Kelet-Magyarország, 1985. október (42. évfolyam, 230-256. szám)

1985-10-19 / 246. szám

1985. október 19.^^ KM HÉTVÉGI melléklet dr. Kőrössy Kálmánnal, Nyíregyháza tanácselnökével Kedves Barátom! Amikor a múltkor nálunk voltál egy este, beszélgetés közben néztük-néze- gettük a televíziót. A műsorok közül egy keltette fel igazán figyelmünket. Reklámról van szó, ami egy bizonyos tetőfedőcserépről szólt. Arról az oszt­rák licenc alapján készültről, amelyet Veszprémben állítanak elő, s — most jön a szenzáció! — amelyre 30 éves garanciát ad a gyártó. Harminc esztendő! Egykori mértékkel mérve egy emberöltő! Nem tagadom, mindkettőnket meglepett a dolog, s ezt követően arról kezdtünk beszélgetni, vajh mi lenne, ha másutt is követésre találna a példa. Nem szükségszerűen harmincéves garanciáról lenne szó, de mondjuk húszról. Nem. Tízről. Vagy ötről. Mert nem tagadom, lefelé licitál­tunk, ismervén azokat a körülményeket, amelyek között nálunk a munka folyik. Mi lenne ha ... Ha — és sorolni kezd­tük a példákat — mondjuk az Ószőlő utcai házakat nem kellene néhány év­vel felépítésük után kívülről hőszigete­lővel burkolni, mert lemaradt az építés­kor. Ha nem lenne napirenden hír és újra hír arról, hogy beáznak a szigete­lések. Ha olyan csövek feküdnének a föld alatt, amelyek nem három év alatt válnak a rozsda martalékává. Ha olyan konyhai zománcedényt gyártaná­nak, amely nem bámul be fél esztendő után. Ha nem hullana viszonylag új há­zakról a vakolat. Ha nem kiélezhetetlen kést árulnának a boltokban. És mond­tuk, szinte vég nélkül a példákat, épí­tőipartól háztartásig, járműipartól a na­pi tejig. Kell ekkora igényesség? — kérdheti valaki. Az általunk is feltett kérdésre Te feleltél, amikor idéztél egy közel­múltban elhangzott reggeli rádiómű­sort. Ebben, reggel háromnegyed hétkor az ipari minisztérium egyik vezető munkatársa némi rezignációval mond­ta: Hiába, úgy tűnik, hozzászoktunk ah­hoz, hogy azt kapunk, amit adnak. Hozzászoktunk a rosszhoz, a gyenge minőséghez. Nem tagadható, ez a meg­fogalmazás egyáltalán nem villanyozott fel, gondolom mást sem. Valamit azon­ban jelzett. Azt, hogy mohogásainknak kevéssé adunk hangosan nyomatékot, s beletörődésünk egyszerűen olyan hely­zetet teremt: az ipar nyugodtan dolgo­zik úgy, ahogy sikerül. A harmincéves cserépgarancia megin­dította az agyunkat. Mondtuk is: jó, hogy van fogyasztók tanácsa. De vajon mi, napi fogyasztók, házat birtokba ve­vők eléggé következetesen tesszük-e szóvá kifogásainkat? Miként lehet, hogy megszokjuk a rosszat? Szerencsé­re ma már nem tartunk ott, hogy örülni kell annak; egyáltalán kapni valamit. De elég erős-e a vásárló, a házat átve­vő pozíciója? Mitagadás, szívesen lát­nánk olyat is, hogy a gyengén dolgozó belebukik vállalkozásába. De az se lenne rossz, ha a sokat deklarált elv is megvalósulna, az nevezetesen, mely oly szívesen hangoztatja: a belföldi piacra gyártott termék minősége azonos az ex­portéval. A családi beszélgetésből kiderült, hogy mondjuk ha Nyugaton kapható magyar cipő csábítóan jó. A magyar szalámi Párizsban nem az a magyar szalámi, amit Kisvárdán kapni, A ma­gyar építőipar külföldön nem úgy épít, mint itthon. Vagyis van, amikor adunk magunkra. A különbség a külföldi part­nerek és köztünk annyi: ők otthon is adnak magukra, nemcsak itt, ahol ve­lünk vállalkoznak a piac megszerzésé­ért és megtartásáért. Kedves Barátom! Bizonyára emlékszel arra is, hogy a tisztesség okán felsoroltunk néhány ter­méket, melyet hazai gyártóink is garan­ciával kínálnak. Televíziót, bútort, hű­tőszekrényt, lemezjátszót, rádiót stb. Ez jó, ennek örülünk, bár az igazsághoz tartozik, hogy garanciális igényeink ér­vényesítése nem mindig egyszerű dolog. Szép lenne viszont az is, ha a garan­tált minőség arra is kiterjedne, amire nincs ráírva. Akkor talán arra is rá­szoknánk, hogy a jó a természetes, hogy az értéken adott áru nem okoz kelle­metlen meglepetést. Se akkor, ha ház, se akkor, ha csak egy dupla fekete. Mi­re a reklámozott cserép tönkremegy, talán ez is hétköznapjaink valósága lesz. Befejeződtek azok a városkörzeti ta­nácskozások, ahol a megyeszékhely VII. ötéves tervi településfejlesztési céljai­ról, a településfejlesztési hozzájárulás bevezetéséről folytattak párbeszédet a lakossággal, ön szerint hogyan fogad­ták a tanács elképzeléseit, egyetértet­tek-e azokkal? — A lakosság megnyugvással vette tudo­másul, hogy a VII. ötéves tervben is biz­tosítottak azok az anyagi eszközök, amelyek a város lakóinak ellátását szolgáló intéz­ményhálózat fenntartásához, működtetésé­hez, több területen korszerűsítéséhez, fej­lesztéséhez szükségesek, öt év alatt mintegy 5 milliárd forintot fordítunk e célokra és megteremtjük az új intézmények működési feltételeit is. Tudomásul vették, hogy mint­egy 2,8 milliárd forintot fordíthatunk a vá­ros fejlesztésére. Ez az országos és megyei koncepciónak megfelelően Nyíregyházán visszafogottabb fejlesztést tesz lehetővé, mert a kisebb községek népességmegtartó képes­ségét kell növelni, hiszen ilyen településeken élnek többen a megyében. Ez csökkentheti a városba beköltözés dinamizmusát, ami mindig feszültségeket okozott, mindig meny- nyiségi fejlesztéseket követelt, s így elma­radt a minőség. A 2,8 milliárd arra ad le­hetőséget, hogy a legégetőbb feladatok meg­valósításában előbbre lépünk. Egyetértett-e a lakosság ezekkel a cé­lokkal? — Igen, hiszen továbbra is a legfontosabb célok közé sorolta a tanács a lakásépítést, ezen belül a fiatal házasok és alacsony jö­vedelműek lakásépítésének támogatását, az általános és középiskolai hálózat fejlesztését, mert a demográfiai hullám eredményeként városunkban még tovább emelkedik a ta­nulók száma. A vízellátás javítása érdeké­ben tovább folytatjuk a peremkerületi víz­műtársulások szervezését, befejezzük a szennyvíz második ütemének beruházását. Az egészségügyben az alapellátás javítását soroltuk előbbre, nagyobb figyelmet for­dítunk az idős korúakra, javítani szeretnénk a peremkerületek ellátását és tervezzük a megyeszékhely felsőfokú szerepköréből adó­dó feladatok megoldását. Nagyobb figyelmet szentelünk a városépítésre, a városközpont rehabilitációjára, a felújításokra. Szeretnénk növelni a zöldterületek nagyságát, a közte­rületek kulturáltságát, de indokoltnak tar­totta a lakosság a telefonhálózat fejlesztését, a kettős körútrendszer továbbépítését és töb­ben szóltak a városi televízió véglegesítésé­ről. Örömmel fogadta a lakosság, hogy a megyei tanács a város felsőfokú szerepköré­nek erősítését szolgáló fejlesztésekben segít: tovább folyik a kórházrekonstrukció, meg­épül az ifjúsági szabadidőközpont, befejező­dik az autóbusz-pályaudvar építése, bővül az iskolai, valamint a középiskolai kollégiu­mi és intézményi hálózat. Ezek a beruházá­sok az egész megye lakosságát szolgálják. A Hogyan fogadták azokat a célokat, amelyekhez nemcsak a lakosság egyet­értését, hanem anyagi hozzájárulását is kérték? — A városkörzeti tanácskozásokon részt vevők döntő többsége — elsősorban azok, akik korábban is fizettek községfejlesztési hozzájárulást — egyetértéssel fogadták, hogy anyagilag is részt vállaljanak a város fej­lesztésében. A város lakossága eddig is ál­dozott, sokat tett Nyíregyházáért. Aki sze­reti a várost, szívesen áldoz arra, ami össz­hangban van saját igényeivel is. Az a ta­pasztalatunk, az emberek jobban vigyáznak arra, amihez anyagilag is hozzájárultak. Az a véleményem, hogy egy várost soha nem a várossá nyilvánítás jogi aktusa tesz várossá, hanem a lakosság, aki áldoz érte, azok, akik nemcsak állami intézkedésekre vártak, ha­nem maguk is tettek érte. Ügy tapasztaltuk, hogy jónak ítélték azokat a kiemelt célo­kat, amelyeket a város ajánlott. A Hogyan találták meg a legtöbb város- ^ lakó által elfogadható javaslatokat? — Nagy dilemmánk volt, hogy egyáltalán legyen, vagy ne legyen, kérjünk, vagy ne kérjünk a lakosságtól településfejlesztési hozzájárulást, mert Nyíregyházán és Sza- bolcs-Szatmár megyében nagyon sok a kis­keresetű, alacsony jövedelmű, segélyből, já­radékból élő ember. Mégis úgy döntöttünk, hogy kérünk, pontosabban a lakosságra bíz­zuk a döntést, hiszen a rendelet szerint 300- tól 2000 forintig lehet településfejlesztési hozzájárulást kérni. Mi évi 600 forintot ja­vasoltunk, s ez öt év alatt — ha figyelem­be vesszük a fizetésre kötelezhetők számát — mintegy 70—74 millió forint bevételt je­„lki szereti a várost, szívesen áldoz arra, ami összhangban van saját igényeivel is.“ lent. Nem volt könnyű olyan célt találni, amivel egyaránt egyetért az orosi, sóstóhe­gyi és a városközpontban lakó is, ezért a tanács úgy döntött, három célt ajánl minden városlakónak megvalósításra. Ezekre a be­folyt összegnek mintegy fele kellene, a má­sik felére pedig egy-egy városrész lakossá­gának ellátását javító célt fogalmaznánk meg. ^ Melyek az egész várost érintő célok? — Első helyen az idős emberekről való gondoskodást jelölte meg a tanács. Itt arra gondoltunk, hogy állami pénzeszközökből meg tudunk építeni egy nyugdíjasházat, de arra már nem elég a pénz, hogy alatta vagy mellette megépítsünk egy öregek napközijét, orvosi szobával, szolgálati lakással. Így el­érhetnénk, hogy ne csak a nyugdíjasházban lakók, hanem annak a városrésznek az öre­gei is ott ebédeljenek, speciális orvosi ellá­tást kapjanak. Tudnánk foglalkoztatni kör­zeti ápolónőt, aki segítene az idős emberek gondozásában, öregek napközijét szeretnénk létrehozni Nyírszőlősön és szeretnénk a meg­lévő intézmények felszereltségét, ellátottsá­gát javítani. Második célként a tanács azt javasolta, hogy a város lakossága járuljon hozzá annak a szabadidőközpontnak a létesítéséhez, amely az egész megye lakosságának igényeit is hivatott kielégíteni. Itt lehetőség nyílna országos és nemzetközi sportversenyek, hangversenyek, bemutatók rendezésére, téli időszakokban a tornatermeket is pótolni tud­nánk. Hangsúlyozom, nem a szabadidőköz­pont megépítéséről van szó, hanem arról, hogy a lakosság hozzájárulásából építenénk meg a hozzá vezető utat, a parkolókat, s ez segítene a városközpont parkolási gondjai­nak enyhítésében. Harmadik célként ajánlotta a tanács, hogy a város különböző részein működő nagyobb általános iskolák mellett építsünk tanme­dencét, hogy minél több gyerek megtanul­hasson úszni. A városkörzeti tanácskozáso­kon részt vevők egyetértettek ezzel is, de mivel mindhármat nem lehet megvalósítani, az előbbi kettőt fogadták el. A Az imént elmondott központi célokra 35 millió forint szükséges. Marad 30— 35 millió, amiből egy-egy tanácstagi körzetre (69 tanácstagi körzet van Nyír­egyházán) félmillió, évente mindössze 100 ezer forint jut. Mit lehet ennyiből megvalósítani? — Nagyon keveset, ezért határoztunk úgy, hogy olyan célokhoz kérjük a lakosság hoz­zájárulását, amely több körzet lakosságát is érinti. Valamivel több mint 10 millió támo­gatást kérünk a Körte utcai tizenhat tanter­mes iskola megépítéséhez és félmilliót a butykai kéttantermes iskola bővítéséhez. Azzal, hogy a Körte utcai iskola megépül, nemcsak az a körzet jár jól, mentesíti majd az 5-öst, az Árok utcait, a Kórház utcait, de még a belvárosi 2-es iskola zsúfoltságát is, tehát kedvezőbb feltételeket teremt sok száz gyerek számára. Mintegy 5 millió támogatást kértünk az örökösföldi 200 személyes óvoda építéséhez. 4 millió támogatást kérünk három ABC — a hímesi, a sóstóhegyi, a Ságvári-telepi — megépítéséhez, ezekkel lényegesen javíthat­nánk e városrészek ellátását. 2 millió forin­tot kérünk a borbányai kétszemélyes orvosi rendelő megvalósításához, amely megint nemcsak Borbányának segítene, hanem te­hermentesítené azokat a körzeteket, ahol most a borbányaiak ellátását végzik. 1 milliót kértünk a Vöröshadsereg úti pos­ta és fodrászat megépítéséhez, s mintegy 5 milliót a városi tv-hálózat fejlesztéséhez, amely a lakosság tájékoztatásának, a város- politikai kérdések megvitatásának fontos eszköze. Mintegy 6,5 millióval szeretnénk a parkosítást, járdaépítési akciókat támogatni. Ez a város minden részét érinti. £ Sokféléi hallottam, hogy kifogásolja a lakosság a városi tv-re szánt pénzt. Ogy ítélik meg, hogy ettől fontosabb, sürge­tőbb feladatok is lennének. — Ha komolyan vesszük a demokratiz­must, azt, hogy rendszeresen kell tájékoz­tatnunk a lakosságot és információt szerez­ni tőlük, akkor meg kell találnunk azt a tá­jékoztatási rendszert, amivel e feladatnak megfelelhetünk. Hihetetlenül nagy számú aktivistára lenne szükségünk ahhoz, hogy mindenkihez eljuttassuk információinkat. Aztán gondunk az is, hogy egy-egy tájékoz­tatás nem úgy jut el a lakossághoz, ahogyan az megfelel a valóságnak. ^ Mondana példát is rá? — Természetesen. Sok embert felháborí­tott, hogy több millió forintot fordítunk a sétálóutcára. Ez téves információ. Ezen az utcán nemrég beszakadt az úttest a szeme­teskocsi alatt, életveszélyes volt a villany­kábel, több tűzeset is volt miatta, termés­kőből volt kirakva a szennyvízvezeték, szi­várgott a gáz. Fel kellett tehát újítani eze­ket a közműveket. Amikor erről megszüle­tett a döntés, akkor határoztuk el: ha már úgyis fel kell bontani az utácát, akkor ne a régi formájában állítsuk azt vissza, hanem egy kicsit a jövőnek is. Ugyanezt mondhatnám el egy másik vá­rosközponti részről. Amikor kijutott az em­berek közé, hogy aluljárót tervez a tanács a Kossuth és Rákóczi út kereszteződésében, azt mondták nagyzolunk. Levettük napi­rendről, de nem vagyok benne biztos, hogy jól tettük, s most már sokan mondják is ezt neKünk, mert látják, milyen munkát kellett ott végezni. Most lesz egy kőrútunk, ahol a jelzőlámpák állandóan megállítják a kocsikat, holott ha alagút lenne, akkor a gyalogosok ott közlekednének. Ha egy közmű meghibásodik majd, nem kellene feltörni a drága pénzen épített körutat, vagy a parkot, hanem az aluljáróból mindössze egy ajtó vá­lasztotta volna el a közműalagutat. Azért mondtam el ezeket, hogy mindenki megért­se: sokkal nagyobb jelentősége van a gyors és pontos információnak, mint azt elhamar­kodottan megítélnénk. 4b Engem meggyőzött, de sokakban ott marad a kérdés, vajon miért nem utat, járdát építtet a tanács ezekből a lakos­sági pénzekből? — Amikor az utakról, járdákról szó volt a városkörzeti tanácskozásokon, mindenki a saját maga útjáról, a háza előtti járdáról, a lakásába vezetett vízről, gázról beszélt. Nyír­egyházának több száz utcája van, s ezek kövezése, közművesítése a 600 forintokból nem oldható meg. Akik építettek gázvezeté­ket, tudják, hogy csupán az 20 ezer forintba kerül. Az is az igazsághoz tartozik, nem le­het elkívánni egy jósavárosi lakostól, hogy jó szívvel járuljon hozzá mondjuk a Virág utca kikövezéséhez. Az ilyen útépítések nem is volnának célszerűek, mert ha egy utcába a város pénzéből közműveket építünk, az ottani telkek és ingatlanok értéke megemel­kedik, s ez a tulajdonosnak jelent százezre­ket. A Elegendő-e. hogy a városkörzeti ta­nácskozásokon megszavazta a lakosság a hozzájárulás fizetését? — Nem. Erről csak akkor alkothatunk ta­nácsrendeletet, ha a lakosságnak több mint fele egyetért a célokkal, és azzal, hogy öt évre évenként 600 forintot fizet. Több mint 30 ezer családhoz kell eljutnunk, mindenki számára átnyújtunk egy felhívást, egy sza­vazólapot, egy nyilatkozatlapot és egy kitöl­tési útmutatót is. Ebben nagy segítséget várunk a tanácstagoktól, a népfront akti­vistáitól, a lakóbizottságoktól. A Mi történik akkor, ha nem szavazzák meg a hozzájárulást? — A 2,8 milliárd forinthoz viszonyítva — amit a város fejlesztésére költhetünk — a 74 millió forint nem nagy összeg, de ha azt nézem, hogy az előbb felsorolt célokból ak­kor el kell hagyni vagy tíz tantermet, vagy 150 bérlakást, vagy az óvodát, a rendelőt, akkor már sok. Meggyőződésem, hogy az emberek többsége érti, miért kérjük az anya­gi segítséget. Kérjük azt is, azon a lapon, amelyet majd mindenki megkap, esetleg ne csak azt írja be, hogy nem ért egyet, ha­nem jelölje meg azt is: milyen célt hagy­junk el, vagy mit ütemezzünk át. A Mi a biztosíték arra, hogy azokra a cé­lokra használják fel a pénzt, amit a lakosság megszavazott? — Rendelet írja elő, hogy ezt a pénzt másra nem lehet használni, de ettől is na­gyobb garancia az, hogy el kell számolnunk vele a lakosságnak. ^ Köszönöm a válaszait. Balogh József a településfejlesztési taájánilásníl

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom