Kelet-Magyarország, 1985. október (42. évfolyam, 230-256. szám)

1985-10-05 / 234. szám

Elhordták őket a gátba! Kurgánsirató A kettévágott balom Tisza- eszlár határában. (Pappné Kurucz Katalin felvétele) A 6—12 méter magas mes­terségesen emelt halmok a szabolcsi táj jellegzetességei. Szerényen bukkannak elő az utakat szegélyező akácfák lombjai mögül. Tetejükön fehérre meszelt kőoszlopok, magassági pontok díszlenek. Oldalukat századok óta ha­sogatja az eke, lassan fo­gyasztva el mindazt, amit korábban szorgos kezek né­hány hónap alatt felépítet­tek. Századunk elején dr. Jósa András 50—60 ilyen mester­ségesen épített halmot tér­képezett fel a megyében. Né­hányat közülük meg is ásott, feltárta a halmok alatt rejtőző sírok titkát. To­vábbi kutatások alapján a halmok számát ma már jó­val száz fölöttire tehetjük. Két keletről nyugatra tartó vonulatuk van. Egy részüket az őskorban, másik csoport­jukat a népvándorlás idején emelték. A halmokat számos népcsoport használta temet­kező helyként, így vannak olyanok is, melyekben hon­foglaló őseink pihennek. A „kurgán” elnevezés a- Kaspi-tengertől északra gya­kori halomsíros temetkezés­sel való kapcsolatra utal. A kurgánok száma mégis lassan fogy! A megyében folyó földmunkák, töltésépí­tések, tereprendezés, melio­rizáció fokozatosan eltűnte­tik a múlt sajátos emlékeit. Hiába minden tiltakozás, törvény! Ügy tűnik, hogy az emberi felelőtlenségnek ezek­kel nem lehet határt szabni. Ezen a nyáron két halom­sírral lettünk szegényebbek. A debreceni vízügyi igazga­tóság, a Szabolcs-Szatmár megyei Múzeumok Igazgató­ságával kötött megállapodás ellenére elhordatta azokat a Tiszaeszlár—Tiszanagyfalu közötti védőgát erősítésére. Az ott dolgozó munkások el­beszélése alapján- az egyik kurgánban három sír volt zsugorított helyzetben. Most már sohasem deríthető ki, hogy melyik korból, milyen sírmellékletekkel. Elszomo­rító, hogy a munkások nem tartották kötelességüknek, hogy a leletről értesítsék a szakembereket! A tiszaeszlári töltés mel­letti Nagy Csípőhalomból tölgyfából ácsolt, vaspántok­kal megerősített, rézlemezzel borított és ónnal igen gazda­gon díszített koporsót for­dítottak ki a földfaló gépek. A debreceni vízügyi igazga­tóság csak két hét múlva jelentette az esetet múzeu­munknak. Akkor, amikor a koporsó már darabokban volt, és a csontoknak csak a 10 százalékát találtuk meg a helyszínen. Csak feltételezhetjük, hogy a Tiszaeszláron birto­kos báró Bánffy család te­metkezési helyét találták meg a gépek. Mégpedig azon a helyen, ahol a kasté­lya is állhatott a családnak. Sőt, maga a falu is ezen a részen lehetett, hiszen 1890 táján a sűrűn ismétlődő ár­vizek miatt települt a mai helyére, távolabb a-Tiszától. Járkálok a megemelt, megvastagított töltés tetején és arra gondolok, hogy ez már biztos védelmet nyújt a pusztító ár ellen. Csak az a kérdés számomra, hogy szük­ségszerű volt-e akkora árat fizetni érte? Nagy Ferenc Érdemes betérni Csengerbe „Nem is gondoltuk!” — „Igen szép» váratlan élmény” — ilyen és hasonló bejegyzé­sek tarkítják a tavaly meg­nyílt csengeri helytörténeti kiállítás vendégkönyvét. 1984 júliusában adtuk át a község múltját bemutató ki­állításunkat, vagy ahogy már elterjedt nálunk: a „múzeu­mot”. Mindenképpen szük­ség volt erre, egy oly nagy történelmi tudattal és múlt­tal rendelkező helyen, mint Csenger. Mit is láthat itt az erre vetődő turista (a sajnos programokból, szervezett utakból még mindig megle­hetősen kieső tájon). Az ud­varon régi mezőgazdasági eszközök, gépek állnak, egy távolabbi terv valamiféle skanzenszerűség kialakítása, gémeskúttal, kemencével, hasonlókkal. Belépve a szé­pen felújított épületbe, a tá­gas előtérben időszaki kiállí­tásoknak alkalmas környeze­tet alakítottunk ki. Szerepelt itt már csengeri származású amatőr festő, szeretnénk minél több képzőművészeti anyagot bemutatni... Tovább haladva a követ­kező kis előtérbe Csenger üzemei mutatkoznak be a tablókon, illetve a helyi ci­pőgyár termékeiből van egy kis bemutató. Ugyanitt idéz­zük meg az 1970-es nagy ár­A csengeri tájház vizet fotókkal, újságcikkek kel. Innen nyílik az iskols történeti terem, benne réf tankönyvek, füzetek, eszkc zök. A mai iskolásoknak „ú; donság”, az idősebbekbe régi emlékeket ébreszt, ti Ián itt hangzik el legtöbt szőr: „bezzeg az én időrr ben”. A második nagyterem Csenger történetét bemuta anyagé. Falak mentén elh< lyezett tárlókban (a Jói András Múzeum ajándéka vonul végig a hajdani mi zőváros mozgalmas történi te. Régészeti emlékek mi tátják a mára már elpusztu középkori falvakat, a Melif és Csaholyi család fénykoré a reformációt, a kuruc kői a reformkort. Rengeteg fén; kép és dokumentum villan ja elénk a 20-as, 30-as éve Csengerét is. Egykori képe lapok (vagy tízfajta volt a! koriban) kinagyított másol tai késztetik megállásra i idősebb csengerieket. Ej férfi San-Franciscóból lát gatva haza gyermekko színhelyére, kérte az izraei ta templomról a fényképm. solatot, hogy íróasztalán er lékeztesse őt az Óhazára, e pusztult családjára. A következő terem a né rajzi tárgyaké. A fölművelt gabonabetakarítás, kende feldolgozás eszközei, körbi dobogókon elhelyezve, s te mészetesen rengeteg, ezt : lusztráló fotóval. Középi egy felvetett szövőszék á De a leglátványosabb e t remben egy benyíló részb kialakított parasztszoba. V lódi tapasztott padlóval, me tergerendával, csikóspc ral... Az eltelt egy év alatt, d cára a kieső helyzetünkn« sok látogató kereste fel m kiállításunkat, főképp idén júniusban. Majd mi den kerékpártúrás csopc benézett. Jöttek már az US. ból, NSZK-ból mint legt volabbi helyekről, de a ke nyékbeli iskolákból is ellát gattak már osztályok. Fábián Lász ELMEGYEK, ELMEGYEK, HOSSZÚ ÜTRA MEGYEK, HOSSZÚ ÜT PORÁBÓL KÖPÖNYEGET VESZEK. B izony, még a múlt szá­zad közepén is nagy eseményszámba ment, ha valaki hosszú útra indult. Elbúcsúztatták, sőt megsirat­ták azt, akinek vándorbotot kellett kezébe vennie. A po­ros, vagy éppen sáros uta­kon közlekedtek, ki gyalog­szerrel, ki lóháton vagy sze­kerén. A szekér elakadhatott a kátyúban, de gyakori volt az is, hogy a kerék összetört a döcögős úton. De még na­gyobb veszedelmet jelentet­tek az útszéli betyárok, akik a kedvező alkalmat várva, a tehetős utasokat szemmel tartották. Az utas számára nyugodalmat, biztonságot csak a csárdák jelentettek, amelyek egymástól 10—15 mérföldnyire helyezkedtek el. A kucorgó Nyilvánvaló, hogy azok a települések, amelyek a kirá­lyi utak, nagyutak, sóuták, postautak, vagy a vármegyei utak találkozásánál feküdtek, előbb-utóbb vezető szerepre, mezővárosi rangra emelked­tek. Nem is hinnénk, hogy valaha milyen nagy forgalom volt ezeken az elfeledett or­szágutakon ! Egy-egy hadse­reg elvonulása után három napig is szállt a por. Györffy István írt arról, hogy az uta­kat szinte szántszándékkal elhanyagolták. A fogadósok annak örültek, ha az utas szekere elakadt a sárban, a kovácsok és a kerékgyártók pedig annak, ha egy szétrá- zódott szekérhez új kereket, új lőcsöt kellett gyártani. Találóan nevezték „Kucor- gó”-nak azt a csárdát, ame­lyik a bashalmi állomás kör­nyékén állott. I _ De hol vannak ezek a régi országutak? Igaz, hogy már sokat felszántottak belőlük, de még ma is közlekedünk rajtuk. Egyrésze dűlőút, más­része (a mai úthálózatba beépülve) aszfaltot kapott. A régi utak vonalára az 1790- es években készült II. Jó- zsef-féle katonai térképek nyújtanak jó támpontot. De a nyírségi utakra vonatkozó­an nem kevésbé fontos Sér­ti András mérnök 1802-ben készült térképe, Schember- ger Ferenc, Fényes Elek, Ka- mody Miklós leírásai, vala­mint Koroknay Gyula (Ke- let-Magyarország 19.81. febr. 15., 1981. okt. 25.) és Gyar- mathy Zsigmond közelmúlt kutatásainak eredményei. Hol haladtak ezek az utak? Minden valószínűség szerint a legrégibb út az észak-déli irányú nagyút (via magna) volt, amelyik Debrecen, Haj- dúhadház érintésével érke­zett a Nyírségbe és Geszte- réd, Nagykálló, Napkor, Ber- kesz, Kisvárda, Fényeslitke, Záhony, Ungvár érintésével tartott Lengyelország és Moldva felé. Hadd hivatkozzam itt ar­ra, hogy Petőfi Sándor egy- ízben Debrecenből Pestre uta­zott, de nem Karcagon, Szol­nokon át, hanem Tokajon és Miskolcon keresztül. E nagy kerülőre azért volt szükség, mert az alföldi utak nem mindig voltak járhatóak. Esős időben csak a nyíri ho­mokon, vagy a hegyek alatti köves utakon lehetett közle­kedni. Érthető tehát, hogy egy másik nagyút is átszeli a Nyírséget. Ez Kolozsvár, Nagyvárad irányából Debre­cenen, Hajdúböszörményen, Hajdúnánáson, Kató-tanyán (Tisza vasvári), Tiszaeszlá­ron, a tokaji réven át Bod- rogkeresztúrig tart, ahonnan az út egyik ága Mád, Kassa irányába, másik ága Sze­rencs, Miskolc, Pest irányá­ba, a harmadik ága pedig Sárospatak felé vezet. Tutajon jött a só Az egyik királyi út (via regia) a tokaji révnél lépett vármegyénkbe és a Rózsás tanyán (Búj), Keresztúton (azaz Kótajon), Nyírturán, Pazonyon, Napkoron, Moho­son (Kállósemjén), Pócspet- rin, Nyírbátoron, Nyírkátán, Nagyecseden keresztül haladt Szatmár, Nagybánya irányá­ba. A másik királyi út ugyancsak Tokajnál lépett területünkre, amelyik a ti- szanagyfalusi vaskapunál Bashalomnak fordult, majd délnek haladva Hajdúdoro- gon át Debrecennek tartott. A sóutak a Tisza mentén kanyarogtak. A máramarosi hegyekben bányászott sót lábbón (tutajon) hozták le az Alföldre. Ha nem adták meg a só árát a Felső-Tisza-vidé- ken, akkor a tutajosok Szol­nokig is leereszkedtek. Min­denütt voltak kikötők, me­gyénkben: Jándon, Bercelen és Polgáron. A sót kereske­dők vásárolták fel, amit he­lyi fuvarosokkal a közeli városokba szállíttattak. A tutajosok majd a sóúton (melyet tiszai útnak is ne­veztek) tértek vissza hazá­jukba. Területünkön az egyik legforgalmasabb sóút Tiszabercelen kezdődött, ahonnan Balsán, Vaskapun (Tiszanagyfalu), Tiszaeszlá­ron, Tiszalökön, Tiszabüdön, Beteháton, Tikoson, Polgá­ron át délnek tartott. A vármegyei utakat köny- nyen nyomon