Fábry József vezette Petőfi- egység és Nógrádi Sándor csoportja. Sokat hallattak magukról a Fehér Lajos irányításával tevékenykedő ellenállók is. Neves és névtelen hazafiak százai, ezrei.

Erre az útra léptek a horthysta politikából kiábrándult katonatisztekből és a Magyar Front pártjaiból Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága néven egyesült mozgalom tagjai is. 1944. november 11-i megalakulásukat hírül adó felhívásukban a mielőbbi átállás érdekében! csatlakozásra, az ellenállás kibontakoztatására szólították fel az ország jobbik „én”-jét.

Az illegális mozgalom azonban jószerével még szervezetét sem építhette ki, mert 1944. november 22—23-án már nyilas kézre is került a teljes vezérkara: Bajcsy-Zsilinszky Endre, az MNFFB elnöke, Kiss János, az MNFFB Katonai Bizottságának vezetője, Nagy Jenő, illetve Tartsay Vilmos, a Katonai Bizottság tagjai, és mások.

Nagy Jenő vezérkari ezredes és Tartsay Vilmos vezérkari százados is megérdemelnének egy- egy méltatást. Szűkre szabott lehetőségeink miatt e helyen csak annyit, hogy a sikertelen október 15-i kiugrási - kísérlet után csatlakoztak az ellenállási mozgalomhoz, lettek tagjai az MNFFB Katonai Bizottságának,

vállalták a vértanúhalálba torkolló küldetést.

Bajcsy-Zsilinszky Endre történelmivé magasztosult hősi alakja e körben ismert. Nem lehet eléggé méltatni a nemzeti önállóságunk mielőbbi visszaszerzéséért és társadalmunk demokratizálásáért vívott heroikus küzdelmünk e megtestesítőjét. De lapunk már többször is emlékezett reá. Születésének közelgő centenáriuma is alkalmat kínál majd idézésére.

Am Kiss János neve ma már sajnos keveset mond. Pedig ő is érdemes az utókor számontartására.

Ki is volt hát az 1883. március 24-én született és 1944. decembei 8-án kivégzett Kiss János?

Az erdőszentgyörgyi Zeik-pa- lota néven ismert ház szülötte, egy székely katonacsalád sarja, a franciák elleni osztrák seregben harcoló dédapa és az 1848 49-es szabadsághős nagyapa leszármazottja. Kiss János és Karácsony Rozália fia. Egy éles eszéről és fékezhetetlenségéről egyaránt híres fiatalember, aki — önvallomása szerint a katonahősök, különösen a nagyapa példájára — a katonai pályát választotta hivatásának.

1902-ben, a hadapródiskola sikeres elvégzése után a kőszegi 11-es császárvadász alakulathoz került. Ott érte az első világháború kitörésének híre is. Előbb az orosz, majd az olasz frontra vezényelték. A lövészárkokban kitüntetésekkel is elismert hősiességgel verekedett, egészen 1917 decemberében bekövetkezett megsebesüléséig. „A háború megpróbáltatásait — írta róla a féltestvér Kiss Sándor az „Emlékeim Kiss János altábornagy- ról” című memoárjában — . . . erős fizikuma és egészséges idegrendszere átvészelte, de attól a pillanattól kezdve, hogy éreznie kellett szörnyű sebesülésének a következményeit (a jobb lába lemerevedett, s a harctér helyett a továbbiakban a kőszegi katonai alreáliskola történelemtanári katedrájára osztották be — T. S.) . .., elbizonytalanodott.

Felkészületlenül érte a Mo- '• narchia összeomlása. Nem kevésbé az 1918/19. évi forradalmak és a belőlük fakadt polgári demokratikus és szocialista átalakulás ténye. Értetlenül állt az események forgatagában. Ezért 1919 áprilisában — amikor hírét vette a megbízhatatlanok listájára kerülésének — a barátjává épp akkortájt fogadott Zsilinszky Endrével együtt előbb a közeli hegvekbe menekültek, majd Horthy Miklós „nemzeti hadse- reg”-ében véltek magukra találni.

Kiss János a Tanácsköztársaság bukása után Kőszegen, Sopronban, Hajmáskéren és Esztergomban szolgált. Biztatóan haladt előre a ranglétrán. 1927-ben ezredes, ’35-ben tábornok, három évvel később pedig már altábornagy volt. Vitézzé is avatták, mégsem vált soha az ellen- forradalmi rendszer feltétlen hívévé. Noha a trianoni békediktátumot haláláig igazságtalannak, mi több: megalázónak tartotta, mégsem tudott sehogyan sem azonosulni a nemzeti szuverenitásunk feladását. Illetve a német befolyás erősödését, és ami ezzel egyet jelentett: az esztelen revíziós politikát szorgalmazó hatalommal. Hiába élvezte ő ezek után egy fennmaradt dandárparancsnoki parancs bizonysága szerint mindenkor és mindenhol közvetlen szolgálati elöljárói és alárendeltjei osztatlan bizalmát, előbb-utóbb útjába került a „nagypolitika” képviselőinek. „A Kormányzó Űr Ö Főméltósága” 1939. május elseji hatállyal Kiss János altábornagy „nyugállományba helyezését elrendelni méltóztatott”.

A harmincas évektől egyre inkább, félreállítása után pedig végképp úgy érezte, hogy a saját tapasztalatai és álmai nem a kormányzó, hanem sokkal inkább Bajcsy-Zsilinszky Endre szavaiban és tetteiben öltenek testet. Ezért mind rokonszenve- zőbb figyelemmel kísérte a neves politikus-barát elszánt parlamenti küzdelmét.

Bajcsy-Zsilinszky Endréből sem húnyt ki a Kiss János iránti szimpátia. Sőt, tudván, hogy hozzá hasonlóan a régi harcostárs is ellenezte Magyarország hadba lépését, tervei is voltak vele. Már az 1942. január 4-e é* 30-a közötti újvidéki vérengzés hadbírósági úton történő tisztázását követelve is őt ajánlotta a hadbíróság egyik tagjának. A Kállay miniszterelnökhöz intézett 1943. évi memorandumában pedig — mivel úgy ítélte meg, hogy Kiss János „. . .kisujjában több ész, hozzáértés, tapintat, egészséges ítélőképesség van, mint valamennyi sváb tábornokunkban összevéve” — egyenesen honvédelmi miniszternek javasolta. Rá gondolt 1944 azon tragédiába torkolló októberi napjaiban is, amikor az alakulóban levő Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságának katonai vezetőre volt szüksége. Kiss János habozás nélkül igent mondott. Emberi nagyságára jellemző, hogy Mikulics Tibor százados árulása ellenére utolsó leheletéig, 1944. december 8-i kivégzéséig helytállt.

Az ő és a vele együtt letartóztatott, illetve kivégzett ellenálló bajtársainak antifasiszta beállítottsága, a Magyarország önállóságának megőrzéséért, elvesztése után pedig annak visszaszerzéséért hozott áldozata az MNFFB korai szétesése ellenére sem volt hiábavaló. A függetlenségi eszme mártíromságig vállalt képviseletével mindannyian kivívták az emlékező utódok tiszteletét.

Tidrenczel Sándor

KM HÉTVÉGI MELLÉKLET