Kelet-Magyarország, 1985. szeptember (42. évfolyam, 205-229. szám)
1985-09-24 / 224. szám
1985. szeptember 24. Kelet-Magyarország 3 A Gávavencsellői Cipőipari Szövetkezetben 100 ezer pár női csizmát készítenek lengyel exportra. A lábbelik csaknem felét már legyártották. Képünk: Hornyai Istvánná minősít (jobbról), Kohut Andrásné csomagolja az exportterméket. (Elek Emil felvétele) Átszervezés után Nyirbélteken Szerencsét hozott a 13-as Haszon helyett 800 ezer forint veszteséget hozott tavaly az év első háromnegyedében a nyírbélteki fogyasztási szövetkezetnek a szállítási, a karbantartási és az építőbrigád. A járművek többet voltak műhelyben, mint úton. Hatalmas raktárkészlet halmozódott fel mégis sokszor alkatrész híján nem végeztek a javításokkal. Ráadásul sorozatosan túllépték a vállalási határidőket. — Mindennapossá vált a fegyelmezetlenség. Hányszor előfordult, hogy a szemem láttára kezdtek szedelőzköd- ni az emberek — jóval a munkaidő vége előtt. Ősszel aztán betelt a pohár. Gondoltam: legyenek csak a maguk gazdái. S az Öcsai Áfész példájára szakcsoportot alakítottunk a brigádokból — emlékezik Kiss János, a szövetkezet elnöke. Kölcsönnel indultak Először tavaly novemberben utaztak Öcsára tapasztalatcserére a Nyírbélteki Áfész vezetői. Aztán négyhónapos kemény küzdelem után február 1-én létrejött az új szakcsoport: sorrendben a tizenharmadik. A szerszámokat eladták, az irodát és a műhelyt bérbe adták a szakcsoportnak. A raktárkészletet felszámolták. A járművek az Áfész birtokában maradtak, de a fenntartási költségek a szakcsoportot terhelik. Az induláshoz 200 ezer forint kölcsönt kaptak a tagok a szövetkezettől. — Nem mant könnyen — folytatja az elnök — mert az emberek féltek az átszervezéstől. Attól tartottak, hogy kevesebb lesz a pénzük. Ha nehezen is, de sikerült megértetni velük: a keresetük ezentúl a teljesítményüktől függ. Ha nem lötyögik" el a nyolc órát, nem lesz okuk panaszra. Ez nem tetszett mindenkinek. A kőművesbrigád vezetője például nyíltan hangoztatta: azért keres más munkahelyet, mert ha itt nap közben „agyondolgozza” magát, akkor majd nem tud maszekolni. A 28 emberből végül húszán alakították meg a szakcsoportot. Igaz, nem mindenki önszántából ment el. Néhány embert, a rendszeres fegyelmezetlen- kedőket nem vették fel a kollektívába, hiszen senki sem akart más helyett dolgozni. Nem érdemes rosszul lenni... — Azelőtt a munkavezető megmondta: nem érdekli, ha egész nap üldögélünk, csak a kiadott munka legyen kész időre. De ha elcsúszott a határidő, akkor is megvolt a havi fixem: az 5700 forint — bólogat Kópis Ferenc. — Hát persze, hogy féltem az átszervezéstől. Aztán gyorsan megnyugodtam. Most ötszázezer forinttal keresek többet, mint ezelőtt. Persze többet is dolgozom. Van munkám bőven, mert egyedül vagyok karbantartó. Manapság bizony ritkán lat üldögélő kőművest, vagy gépkocsivezetőt Kiss János. Sőt! Az a jellemző, hogy a sofőrök vasárnap bütyköl- getik a kocsikat, hogy hét közben tíz percet se kelljen állni javítás miatt. A tagok tudják: rosszul lenni sem érdemes, hiszen táppénzt csak nyolc nap után fizetnek ebben a szervezeti formában. Kevesebb is a beteg, mint az előző években volt. Érdekünk a takarékosság — Az a legfontosabb, hogy bőven legyen munka — magyarázza Kiss György, a szakcsoport vezetője. — Fő megrendelőnk az Áfész. A szövetkezet csak velünk szállíttat, s a mi építőink dolgoznak a boltok felújításán, karbantartásán. Persze kapcsolatban állunk más partnerekkel is. A környéken csak mi vállalunk szennyvízszállítást — a lakosságnak és közületeknek egyaránt — de rendszeresen fuvarozunk például a Ganz helyi gyáregységének is. Teljesítésük 35 százalékát kapják meg fizetésként a tagok. A többi pénzből a költségeket fedezik, s tartalékolnak. — Az új működési forma takarékosságra kényszerít bennünket — folytatja Kiss György. — Tavaly nem győzte venni az Áfész az építőanyagokat, annyi fogyott belőlük. Most szigorúan anynyit rendelnek a dolgozóink, amennyire szükség van. Hiszen a többletfelhasználás valamennyiünknek pluszkiadást jelent. Csekély raktárkészletünk van, mégsem jellemző, hogy például alkatrész híján álljon egy jármű. Heti kétszer van pesti fuvarunk, s ilyenkor a sofőr megveszi a fővárosban amire szükségünk van. A 13-as szám úgy tűnik szerencsét hozott a nyírbél- tekieknek. Jól járt az Áfész, hiszen nem kell egy ráfizetéses részleggel kínlódnia. Jól jártak a megrendelők, mert a dolgozóknak érdekük, hogy határidőre befejezzék a munkákat. S nyertek az átszervezéssel a tagok is, akik vastagabb borítékot vihetnek haza. (Házi Zsuzsa) ITT AZ . ŐSZ — lassan számadásokat kezdhetünk készíteni az idegenforgalom idei nyaráról. Szakemberek számolnak, és tervezik már idén a jövő évi nyarat. A televízió híradóját néző, a rádió műsorait hallgató, újságot naponta olvasó állampolgárok előtt egyre ismertebbek az olyan fogalmak, mint a vendégéjszakák száma, a nyugatról vagy keletről érkező vendégek megoszlása, a vendégágy- kilhasználás, de még olyan belföldi szenzációk is, mint a hazai turizmus, az üdülés, az utazási irodák számadásai. Természetes, hogy ebben az információ- dömpingben szinte elvész a helyben lakó, a nyáron talán nem is utazó emberek idegenforgalmi élménye. Nem más ez, mint egy szerény megfigyelés. Gépkocsivezető barátom mondta, hogy ő húsz éve vezet, de soha ennyi kerékpáros, hátizsákos csoportot nem látott megyénk útjain, mint idén. Nem is érti, honnan kerültek elő, mert hiszen eddig is voltak kirándulók, nagyszámú, szülők és tanárok kísérte gyermekcsoportok, de most hátizsákos, sátras sráccsoportok járják az utakat, immár annyian, hogy szinte kerülgetni kell őket. Történt valami idén nyáron. Elkezdődött ez mór korábban, de most lett látványossá. Nemcsak az utakon járóknak, hanem az eldugott szatmári, beregi, szabolcsi kisközségek lakóinak is. Egyre több áz idegen, és jóllehet a műemlékeink előtt megállnak a buszok, két busz között egyre több a kerékpár, a vendégek között egyre több a pedált taposó fiatal. Ráadásul ezek a srácok — nem csoda, hiszen végighajtott 50—80, olykor 100 kilométerek állnak mögöttük, nem egészen olyanok, mint autóbuszokból kirajzó, ásítozó Ez is idegenforgalom Két keréken utasok, mint az autókból kiszálló, csak a legközelebbi,, jó étterem” után érdeklődő turisták. Ezek a gyerekek legfeljebb tejet kérnek, tojást, házi szalonnát. És miközben megnéznek egy-egy műemléket, ha nem mindet nézik meg, az sem baj, táborozóhelyet keresnek, folyót, lakott területen kívüli árnyas fákat, háborítatlan csendet maguknak. Nos, benne van ebben a tájban, hogy akitől tisztes szóval kémek, azok minden idegenforgalmi szervezés nélkül is jó szívvel adnak. TAGADHATATLAN, hogy elsősorban a fiatalok között megnőtt az érdeklődés e folyók szabdalta táj iránt. Jó érzéssel írom, hogy a legeldúgottabib falunk is tud igazi házigazda lenni. Mégis azt mondom, hogy mindez kevés. Kevés akkor is, ha szegényes idegenforgalmi központjainkban kap kedvezményes menüt az ide látogató, akkor is, ha néhány meglevő kempingünk szívesen fogadja őket. A magam részéről nemcsak annak örülök, hogy ezek a 15—22 éves fiatalok kerékpárra szálltak. Nemcsak annak, hogy pontosan ide jöttek. Beszélgettem közülük sokkal. Soproni egyetemistákkal, pesti gimnazistákkal, Balaton közeli pécsiekkel, és székesfehérváriakkal, de még szegediekkel is, akik a Felső-Tiszát megnézni jöttek el. Egészségesen éltek két hétig. Láttak, felfedeztek valamit, de mert nem volt, nem is lehetett a zsebükben ajánlott útiprogram, mert nem tudhatták, hogy reggeltől estéig meddig érnek, letáboroztak ott, ahol elérte őket a jókedv vagy éppen az este. A tejet kínáló és az érte pénzt el sem fogadó szatmári, beregi, szabolcsi ember jó házigazda. A szervezett társadalom, a falu, a település, a közigazgatás, a hatóság viszont nem az. NEM AKAROK PERELNI azzal, hogy egy kijelölt kemping bizonyos szolgáltatásokat köteles adni, tudom azt is, hogy egy ilyen kemping sok pénzbe keiül, de ha ezek a gyerekek innen 300—400 kilométerre kerékpárra ültek, kevéske pénzzel a zsebükben, nekiindultak egy igazi kalandnak, akkor nem kempingdíjért, csak úgy, ahogyan a tejet kínáljuk, mutassunk nekik egy árnyas fát, ahol háborítatlanul letáborozhatnak. Még az sem baj, ha ott két-három csoport találkozik. Még az sem, ha ezek a gyerekek, akiket olyanná, amilyenek, mi neveltünk, valamennyi szemetet hagynák maguk mögött hátra. Ezt eltakaríthatja akár egy ember is, és ennyi lehetősége minden falunak van. Feltehetően ráncolja most a homlokát jó né- ' hány idegenforgalmi szakember. A program, a korszerű feladat, a szervezett idegenforgalom, a hideg-meleg vizes kemping, a szálloda. Mégis: én helyet hagynék ezeknek a turista vadhajtásoknak. A holnapután utazói — amiként a beoltott vadhajtás termővé — ezek a fiatalok lesznek. Bartha Gábor Lilla madám D illa néni, Gönczi Já- nosné hófehér ruhát vett fel erre az alkalomra. Haját gondosan kontyba csavarta. Tekintete búcsúzik. Alig pár hete még ugyanezek az arcok vették körül, ma — titkon nyelt könnyein át — másképp látja az osztályt. Azt a közösséget, amely nélkül a főnővér évtizedeken át el sem tudta volna képzelni az életét. Ritka az az ember, aki egy egész munkáséleten át hűséges marad az első helyéhez. Gönczi Jánosné 32 éve került a megyei kórház szülészetére — tanulónővérnek. Az ötgyermekes újfehértói család, az özvegy édesanya az emberek, a társak iránti szeretetre, megbecsülésre nevelte Lillát. Az érettségi után azonban hiányzott a vastagabb pénztárca a taníttatáshoz. Az orvosi pálya álmát valahol nagyon mélyen a szívébe zárta a fiatal lány... Kettőzött szorgalommal látott a tanuláshoz. Beiratkozott az ország leghíresebb bábaképzőjébe, a budapesti Vámos Ilona intézetbe. Kitüntetéssel, vörös diplomával bocsátották az életbe. — Egyszerre csöppentem a munka sűrűjébe — emlékszik vissza a sokaknak már csak a történelemből ismert ötvenes évekre. — Üjfehér- tóról vonatoztam. Négykor indult a hajnali gyors, alig pirkadt, amikor keltem. Ügy belém rögződött a korai kezdés, hogy magamtól ébredtem mindig. Csak az bántott, hogy nem tudtam any- nyit segíteni édesanyámnak a kertben, a ház körül, mint amennyit szívem szerint tettem volna. Legfeljebb hajnalban beálltam a kenyérért, hogy vonatindulásig ennivalót vigyek haza. A mai nővérek már bizonyára nehezen tudják elképzelni, hogy magunk mostuk, vasaltuk a világoskék ruhát, fehér kötényt, fehér gallért. És még mennyire igyekeztünk, hogy a patyolattiszta egyenruha is hangsúlyozza a nővérmunka fontosságát. A búcsúztatón néhány szék üresen marad. Mondja is az osztályvezető főorvos, dr. A kisvárdal Vulkánban Balogh József csaposnak nem Jut sok Ideje a pihenésre, mert óránként 4,5—S tonna 1400 Celslus-fokos vasat kell biztosítania a radiátorok öntéséhez. Kemény, felelősségteljes munka az övé, hiszen 40 —50 fokos melegben rajta múlhat az egész műszak teljesítménye. (GB) Orosz-Tóth Miklós, hogy Lilla madám jelképesen is felfoghatja ezt, hiába tervezték el gondosan az időpontot, két császármetszés és aznap hat nagyműtét várta az orvosokat, asszisztenseket, nővéreket. Érthető, hogy ezt az igen nagy forgalmú és azonnali beavatkozásokat sürgető osztályt nem lehet egy pillanatra sem egyedül hagyni. — Értem én ezt, nagyon is jól értem — s Lilla néni már messze jár, időben harminc évet lépett vissza emlékezetében. — Még ma is úgy él bennem, mintha tegnap történt volna. Az első szülésem — így mondom, pedig én csak a világra segítettem a gyereket — megrendítő volt. Sírtam a szülőszobán, én, a frissen végzett szülésznő, aki addig csak a könyvből ismertem a születés mechanizmusát. Azt az élményt lehetetlen elfelejteni. Micsoda boldogság volt először kivinni az újszülöttet a szülőszobáról és megörvendeztetni az aggódó apát. Akkor már tudtam, én itt ragadtam egy életre... Pedig nem álomnak indult az ifjú lány sorsa. Megismerkedett egy fiatalemberrel, aki hozzá hasonlóan szívesen vállalta a nehézségeket a távoli, de biztos célért. Egyszobás lakásukat palotának látták, amikor a három lányuk itt ismerkedett a világgal. Szoros programjukban nemcsak az óráknak, a perceknek is jelentősége volt. Ha az iskolában két szülői értekezlet ütközött, az egyikre a férje ment el. Mint ahogy a marxista esti egyetemet is családi összefogással végezhette el. Titkon dédelgetett gyermekkori álma életre kelt: Kati fogorvos, Ági ideggyógyász, Marika pedagógus lett. Kati és Ági orvosférjet választott. — Nagy boldogság az, ha valaki teljes életet él — figyelünk a főorvos szavaira. — Számtalan útvesztőn, családi és szakmai, munkahelyi konfliktuson kell úrrá lenni, amíg valaki olyan belső harmóniát alakít ki magában, hogy céljaival és tetteivel elégedett lehet. Gönczi Jánosnét kétszer kiváló dolgozónak választották, egyszer miniszteri dicséretet kapott. Az öröknyüzsgő asszony — ő mondta ezt magáról — 32 éves szolgálat után leveszi a nővéregyenruhát. Ö, aki több tíz ezer gyermeket segített a világra, unokáinak, családjának szenteli nyugdíjas napjait. — Egyszeri és megismételhetetlen volt minden napunk az osztályon. Aki ma szült, öt nap múlva hazament. Volt, aki az élet dolgaiban is tanácsra szorult. Talán ezért égettem két végén a gyertyát. .. Tóth Kornélia
