Kelet-Magyarország, 1985. augusztus (42. évfolyam, 179-204. szám)

1985-08-31 / 204. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLET 1985. augusztus 31. VÁLTOZÓ ÉLETŰNK A NAGY BIZNISZ Márta néni 82 éves. Senki nem kérdezte, de mondta. Eladdig nem szólt egy szót sem, amíg rá nem szóltak a kis­fiúra, adja már át a helyét. A szülők dicséretére legyen mondva a fiúcska pattant, jólnevelten és tisztelettudóan szólt, tessék csak leülni. Akkor Márta néni azt mondta: „ez a nyolcvankettedik nyaram. Jó meleg. Szeretem és te bizto­san fürödni mégy kisfiam? Engem ebédre várnak.” Beszélgetni jó, ha van ki­vel. Erre akkor gondoltam először, amikor láttam, a két asszony kiült a bérház ka­pujába. Kipakoltak. Némi petrezselyem, gyökér, para­dicsom, fejteni való bab az egyik sarokban, őszibarack, körte, karfiol és fejeskáposz­ta a másik szögletben, őster­melők, legális, tanácsi hatá­rozattal megengedett keres­kedelem. Vettem gyönyörű paradicsomot tíz forintért, őszibarackot 24 forintért. De megvásároltam a jogot a hallgatózásra is. — Hajnalban már pakoltak és mentek. Mondtam Pistá­nak: legalább egy kis fejte­ni való paszulyt hozzon. A lányom persze rám támadt. Azt mondja, nincs rá szük­ség. Minek ülök ki, mi hasz­na annak, ha a napomat a ház előtt töltöm. Azt is mondta, ha már nem megyek velük, hűsöljek a szobában, hallgassak rádiót, nézzem a tévét... — Na hiszen. Hűsölni egy üres szobában. Én legszíve­sebben a piacra mennék. Nekem már fárasztó. Aztán ezt a keveset itt is eladom... Aki a paradicsomot a konyhai mérlegen méri, köt. Színes fonalak futnak át tömpe ujjain, és születőben van egy téli pulóver. A másik asszony varr. Nem is varr, stoppol. Zoknikat szed elő egy reklámzacskóbói, és egy öblös, talpas borospohárra húzva végzi a hatvan vagy hetven éve tanult — akkor még szükséges — asszonyi házimunkát. Állok pár lépést arrébb, és játszom a szórako­zott, a forgalomra ügyelő embert, de köafcen őket fi­gyelem. Tíz perc alatt meg­tudom, mi lesz a vacsora, ha a fiatalok a Tiszáról haza­jönnek. Azt is hallom, hogy a zoknistoppoló unokája be­teg, torokgyulladása van. Az átkozott fagylalt és a gyer­mek rafináltsága minden baj okozója. — Adtam neki tíz forin­tot. Mert van pénzem, amit árulok, az enyém. Akkor kért az anyjától is. Estére belá­zasodott és a vejem csak rám kiabált. De megmond­tam. Nem én kapatom el a gyermeket. Az én időmben nem járta az, hogy kényez­tessék a pulyát. Nem mon­dom, akkor is szerették a szülők a gyermeket, de nem tömték édességgel és nem kapta számolatlan a pénzt... — Ez a mellékes? — Dehogy. Amit ezekért kapok, azzal nem sokra men­nék, bár ha meggondolom, minden forintnak helye van. Különben árulni szabad. Vagy nem? — Szabad. Viszont érde­kelne, hogyan és miért szán­ta rá magát? — Nem is tudom. Két éve, hogy egyszer bejött hozzám Veronka néni. Itt lakik va­lahol, azt sem tudom, hol. Nézze ezt még meg sem kér­deztem. Szóval bejött a Ve­ronka néni, csak úgy beszél­getni. Akkor már kész vol­tam a takarítással, és a sze­metet vittem volna hátra. A vázákból szedtem ki a virá­got és dobtam a szemetes ko­sárba, amikor rám szólt a Veronka néni. Kérdezte, mit csinálok. Mondta: úgy látja, még friss a szegfű. Korholt, ne vétkezzek még akkor sem, ha sok a pénze a hivatalnak. Erre én is mondtam a ma­gamét. A virág az enyém, én hozom minden reggel. Van a kertemben elég. Szó ami szó, Veronka néni tett egy aján­latot. Ha sok a virág, adjam neki. Ügy lett. Egyik reggel hoztam egy ölre való virágot, és este Veronka néni jött el­számolni. Azt tette, hogy árulni kezdett. Most beteg. Pedig idén igazán sok a vi­rág ... Árulok. Sok már az ismerős, el-elbeszélgetünk. Veronka nénit nem láttam, nem ismerem, csak elképze­lem, hogy szóra éhesen, mi­ként ment be először a taka­rítónőhöz és miként talált rá szerencséjére. Mert szerencse az, ha van elfoglaltság, ha van lehetőség a kontaktus­teremtésre, ha virágeladás ürügyén nem csak azt kér­dezheti meg az ember: hogy vagyunk kedveském, de pa­naszkodhat is; fáj a derekam, rossz éjszakám volt. A szegfű szála most öt forint. ★ Beszélgetni jó. Veszem ész­re, hogy ez a város, Nyíregy­háza nagyon is szaporodik. Sok a pályakezdő, sok fiatal ver itt tanyát. És bár lassab­ban, kevesebben, de csorog­nak ide a szülők, a nagyszü­lők is. Kisszoba, nagyszoba, az az övék. Amit a kor ké­nyelme, technikája kínál, mind megkapják. Központi fűtés, televízió, grillsütő, porszívó, automata mosógép, minden megvan, csak éppen stoppolófa nincs, se vasaló­deszka, és nincs meg annak a lehetősége, hogy átugorjunk a szomszédba egy csipetnyi sóért, paprikáért, meg az emberi szóért. De jó, hogy terem az a kis portéka a hétvégi telken, a iháziikiertiben, a vükendház kö­rül. Virág és zöldség, gyü­mölcs és házitészta okot szolgáltat kiülni a bérház elé. Figyeltem tavasszal azt is, hogy egynémely öreg mi mindent művelt a pázsitból rabolt területen. Petúnia, kardvirág, büdöske, viola, dohány, napraforgó, nárcisz magját és palántáját tették a parányi földbe. Eszkábál- tak egy kis padot is. Most ott ülnek esténként, és nézik a holdat és látják a múltat, beszélik régi önmagukat. Már megy a híradó, már bekonferálták az esti krimit, de ettől fontosabb megbe­szélni és összeveszni azon, hogy hol alszanak a fecskék. Csacska kérdés, de elhang­zott. És igenis fontos lenne tudni, hol alszanak a fecs­kék? Senki sem tudja. Ül három öreg a bérház tövébe és látják, hogy le­megy a nap, figyelik, hogy a fecskék nagyon magasra szállnak, de nem tudják, hol alszanak, összevesznek. Két­ágas, villanydrót, ereszalja, erdők fája, ez mind hipoté­zis. Az se igaz, hogy a fecs­kék nem alszanak... Egy órája már, hogy erről beszél­nek és akkor az erkélyről si- vít a hang. — Anyuka, tessék már fel­jönni. A csoda sem érti mit tudnak ott pusmogni, amikor olyan jó műsor megy... ~k A műsor tényleg jó. Éppen arról van szó, hogy Siófokon a razzián begyűjtött sihede- rek nyilatkoznak. — Azért jöttem el hazul­ról, mert nincs otthon egy jó szó. A szüleimmel nincs közös téma. Téma. Ha már itt tartunk, elmondhatom, szülők és gyermekek között nem az szüli az ellentétet, hogy nincs közös téma, inkább, hogy nincs türelem, nincs megér­tés és sok minden nincs még meg, ami kielégíthetné a leg­ősibb emberi vágyat. Mert mi a legősibb, ami emberi? Ez a beszéd. Lassan elfelejt­jük. Nem a beszédet, hanem azt, hogy mire jó... ★ Most ismét Márta nénire gondolok. Senki sem kérdez­te, de közölte, tudja meg a világ, 82 éves, autóbuszra száll, utazik, ebédre hivata­los. öt nem tikkasztja a nyár. Az sem zavarja, hogy senki sem felel, nem válaszol, senki nem kérdez semmit. Mindenkit elfoglal a saját gondolata. Igen ez a világ rendje. A mai rendje. Ter­mészetesen azt mindenki tudja: beszélgetni azért jó. Ki-ki megteremti a beszél­getések lehetőségét, úgyis mint az őstermelőknek tűnő árusok. Számukra az van, ez a lehetőség. ★ Egy ideje azt lesem, figye­lem szerte a városban, hol mennyien és mit árulnak. Százan és ezren lehetnek. Többnyire idős asszonyok és férfiak. Felitűnő a takarító nő is. Az üzletsoron van egy kereskedelmi iroda, takarító­ja egy negyvenes nő, vöd­rökben, kannákban vágott virágot kínál. Szegfű és őszi­rózsa pompázik a késő dél­után forró melegében. Vevő is akad. És az ügylet hosszú. Megéri egy csokor virág árát a kíváncsiság. Olvasom a statisztikát, a kistermelőkről, a kisegítő gaz­daságokról. Magyarországon kisegítő gazdasága 826 ezer családnak van. Ezek foglalkozásukat tekintve nem kötőd­nek a mezőgazdasághoz, ipari munkások, tisztviselők és amit termelnek, főként saját háztartásukban hasznosítják. Szerencsére nem élnek fel mindent. Az aprócska kertekben, parcellákon néha több terem attól, amennyit a négy vagy öttagú család elfogyaszt. Mondom, szerencsére, hogy így van, mert néhány idős ember kiülhet a kapuk elé. Mit ad­nak el, mennyit keresnek, az megfigyelésem szerint nem sokat számít. Az igazi haszon, a nagy biznisz nem az áru­cserében, a szóváltásban van. Éltet a beszéd, a beszélgetés. Seres Ernő A cigány nyelv és -zene múltja Régi cigány költők Cigányszótár 1877 és 1886 évekből I. Koszorús költőt üdvözlök hazámnak ériekében, ki a magyar költészetet Írja remek versekben. 1. imhigyásssió szkiri főrész ántlá thém iné ti mgosztij, kon lő sukár szkirí máién óndú gily&ridú ijzkii'íj, 2. Jókai az, kiről szólok, a magyar drámairó, nagy érdekű munkái már a hazánkban virágzó.. 'i. Jókai pákáaztó phóuáv uugrö drámá vov hzkiríj, ióiiko báró butyiába áruló théin pre lulugytj. ö a magyar nemzedéknek írt számos regényeket, melyeknek csak czimót imi gomíot ad az embernek. ♦k Vov lé nngro nyámuréngü szkiri szárgyá&JS but gilyésss, szávéngö áuáv té szkiríj gindo dél lé máuusész ü. Csodálatraméltó művek* Melyet nejt* szerepel. Melvet Bem rozsda, sem a gaz ez életbe* nem lep el. (». ró (»suduío váluno *zo. léhko roitinyi szármotlioi, szávétt txismim tháj o ez ár uácKárél kö ásol.* 7. Megérdemli üdvözletem szép költeményeiért, a melyekkel arany-ezüst, Bem <* gyémánt fel nem ér. 7. írilémly vov drúgosztipé ámlá Kiikár Mckiri|H>, szósza esi máié vélopré. c*i O nip ««» o gálht’. K l 'ú radii*tatían költője d a magyar nemzetnek, kinek müveit olvasni élvmt Hz piulwriiek. S, Nój khinyilo s/kíritóri vov lé nugré uyátnéngts káliké butbútvi né ginén tréji pé mánviaéhkt- _____ Nagyidai Sztojka Ferenc cigányköltő nyelven írt verse Jókai Mórhoz (1886.) magyar és cigánj A Vasárnapi Üjság 1886. évi, XXXIII. évfolyam 6. számának 94. oldalán közölte előzetesként „Egy czigány poéta” címen nagyidai Sztoj­ka Ferenc cigány költő Jókai Mórhoz írt 16 strófás versét, magyar és cigány nyelven. Nagyidai Sztojka Ferenc a pest megyei üsződ községben lakott, oláh kolompár cigány (lábbelit patkoló és foltozó) volt, aki költészettel és a ci­gány nyelvvel is foglalkozott. „Cigány-szótár” című mun­kája ekkor volt nyomtatás alatt József főherceg költsé­gén. A főherceg ajánlatára, szakmai tanácsok kérése vé­gett kereste fel személyesen Jókait, akit azonban nem ta­lált Pesten, és így levelet in­tézett hozzá, benne e verssel. Jókai belső munkatársa volt a Vasárnapi Üjságnak, így került a vers a folyóiratba, sőt csatolták a költeményhez Bartalus István összehasonlí­tó nyelvészeti (német és oláh cigányok írásaival egybeve­tett) véleményét is. Itt helyén való annak meg­említése, hogy az idők folya­mán Magyarországon a cigá­nyokat sokféleképpen nevez­ték, így: Fáraó népe, Fáraó nemzetsége, Fáraóniták, Fá­raó fiai, Fáraó ivadékai. Má­ria Terézia azonban 1761-ben megtiltotta ezen elnevezések használatát, s helyettük: az új magyarok, vagy újlakosok (németül: Neubauer; latinul: neoincolae, neocoloni, neo- rustici) megjelölést tette kö­telezővé. Előfordult még: az új polgár, új paraszt illetve a móré elnevezés is. Ekkor a cigányok ellenezték az „új magyar” szóhasználatot, amely szerintük a zsidókat illette. A hazai cigányokról szóló művek legrégebbi összesíté­se: az ún. Tipray-féle jegy­zék, amely a Magyar Könyv­szemle 1877. évi számában jelent meg (373—385. oldala­kon). Ismert régi cigány írók ha­zánkban: ipolysághii (sághi) Balogh Jancsi. Imrefi Iván (meghalt: 1887.), nagyidai Sztojka Ferenc, idős Boldi­zsár Józsi (meghalt: 1878, Kolozsvárott) és „az igazi cigány költő”: dr. Wlislocki, aki 1887-ben Budapesten megindította a Magyar Nép­zenészek Lapját, amelyből azonban csak egyetlen szám jelent meg. Wlislocki Hen­rik hatása azonban még nap­jainkban is érvényesül, amit mutat az is, hogy Bari Ká­roly: Tűzpiros kígyócska (Gondolat, 1985. Bpest.) c. munkájában hét ízben is hi­vatkozik múlt századvégi gyűjtéseire. Nagyidai Sztojka Ferenc nevét hallva bizonyára so­kaknak eszébe jut Arany Já­nos: A nagyidai cigányok c. hőskölteménye, amely még 1852-ben keletkezett, és iga­zában nem a cigányság, ha­nem a magyar szabadságharc torzképét adja. Arany ezt hazafias kétségbeesésében írta. A cigányokat a nép sze­mével nézte: nemes tulaj­donságot nem látott bennük, csak ostoba furfangot, azon­ban erről az oldalról párat­lan jellemzésüket adja. így lett a magyar humornak is valóságos kincsesbányája ezen eposz. Nem csodálkozhatunk te­hát, hogy nagyidai Sztojka Ferenc bemutatott versében csak éppen megemlítette Arany Jánost, és a magyar költők királyának vagy amint ő írta: „király-költő”- nek Jókai Mórt tartotta. Megyénkben mindig magas volt a cigányok száma. így 1873-ban országosan 211714 lélekszámúkból Szabolcs és Szatmár vármegyékben is 4000 feletti cigányságot tar­tottak számon, s a városok között Kolozsvár és Szatmár­németi vezetett 722 illetve 685 cigány lakosával. Ez is érthetővé teszi azt a tényt, hogy Hám János szatmári püspök székhelyén, Szatmár­németiben még 1857-ben ci­gányiskolát alapított. Végül is még 1886-ban megjelent nagyidai Sztojka Ferenc „Czigány-szótár” c. munkája 28 íven; áira: 2 fo­rint. Nem tudományos mun­ka. összesen 13 700 cigány szót ismertetett „elől magyar aztán cigány” nyelven. Igaz viszont, hogy még 1877-ben Inátkó György lo­sonci gimnáziumi tanár is megjelentette „Cigány-nyelv­tan” c. könyvét, amelyet Császka György szepesi püs­pöknek ajánlott. A tisztelet­példányt megköszönve Jószef főherceg így írt saját kezű­leg: „A legnagyobb érdekkel tanulmányoztam ezen érde­kes munkáját, mivel magam is dolgozom egy összehason­lító nyelvtanon és szótá­ron ...” Dr. Fazekas Árpád Kagylózen* — életzene Gyermekek az élet értelméről H ogy a nevelés válságban van — az iskolában., a csa­ládban, s máshol — már kevesen tagadják. Okait sokan kutatják és sokféleképpen ma­gyarázzák. Most csak a válság egy-két elemére utalok. Hiányzik a tudatos személyiségkibontás, s ehhez az eszmék s eszmények közvetítése. Az általános iskolát végzők alig tudnak valamit arról, hagy egyénenként mire képesek, mire valók, vagy milyen életcé­lokat tűzhetnek ki. Se a csatád­ban, se az iskolában érdemben nem sokat beszélnek arról, hogy mi az ember, mi a szerelem, rit­kán sejtik, hogy mi jellemez egy-egy közösséget, és ebben ho­gyan lehet lélegezni, mozogni, vagy merre tart a magyar nem­zet, milyen napi és távlati gon­dokkal küszködik, és ezért va­lószínűleg mi lesz a történelmi feladatuk. Az iskolában a tantár­gyak anyagát jól-rosszul elsajá­títják, ám tudatosan nem ké­szülnek fel az életre, saját és kö­zösségi viszonyaik változtatására. Ebbői a helyzetiből már követ­kezik, hogy az irodalomórákon a tanult versek, novellák gyak­ran holt anyagok maradnak, leg­feljebb így-úgy bemagolják — amennyire lehet — a művek tan­könyvbeli értelmezését. Nem sze­retik meg, mert nem értik a mű­vészetet. Sokszor még azt sem ta­nulják meg, hogy egy-egy vers önállóan hogyan közelíthető meg, s milyen összefüggés vagy eltérés lehet a versvilág és az olvasó világa között. Elsikkad a lényeg: a művészet nem eleven kérdező, nem eleven válasz­alternatívákat kínáló. Közvetve nem segít az önismeret, a társa­dalomismeret bővítésében, vagy a kor életérzéseinek, törekvéseinek megértésében. A válságot persze egy-két kul­turális vállalkozás nem oldhatja meg. Még az sem biztos, hogy a válság pontosabb feltérképezésé­ben vagy a lehetséges gyógymó­dok kitalálásában előbbre jutha­tunk. Még akkor sem. ha erre törekszünk. Mert mi törekedtünk erre. Lassan öt éve már, hogy a rádióban havonta egyszer je­lentkezik — s egyszer megismét­lik — Kagylózene című műsorun­kat, amelyet felváltva vezetünk Kamarás István íróval, szocioló­gussal. Kezdettől fogva szövet­ségesünk Makik Katalin, aki a töibb órás helyszíni felvételekből szerkeszt műsorokat. Most ezek­ből állítottunk össze egy köny­vet. A rádióadásokat egyik gyerek­hallgatónk kicsit tréfásan, de ta­lálóan Életzene műsornak keresz­telte el. örültünk az új cím­nek, mert frappánsan fejezi ki, hogy a mindennapi — de alap­vető — problémákról, avagy az élet nagy és kis kérdéseiről be­szélgetünk, méghozzá mindig iro­dalmi művek., versek, novellák, esszék kapcsán is. Majdnem mindegyik műsort más helyszí­nen. hol faluban, hol városban, egyszer iskolában, másszor — a leggyakrabban — könyvtárban vettük fai. A kezdeti próbálko­zások után mindig más és más tizenöt-húsz hetedik-nyolcadak osztályos gyerekkel, akiket senki nem készített fel a műsorra, oly­kor még a beszélgetések témáját sem tudták a felvétel előtt. Sza­badon, spontán módon, őszintén beszélgettünk arról, ami bennük kérdésként, gondként, titokként fogalmazódott meg, így az itt kö­zölt beszélgetések nem előre vagy utódag kitalált viták. Változatla­nul magukon viselik az eredeti közös eszmélkedés sok jegyét, sőt a gyerekek gondolatait, reak­cióit igyekeztünk hűségesen, hi­telesen megőrizni. Ebben az ér­telemben ez a könyv szociográ­fia is, hiszen mutatja, hogy a tizenhárom-tizennégy évesek mit gondolnak szerelemről, fantáziá­ról, családról, iskoláról, szabad­ságról, munkáról., unalomról, harmóniáról, lelíkiismeretről vagy éppen az élet értelméről. A műsorokban és a könyv beszélgetéseiben minden­képpen közös az a viszony, amit a felnőttek és gyerekek, a gyerekek és művészet között ideálisnak képzelünk el, ami — megítélésünk szerint — magatar­tásként és módszerként is be­vált. Megkíséreltük, hogy ne mo­ralizáljunk, ám agitáció nélkül is sugalijunk. Például azt. hogy minden gyerek legyen az, aki. Reméljük, valami ilyen sugárzik a művek válogatásából, a vitáik vezetéséből. Gondold, amit gon­dolsz, mondd ki, amit mondasz, figyelj arra, amit figyelsz, ha nem értesz valamit, ne értsd, ha meghatódsz, hatódj meg bátran, ha tanácsra vársz, kérj taná­csot stb. Látszólag mindez egy­szerű és természetes, holott saj­nos szokatlan és ritka. A gyerek legtöbbször érzékeny, vág az esze, kitűnő gondolkodópartner, és mer őszinte lenni, ha bíznak benne. Azt tapasztaltuk, minden protestálás és szentbeszéd nélkül érezték-értették, hogy egyenran­gúak; azt mondhatják, amit gon­dolnak, tévedhetnek, állíthatnak mást, mint mi, szenvedhetnek a művek értelmezésével, s együtt örülhetünk, amikor — néha esz­tétákat is felülmúlva — megfej­tik a versrétegeket. Szuverén gyerekfelnőttek, szuverén művé­szetértelmezők lehetnek. Talán mondani sem kell, hogy ez a könyv is csak jelezheti: a csa­ládiban és az iskoláiban szükség lenne egy új „tantárgyra”, amit nevezhetünk embertanának, közös- ségtanmak, életértelmezésnek, vagy bármi másnak, csak utal­jon a lényegre: a saját valósá­gukból kiindulva a gyerekek ön­magukat és a körülöttük levő vi­lágot érthessék jobban, s készül­jenek fel az állandó megújítás­ra. Varga Csaba KM &

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom