Kelet-Magyarország, 1985. október (42. évfolyam, 230-256. szám)
1985-10-19 / 246. szám
1985. október 19. KM HÉTVÉGI MELLÉKLET VALÓSÁGUNK KÖZELKÉPBEN őszinte legyek? Nem vagyok benne biztos, hogy léteznek egyáltalán a címben jelzett lépcsőfokok. Ha vannak ilyenek, akkor egyben mértékegységül szolgálnak. Egyikünk nyíltabb, másikunk ennek az erkölcsi tulajdonságnak csak kisebb fokára jutott el, és akadnak olyanok is, akik lábukat se tették erre a grádicsra. A szkeptikus azt vallja, óvilágbeli dolog az őszinteség. Valamikor a társadalmi fejlődés alsó fokán, a vadság és barbárság idején a tettek és a szavak egybe csengtek. A kimondott szó kötelezett, és a közösség kegyetlen következetességgel kivetette magából, aki megszegte ezen íratlan szabályt. A természeti népek például Amerikában a felfedezések koráig kitartottak az ősi szokás mellett, a szavak nem inflálódtak. A szomorú folytatás ismeretes: aranyra éhes csavargók, hitszegő kalandorok, képmutató, ál- nok emberek porig rombolták a virágzó indián birodalmakat. Mert az őszinteség a középkori Európából is hiányzott — vélik a szobatudósok. Álokoskodás? Inkább próbáljuk megnézni, napjainkban hol „faragják” az őszinteség lépcsőfokait. Az elsődleges és meghatározó műhelyekben — a családban, az iskolában — milyen körültekintéssel munkálkodnak a nyíltságon, és az elkészült fokok — szaknyelven szólva mennyire szabványosak — a társadalomban általánosan elfogadott lépcsőfokokkal? Jó évtizede annak, hogy meghirdettük az oktató-nevelő iskola helyett a nevelve oktató iskolát. A kidolgozott oktatási törvény azóta több kisebb nagyobb módosítást, reformot élt át. A hangsúly továbbra is a gyermekek személyiségének formálásán van. A_ pedagógia az őszinteségről úgy beszél, mint erkölcsi-társadalmi sajátosságról, mely abban fejeződik ki, hogy a személyiség tudatosan törekszik magatartását az általa elfogadott, helyesnek vélt normával összhangba hozni. Az őszinteség önmagában nem érték, rossz cselekedeteket . is lehet őszinte átérzéssel nyíltan vállalni. Miben nyilvánul meg az őszinteség hiánya? Szaknyelven a kritikátlan „külsődleges alkalmazkodásban”, az önálló vélemény elhallgatásában, tit- kolásában. S erre most már lássunk példát. A szülő, aki gyermekéért aggódva megosztotta velem problémáját, foglalkozását tekintve értelmiségi. Lányukat kezdettől fogva arra tanították, hogy jó vagy rossz cselekedeteit Őszintén ismerje el, vállalja, és a következményekből okuljon. Egy iskolai eset, rajvezetőválasztás ingatta meg hitében a szülőt. Jól csele- kedett-e azzal, hogy a társadalomban még korántsem túl általános értékkel próbálta gazdagítani gyermeke személyiségét. — A közepébe vágva, az történt — mesélte az ismerős szülő —, hogy lányom osztályfőnöke olyan tanulót jelöltetett rajvezetőnek, aki a szokásos formulával szólva, nem élvezte az osztály többségének bizalmát. Szünetben forrt a hangulat, más jelöltek nevei röpködtek. Becsengetés után a lányom jelentkezett, s társai nevében előadta, hogy mást szeretnének rajvezetőjüknek. A tanárnő magából kikelve lázítónak, hangulat- keltőnek nevezte a gyerekemet. A kemény, ledorongoló visszavágás után természetesen nem akadt tanulótársai között egy sem aki kiállt volna mellette. Az eredeti jelölt a szavazáskor győzött, „befutott”. Azóta, ahány alkalom csak létezik, osztályfőnöke érezteti a lányommal, hogy „hibázott”, ő az ügyeletes fekete bárány. Rossz indulatának tűnhetek, de hozzáteszem: a rajvezető édesapja a városban jelentős beosztásban dolgozik... A „kardos” jelzőt olyan nők neve elé illeszthetjük, mint amilyen B. község vb- titkára. A falvak jövőjét bizonytalanságban tartó településpolitika felülvizsgálata után megélénkült a közhangulat. A társközségekben szinte mindenki arról beszélt, mennyivel lesz jobb, hogy elöljáróságot alapíthatnak. Sok kérdés nyitott volt még, amikor R. Sándornéval irodájában beszélgettünk: — A közigazgatás átszervezésének több „fordulóját” átéltem. Ez a negyedik tanács, ahol dolgozom, a tanácselnökök száma ennek több mint a duplája. Vb- titkárként úgy érzem, nagy szükség lesz az elöljáróságokra, ha élnek is hamis, túlzó remények. A székhely és társközségek közötti ellenséges vetélkedésnek, remélem, sikerül elejét venni. Hogyan? Valamennyi fórumon nyíltan és őszintén kell beszélni. Rosszul cselekszik az az elöljáró, aki közössége előtt harciasán a lehetetlen teljesítését is megígéri, a tanácsülésen pedig csupán bólogat. Valahányszor, ha új tanácselnök került mellém, a bemutatkozáskor kértem: bármi gond, nézeteltérés támad közöttünk, azonnal beszéljük meg, tisztázzuk. Én kivétel nélkül mindig tartottam ehhez magam. Érdememre szolgál? Csak így tudok a munkakörömben felelősséggel dolgozni. S még valami: a legfárasztóbb nap után is altató nélkül alszom el, és pihenten kelek. Az építészek ellenben rossz álomból ébrednek. A vasbetonból, előregyártott elemekből emelt kockaházak, a túlzott ésszerűséget hajszoló várostervek idegenek maradtak az emberektől. A modern építészet környezetmesterkélt, a hétköznapi harmóniának nem lehet színtere. Tudományos konferenciákon is hangot kapnak hasonló vélemények. A huszadik század embere valójában lelküle- tileg rokon, azonos maradt múlt században élt elődjével. Pedig átviharzott a nemzetek feje fölött két világháború, számos társadalmi és technikai forradalom. A mai építészet tehát hirtelen nem tudja, mi a folytatás. Nem ez a szakmai kiúttalanság okozza P. Károly- nak a legnagyobb fejtörést. Kétgyermekes családapaként most éppen arról kell döntenie, hol teremtheti elő a megélhetést. Eddig az egyik megyei építőipari nagyvállalatnál dolgozott. (Pontosabban ott dolgozik ma is, csak nem tudja meddig.) Friss diplomával érkezett, és ahogy lenni szokott, tele ambícióval. Az első évekre ma sem tekint vissza keserűen, kapott feladatokat, ha nem is szakmai bravúrt igénylőket. A jó sorozatnak akkor szakadt vége, amikor a népgazdasági nehézségek következtében „hiánycikk” lett a nagyobb beruházás. A felduzzasztott építőipari vállalat szinte egyik napról a másikra komolyabb megrendelés nélkül maradt. P. Károly a tervezőcsoport többi tagjával együtt „megértette az idő szavát”. Világossá vált előttük, hogy vállalkozói szellem, ésszerű kockáztatás nélkül nem mozdulhat el a cég a holtpontról. Olcsóbb gazdaságos tervekkel, kisebb nagyobb átszervezés, átcsoportosítás árán kivitelezhető elképzelésekkel kopogtattak hát az igazgatónál. A válaszra hetekig vártak izgatottan. P. Károlynak fogyott el leghamarabb a türelme, rákérdezett főnökére. Szakmai vitába bonyolódtak, hősünk sorra megcáfolta az igazgató ellenérveit. A forgatókönyv innen már sablonos: a fiatal szakemberről az össze- szólalkozás után a vezető lépten-nyomon azt terjesztette, hogy örök aggályoskodó, elégedetlen, forrófejű, leszólja a vezetés legjobb szándékait. Legnagyobb meglepetésére barátai szemére vetették, hogy egzisztenciája érdekében miért nem tett lakatot a szájára. Munkahelyén az esetet követően szinte egyik pillanatról a másikra megváltozott körülötte a légkör. Íztelenek a beszélgetések azokkal a munkatársaival, akikkel korábban a legjobban megértették egymást. Látszat lett volna a kollegialitás, a szakmai és emberi segítőkészség, szimpátia? A munkatársak meghasonlására persze találhatna magyarázatot, ha nagyon akarna. A mai világban az ember nem futkoshat olyan könnyen egyik tervezőirodától a másikig. Mióta mindezt barátilag elmesélte, négy-öt hét telt el. Ismét összefutottunk az utcán. Az új helyéről akartam kérdezni, mert tudtam, hogy egy frissen alakult kisszövetkezethez hívták. „Nem döntöttem, menjek vagy maradjak.” mondta. „Nem vagyok meggyőződve arról, hogy ez az egyetlen lépésem maradt.” Manapság nem divat az őszinteség, pedig a politikai erőfeszítések immár több mint negyedszázada arra irányulnak, hogy a tettek és szavak egysége megmaradjon. A közéleti nyíltság és bátorság a hétköznapokban nem vert mindenütt elég mély gyökeret. Ennek egyik jelének érzem, hogy nem merünk természetesen, emberien viselkedni. Mintha bizonyos munkakörben már nem illene gyalogosan vagy uram bocsá’ kerékpárral járni, a reggeli futásról, kocogásról nem is beszélve. Utóbbi illusztrálására egy példa. Ebéd alatti beszélgetésből kiderült, hogy az egyik népfrontaktivista rendszeresen fut reggelenként. Igen szimpatikusnak tűnt, hogy kiteszi magát otromba élceknek, megjegyzéseknek, amikkel a koco- gókat sajnos általában illetik. A sors úgy hozta azután, hogy kitüntetése alkalmából portrét kért róla az újság. Az emberi oldal erősítésére szántam előre a példaadó testmozgás ecsetelését. Rákérdezésemre azonban partnerem nem nyílt meg, félmondattal értésemre adta, hogy a kocogás itt és most nem fontos, kitüntetettként akadnak lényegesebb érdemei is. Az olvasó azokat az írásból azután megismerhette, az emberi oldalt kevésbé. Az őszinteség lépcsőfokai meg- hódítatlanok maradtak. Sajnálkozunk, hogy kevés a vita. A tanácskozások hozzászólói bátrabban és élesebben is felvethetnék építő jellegű észrevételeit. Az ifjúsági parlamentekre egyre kevésbé áll ez az általánosítás. Jó előkészítés nélkül el is szabadulhatnak az indulatok, mert a fiatalok egyre nehezebb problémákkal találják magukat szemben. A pályakezdés, az önálló egzisztencia megteremtése, a lakáshoz jutás több energiájukat emészti fel, mint a náluk- nál akár csak öt-tíz évvel idősebbekét. Véleményeiket nem rejtik véka alá. A munkaszervezés fogyatékosságairól ugyanolyan keményen szólnak, mint a protekciózásról, a kivételezésről, az igazságtalan előnyökről. Könnyű nekik bátornak lenni, nincs mit veszíteniük. Lehetséges. Kendőzetlen nyíltságukat táplálja, hogy a felnőttek világában nem szereztek elég tapasztalatot, emberismefetet. Hogy komolyan veszik a „háborgó” fiatalokat, arra a közelmúltban is akadt példa. Győrben miniszterek találkoztak fiatal munkásokkal, termelésirányítókkal. A beszélgetéseknél elvárás volt az őszinte szó. Az őszinteség következményekkel járhat, akadnak így is kockázatvállalók. Ha jól megnézzük, a társadalmi hierarchia különböző fokán nem kell ehhez egyforma bátorság. Részben az előzőkben láttuk, a fiatalság szolgálhat „menlevélként”. S. Tamás n.-i esztergályos szavai másról is meggyőztek: — A két termelőszövetkezet egyesülését mi szavaztuk meg, de minket, fizikaiakat rázott meg legjobban. A szanált tsz tagságának átvétele sok vonatkozásban megalapozatlan, elhamarkodott volt. A saját területemet ismerem jobban, erről beszélek. A Zöld Mező gépjavító telepét felszámolták, a szerelőket átcsoportosították a mi műhelyünkbe, ami amúgyis szűk volt. Nincs hely a javításra, hiányoznak szerszámok, gépek. A korszerű bolgár esztergagép a Zöld Mező telepén maradt kihasználatlanul, a két régi gépünkkel nem tudunk megbirkózni a főjavításokkal. Ha áll a munka, mindenki ránk, esztergályosokra mutogat. A télen majd’ meg fagytunk a műhelyben, amikor már gémberedett a kezünk, magunk löktünk fát az ócska kályhába. Öltözőnk nincs, még szekrény sem jut mindenkinek. Nyáron a nagy melegben meg elég vizet találni. Gondunkat mondtam én már sokfele. Ígéretet kaptunk. Jár a szám, nem csinálom össze magam, megmondom magának az elnöknek is, hogy nincs ez így jól. Persze tudom, könnyű esztergályosként bátornak lenni. Elnézőbbek velem, mint egy irodistával, mert nem olyan könnyű a helyemre mást találni. A műhely után nem kapkodnak any- nyian, mint az íróasztalért. Sovány vigasz. A bajok ettől bajok maradnak. Könyvsiker lett egy csapásra Miskolczi Miklós kötete, a Színlelni boldog szeretőt. Elkészült a mű párdarabja arról, hogyan hazudunk boldog házastársat. A válóperes ügyvédek a megmondhatói, mennyire jár közel az igazsághoz Cseh-Szombathy László legújabb családszociológiai munkájában. A szerző szerint a válásokhoz vezető konfliktusok egy része a házastársak eltérő személyisége miatt robbannak ki. Mi mindent vágnak egymás fejéhez a bontóperek szereplői? Az elhidegülést véleményük szerint az váltotta ki, hogy a másik fél önző, közönyös, kényelmességénél csak lustasága nagyobb, felháborító felületessége, zsugorisága vagy éppen ellenkezőleg, pazarlása. A gorombaság, durvaság, iszákosság ugyancsak e szomorú listához tartozik. Ezek a negatív vonások a legtöbb esetben nem a házasélet alatt fejlődtek ki, hanem a férfi és a nő rossz tulajdonságait magával hozta a frigybe. Csak a színlelés, képmutatás spanyolfala eltakarta a szerelemtől amúgy is elvakított felek elől. A leomló fal pedig maga alá temette a sírig szólónak hitt házasságokat. Kettesben ülünk az irodában. A községi párttitkár régi ismerősként fogadott. Nem az volt az első eset, hogy anyaggyűjtő utamat megszakítva beugrottam hozzá. A pár percből néha óra lett. Beszélgettünk időszerű munkáról, a tervezett vízműről, a családról, hobbikertről. Egy alkalommal szokatlan dolgot tapasztaltam. Arra voltam kíváncsi, hogy a Büntető Törvény- könyv módosításától, a szigorított javító-nevelő munka elrendelésétől milyen hatást remél helyben. S akkor hirtelen, reflexsze- rűen körbenézett, mintha rajtunk kívül más is lehetne a szobában, és szinte suttogva részletezte a falu közállapotát. — Tudod, sok az iszákos. Messze vagyunk a várostól, a valamire való fiatalok mind itt hagyták a községet, csak a semmirekellők maradtak. A családok főzetnek pálinkát, a szilva-, almafák alól sok cefre kerül ki. Az alkoholistát, aki feldúlja az otthona nyugalmát, veszélyezteti a gyerekeit, elvitetjük kényszer gyógykezelésre. Egy hónap, míg elintézzük az ügyét. Gyakori a visszaesés, kapatosán azután a képünkbe röhögnek. A közveszélyes munkakerülőkkel se tudunk mit kezdeni addig, míg az alkalmi munkát elfogadják munkaviszonynak. Vagy ott van a szeméttelep ügye. A tanács nem tudta keresztül vinni, hogy a lakosság járuljon hozzá a szemétszállításhoz. Az árkok, a falu szélén a kiserdő tele van hulladékkal. Háromezer forintig bírságolhatnánk a szemetelőket, de eddig nem éltünk vele. Mindenkit nem büntethetünk meg. A suttogásra keresem a magyarázatot. Csupán jellembeli fogyatékosság halkította le a hangot, vagy a hatalom érvényesítéséhez nem érzi elegendőnek az eszközt? Nincs amihez a hátát vesse, miközben számon kéri a mulasztást, jobb belátásra próbálja téríteni az alkoholgőzös munkakerülőt ? A közvélemény gyengesége fejlesztette ki netán a suttogás reflexét? Lehetek őszinte? Szépséghibája a dolognak, hogy a fent leírtak legtöbbje „jegyzetfüzeten kívül” hangzott el. A tollforgató fájdalmára rendszerint a beszélgetések legizgalmasabb részénél hangzik el a riportalany szájából, hogy „ezt csak magának mondom”, „köztünk maradjon”, „ha megírja, úgy is letagadom”. Furcsa, hogy az őszinteségről szólva először ezekkel a zárójelekkel kellett viaskodni. Végül megszegve ígéretemet, kiszabadítottam az írásjel fogságából az epizódokat, hogy azután segítségükkel megnézzük, hogyan is állunk őszinteség dolgában. Tettem mindezt Montaigne francia bölcselő szavaival szólva azért, mert „legrosz- szabb cselekedeteink és tulajdonságaink sem lehetnek olyan rondák, aminő ronda és gyáva, ha nem merjük bevallani őket.” Ducki Krlzysztov: Szimulánsok