követhetjük, mivel mind Nagykállónak vezetett. A helyi utak vi­szont csak a szomszédos te­lepüléseket kötötték össze. A postautak elég későn, csak a 19. század elején ala­kultak ki, melyek többé- kevésbé a mai utak alapjául szolgáltak. A postautak már akkor a leendő megyeszék­helyre, azaz Nyíregyházára futottak be. Az egyik posta- út Királytelken át Tokaj fe­lé, a másik Nagykállón, Nyírbátoron át Nagykároly felé, a harmadik postaút pe­dig Űjfehértón, Hajdúhad- házon, Debrecenen és Nád­udvaron át csatlakozott az országos postajáratokhoz. Ha a régi országutakat nyomon követjük, akkor ma­gyarázatot kapunk arra is, hogy miért van a nyírségi, rétközi falvainknak két pár­huzamos főutcájuk? Sényő Fő utcája, a Kos­suth u. észak-déli irányú. Itt van a temploip, de itt van­nak a falusi középületek is. A Fő utcával párhuzamosan, attól nyugatra húzódik a szokatlanul széles Vásáros út, vagyis a fentebb emlí­tett nagyút egy kis darab­kája. Tehát a nagyút a falu mellett haladt! 1977-ben egy helyi idős ember elmondot­ta, hogy hallomása szerint hajdanában a Debrecenből Ungvár felé szekerező vásá­rosok ebben a széles utcá­ban éjszakáztak, a falu vé­delme alatt, viszonylag biz­tonságban. A vásáros utcá­ban kocsma, kovács- és ke­rékgyártó műhely is volt. Kállósemjénben a középkori Fő utca a Magyar utca, melynek végén s Kállay- kastély van. Az új Fő utca (Kossuth u.) ettől délre, ugyancsak párhuzamosan halad, mely a vármegyei út része. De ezekhez hasonlóan párhuzamos főutcákat talál­hatunk Bujon, Balsán, Ti­szabercelen, Nyírturán, Fé- nyeslitkén, Mándokon és Kisvárdán (Szent László ut­ca, Tompos utca), és nyil­ván másutt is, ahol a külső, párhuzamosan fekvő főutca valamilyen középkori ország­út része! Őrködött a bakter Középkori falvaink Fő ut­cáján (általában Templom u.) szekérkaravánok se éjjel, se nappal nem haladhattak át. A belső Fő u. egy zárt település volt, amelyet fal (sövény- vagy gerággyakerí- tés) vett körül, az út két vé­gét pedig porkoláttal (rr zőkapuval) zárták le. A fal ban éjjelente bakter őrk dött, aki veszély esetén fi riasztotta a lakosságot. Ke ben a külső főúton állatok hajthattak, az echós vásár szekerek zavartalanul vom hattak, vagy éppen táboré hattak. A főutcából a főút szekérrel áthajtani csak felvégen vagy az alvégen ] hetett, de gyalogosan áth ladhattak középütt is! A 1 főutcát — általában a tem lomkert vagy az iskolaki mellett — egy keskeny kátor („kisköz”) kötötte ö: sze. Jószág sem mehetett rajta, mert a kisút mindl végén egy-egy „forgó” á utat, mely egy talp és í nélküli szekérkerékhez 1 sonló. A gyalogos belem« az egyik küllőbe és átforg; ta magát rajta. Ezek a k közök századunkban töt nyíre már kis utcává szé sedtek, a tanító vagy a ká tor kertjének rovására. Mostanában, midőn a k< ségtörténeti kutatások orv« detesen fellendülőben ve nak, jó lenne, ha a helyti ténészeink, a honismer szakköreink utánanéznén annak, hogy saját telepü sük útjai, utcái merre \ zetnek? Mit tudnak az ö> gek róluk? Bizonyos, hogj községük múltjáról, a te pülés történetéről, a falu kosságának életmódjáról a gyűjtött adatok megszól tatásával — ezek az elfe dett utak sók érdekes d got regélnének! Erdész Sánd _____— M­|f U HÉTVÉGI MELLÉKLET Kiállítás múltról, jelenről

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom