Kelet-Magyarország, 1985. augusztus (42. évfolyam, 179-204. szám)

1985-08-18 / 194. szám

Nagy László ;

Az Országház kapujában, 1946

í Péter és Julcsa a lépcsők legtetején, háttal a kapunak harangszavú délben, seregek a fényben, százezer fő meg szekér,

I aknaszilánkos gebékkel fohászkodva állunk: i mi vagyunk a Himnusz, s Péter ama tiszta ingben i megborzong a kőig, látva az ünnepi bárányt, j látva a kenyeret, bort s az áldozat sugallatától j megütve kifakad a lebitangolt Haza nevében I s mutat ujjal a kőtornyok tumultusára:

AMÍG EZ A HÁZ NEM A MIÉNK — nem a miénk, j visszhangzik bennem, aki könyökölök ott egy lovacskán j s tudom: az idő a miénk, tudom: a köveknek is i távlata por, mert áthullhat minden a rostán.

De soha az ő képük, soha a mi fiatal arcunk.

H. Németh Katalin: Hétköznap.

Nem volt az olyan véresen komoly vita. Fák árnyékában ültünk, jóllakottan, az üstben főtt ebéd után, a tiborszállási fák alatt. Szemben egymással fiatalok és idősek. Az utóbbiak többnyire nevelők, közéletben jártas emberek, az előbbiek valamennyien az ifjúsági mozgalomban dolgozó KISZ- titkárok, vagy ifjúsági klub vezetők. Mondhatnám másként, hogy valamennyien a közélet iránt érdeklődők. Szervezett „foglalkozás” volt ez, amelynek az egyik témája a fiatalok és idősek generációs problémája a közös érdekek mögött is fellelhető néhány ellentmondás lett.

Mi idősebbek mondtuk a magunk pályakezdését, nem túl hivatalosan, de azért belefeledkezve az emlékeinkbe. A fiatalok mondták a maguk gondjait, nem túl követelőzőén, de nem is sztaniolpapírba dugottan. Ültem a kényelmetlen lócán, ebben az alkalmi elnökségben, ahol végre nem volt előttem terítővei gondosan letakart asztal, és ahol a hallgatóság sem ült merev mozdulatlansággal, várva a vita végét. Egyszer csak rájöttem, hogy nicsak, nagyszerűen érzem magam, valahogy úgy, mint régen elmúlt diák koromban, amikor egy-egy barátommal nyolcszor, tízszer kísértük haza egymást, mert a sűrűsödő estében sem tudtunk jóllakni a szavakkal, az igazságokkal, amelyekről jogunk volt feltételezni, hogy mi fedeztük fel. A fiatalok arról beszéltek, hogy ők kevés, viszonylag kevés támogatást kapnak — divat manapság ez a szó — az önmegvalósításhoz, hogy tele vannak türelmetlenséggel, hogy bizonyosak abban, hogy ők jobban tudnák szervezni ezt a világot, amelyben élünk...

Mondom, nem volt véresen komoly a vita, és talán ezért is sikeredett kötetlenné a beszélgetés. Belekiabálhatott a morzsákat lopdosó veréb, a fűben bújkáló feketerigó, belesóhajthatott a szél, túl természetes volt a környezet ahhoz, hogy nagy szavakkal pótolgassuk azt, amit valójában gondolunk. És akkor rájöttem, hogy igenis két nyelven beszélünk. Mást jelent nekem egy-egy szó, mást neked, aki lehetsz korosztályos társam, de mert másképpen éltél, másféle emlékeid vannak bizonyos dolgokról, és megint más neki, a fiatalnak, aki még csak elvégezni akarja mindazt, amit mi már jól-rosszul elvégeztünk, vagy elvégzettnek hiszünk az életünkben. Nos hát igen, annak, aki most ötvenéves, vagy ötvenévhez jár közel, más tartalma, és más íze van a szavaknak is. Ostobaság lenne azt hinni, hogy aki a jegyrendszerben, a szűkén kiporciózott ételadagok között volt örökké éhes gyerek, ugyanazt gondolhatja a kenyérről, mint az a türelmetlen fiatal, aki jó erkölcsi érzékkel, társadalmi igazságtalanságként panaszolja, hogy a nálánál kevesebbet dolgozó korosztályos társa egy közepes érettségiért gépkocsit kapott ajándékba a szüleitől. Hát persze hogy olyan ez, mintha mellettünk, az örökké egészségesen éhes kamaszok mellett unta volna a mindennapos vajaskenyeret.

Mi mondtuk az emlékeinket, a háborút, amit gyerekként éltünk, a magunk építette detektoros rádió örömét, és egyszeriben különös érzésem támadt. A fiatalok, a gyerekek — legalábbis így tűnt — irigyelni kezdtek minket. Meg is fogalmazták ezt, valahogy úgy, hogy könnyű nekünk, mert hiszen volt miért verekednünk, volt miért harcolnunk, természetes és egyértelmű volt, ahogy egymásért és egymással szövetkezni tudtunk. Elhangzott, a vitákban ma ugyancsak divatos barikád kifejezés is. Ahogyan ők mondták, nekünk jobban volt miért barikádot építeni, és éppen ezért több romantika volt, lehetett az életünkben. Ha mi ilyenkor ünnep közelében azt mondjuk, hogy kenyér, akkor az nekünk egy kicsit máig is szentség, ma is imádság. Itt a táborban vastagon vajazottfél vajaskenyerek hevertek itt-ott a fűben, és egy-egy gyerek csomagjában több ennivaló volt, mint amennyit hárman jó étvággyal elfogyaszthatnának. Nekünk a kenyér kenyeret jelentett, nekik viszont, és nem érzek ebben szentségtörést, tárgyak, elérhető földi javak, kazettás magnók, motorok, autók, lakások éhségét. Azt az életet, amelyet élni szeretnének, azt a kényelmet, amit türelmetlenül követelhetnek maguknak. Az életet.

Lehet, hogy a mi éhségünk volt az érthetőbb, az egyértelműbb. De ugyan miért lett volna tisztességesebb, mint a ma tizenévesek, vagy huszonévesek életet igenlő türelmetlensége? Vajon a mi egykori türelmetlenségünk nélkül eljuthattunk volna-e odáig, ahol ma járunk. Egyáltalán álmodni mertük-e akkor a gyerekeink mai igényeit? Szabad-e háborognunk, ha ők is türelmetlenek? Lám a verebek ott a fűben nem marakodtak az eldobott kenyér maradványa fölött. Nem, mert hiszen volt ott elég. Télben, fagyban, nehezebb időben egy-egy morzsáért is verekedtek volna. En azt hiszem, hogy ez így is van jól, mert hiszen ha a gyerekemnek csak ugyanazt leh« követelnie, amit én valami követeltem, akkor egy hely állt volna a világ, akkor hiába éltem, dolgoztam, igen lázadoztam volna eg séges fiatalként.

Szép játék a nyelvünk] hogy a kenyér az élet. £ igazsága a történelmünk] hogy a kenyér ünnepe a ünnepe is. Mi hát a jogú Mi az, ami közös volt ebb- valóban nem vérre men szájízt is hagyó vitában, azt hiszem, így remélem, 1 maga a vitatkozási, a bes getési kedv amióta világ a lág, még minden búcsúzó 1 osztály elmondta az utána vetkező generációról, hogj már más, hogy az nem ol mint a régi volt, és mir ifjú nemzedék megélte a vádat, hogy satnyább, e hultabb az apáinál. Aztán nemzedék, gondolom a; amióta ember él ezen a dön, mindig fel tudta épí a maga barikádjait. És ez< barikádok mindig az em szolgálták. Napjainkban, í kor felgyorsult a történe amikor a jogok és anyagi vak örökül hagyható men sége nagyobb, nincs se: meglepő abban, ha egy-egj ha a kenyér, a jog más1 lent, mást is jelent nel neked, neki.

Jóérzéssel mondom, így zel együtt igazán gazdag < ünnep.

Bartha Gá

TÓTH ENDRE:

Boldog, aki fiatal

Még előtte áll az élet, a rejtélyes, nagyszerű. Lelke áhítja a szépet, szíve csupa fény, derű, ajkán frissen cseng a dal Boldog, aki fiatal.

Haja kibomlik a szélben, testé ívben megfeszül, szeme tiszta, tág tükrében minden szép visszavetül, s még nem tudja, mit

akar..

Be szép, aki fiatal.

Még előtte áll a pálya, övé a titkos jövő, övé a föld minden tája, tenger, bérc és kikötő, s őt várja hír, diadal... Jó annak ki fiatal.

Ne is sejtse, hogy a földbei

bűn csírázik szerteszét, hogy az ember

meggyötörte, vonszolja roncs életét, s a világon mennyi baj .. Jaj annak, ki fiatal.

Kiss Gábor:

Egy tál lencséért.,

ákob egyszer valami főzeléket főze, és Ézsau megjővén elfáradva a mezőről. Monda Ézsau Jákobnak. Engedd, hogy ehessem a veres ételből, mert fáradt vagyok. .. Jákob pedig monda: Add el hát nékem

azonnal a te elsőszülöttsége- det, és monda Ézsau: Íme én halni járok, mire való hát nékem az én elsőszülöttségem? És monda Jákob: Esküdjél

meg hát nékem azonnal, és megesküdött néki és eladá az ő elsőszülöttségét Jákobnak és akkor Jákob ada Ézsaunak kenyeret és főtt lencsét és evék és ivék és felkele és elméne.

Így a bibliai Ige, a példázat, az ember okulására.

Ha meggondoljuk, hogy Izrael törvényei szerint az elsőszülött fiú örökölte apja vagyonát és a birtokos jogán testvérei is szolgájává lettek, megérthetjük, hogy milyen rossz boltot csinált Ézsau. A hirtelen éhség tette ilyen rövidlátóvá, öccse ravaszságának balekjává. Éhét elverte, cserébe elvesztette jövőbeli lehetőségeit, vagyonát, s ami ezzel egyenértékű volt azidőtájt, szabadságát. Ézsau tévedésének, hibás számításának egyszerű oka voíT kevesebbre taksálta a holnap élvezhető javak értékét a maiakénál. Rövidlátás? Tévedésében sokan osztozunk, mióta világ a világ. Jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok — tartja a közmondás is —, amelyről pedig úgy tartjuk: a népi bölcsesség esszenciája. Ne ítéljünk azért könnyen se Ézsau,

se a múltbeli bölcselkedés felől. Régebben a jövő távolinak és bizonytalannak tűnt és a társadalmak lassú fejlődése miatt valójában is az volt.

„Halni járok”. .. — mondotta Ézsau, csekélyre becsülve esélyeit, hogy megérheti saját lehetséges jövőjét. Öngyőzkö- dés ez persze, egy elhamarkodott és rossz választás igazolása. De szolgálhat hibás döntés önfelmentő magyarázatul, mert van benne igazság-elem, helyes belátás: a lehetséges

még nem valóságos.

Mégis — ez csak az igazság egyik fele, mert ha felesszük lehetőségeinket, elveszíthetjük a jövőnket. A bibliai példázat értelmében a mennyek országát, személyes üdvünket, a közmondás vaskosabb, földkö- zelibb tanítása szerint a holnap túzokját, amely köztudottan legnagyobb testű honi madarunk.

összegnek, amit a jövőben fogunk megkapni, kevesebb az értéke, mint ugyanannak az összegnek, ha az már a jelenben rendelkezésünkre áll. Ez az eljárás a holnap bármiféle javaira kiterjedhet. A jövő előnyeire és hátrányaira egyaránt. „A perspektíva vastörvénye: a közeli dolgokat nagyobbnak, a távoliakat kisebbnek látjuk.”

A rövidlátás veszélyei mondhatnánk képletesen szólva, aminek gyakran tanúi lehetünk, ha feltesszük az orrunkra az elfogulatlanabb tudomány szemhibákat korrigáló pápaszemét. A jobb ma egy veréb bölcsessége azonban nem csak a térlátás zavara. Idővesztés is. Súlyos anakronizmus. Üjra kell értelmeznünk tegnapi közmondásainkat!

Egy ideje tudjuk már, hogy lehetséges jövőnk egyre közelebb jön hozzánk, hogy jelenbeli tetteink nem csak unokáinkat, minket magunkat is bekerítenek. . . Tudjuk, de még nem számolunk vele. Még a „jobb ma egy veréb...” tegnapi intése szerint élünk és cselekszünk. Azaz, ha tetteinkhez közvetlen előnyök kapcsolódnak, akkor a vele együtt járó lehetséges veszélyeket hajlamosak vagyunk lebecsülni, vagy eltekinteni a távolabbi, bár kecsegtető lehetőségektől.

Diszkontálunk — mondja a szaktudomány, ami a közgazdaságtan nyelvén annyit jelent, hogy egy bizonyos pénzA 41-es úton Vásárosnamény felé... Beszélték, hogy az utat szegélyező növényzetet mérnök tervezte. Ma már csak nyomokban észlelhető a régi rend harmóniája. Foghíjak jelzik a hiányt — az egyszer volt valaminek a semmije — milyen szép lehetett — valamikor. „Irtani kezdték az elöregedett fákat”, az újságban nyugtatott a Hivatal: mindent pótolni fognak. A szó elröppent... Ha rákérdeznénk, mi történt — nem kérdezünk, nincs már a mondott szónak hitele, a magyarázatokat is „diszkontáljuk”: csak egy alkalommal

szólnak, a holnap új tettéhez új kázust keresünk — szóval ha rákérdeznénk, elhangzana a bűvös válasz: hja, a pénzszűke. A kivágás — hihető okok miatt — nem tűrhet halasztást, a pótlás „diszkontálható”.

Naményból utaztam Nyíregyházára. Egy ízben, mikor a ragacsos kosz a vonatban valami oknál fogva meghaladta a sokéves — és már megszokott — átlagot, nem tagadom, kissé felindulva a kalauzhoz fordultam magyarázatért. Tudtam, hogy ő a vasútnak nem feleiős képviselője, — a közösségek hiányát panaszoló korunkban, a felelőtlenség közössége jellemző tünet — talán az indulat tette, hogy mégis őt kérdeztem: A szegénység,

uram — jött a válasz. Nem szóltam rá semmit. Csak eszembe jutott a „tisztes szegénység” hajdan ismerős fogalma. A „nem az a szégyen, ha foltos a ruha, hanem ha piszkos.” Tisztesség, tisztaság diszkontálva — így lettünk igazán szegények egy gazdagodó ország polgárai. „Lelki szegények” — hogy a Biblia más értelmű kifejezését saját hasznomra kiforgatván, jelezhessem viszonylagos szegénységünk egyre fontosabb következményét és okát.

A tárgyak felértékeléséhez — s az eszmei javak leértékeléséhez óhatatlanul hozzájárul a hasznosság — egyébként indokolt — gazdasági elve is. Nagy úr a szükség. Láthattuk Ézsau példáján. Kényszeríthet, hogy az elfogyasztható javakat közvetlenül létre nem hozó szférákat hátrább soroljuk a tervezésben. A csökkenő hozamú pénzforrások arra késztetnek, hogy tekintsük elhanyagolhatónak, vagy csak másodrendűnek, ami nem ígér azonnali megtérülést, vagy ami az adott pillanatban még nem, csak később fenyeget súlyosabb következményekkel. Infrastruktúrát, művelődést és természeti-környezeti ártalmakat. így aztán elhitetjük magunkkal — másokkal is, — hogy „ami szép az rút, és a rút az szép”: mert a rút hasznos, a szép pedig nem az. A kapzsiság, a kihasználás és a szemfüles óvatosság lesznek még egy ideig az isteneink, mert csak ők vezethetnek ki bennünket a gazdasági szűköl- ködés sötétjéből napvilágra. És a múlt mögöttünk, bennünk van. „A magántulajdon olyan alávalóvá tett bennünket, — Marx nem kertelt, — hogy egy dolgot csak akkor érzünk magunkénak, ha tárgyi formában birtokoljuk” és bitoroljuk — tehetné hozzá elkeseredésünk. Elveszteni valamit — a birtoklás fonákja. Tönkremenni — legvilágosabb kifejezése a vad birtoklási vágynak. Űri tempó: elinni, elverni. És

utánzásos változata: „az az

enyérri, amit megeszek, meg- iszok.” Jobb ma egy veréb. ..

És újra a vonaton, — a kupék társasága a társadalom 'mikroszkopikus metszete — a nemdohányzó szakaszban. Magától értetődő hányaveti természetességgel cigarettázó, és mosdatlan szájjal hangoskodó utasok. Egy nő felvállalja a reménytelen feladatot: a tiltó táblára mutat. Jön a pökhendi és agresszív válasz „Munkásvonat ez kérem!” Lehet az „osztály” cégére a jogsértés- nek? _____

Csak nemrég olvastam a Kelet-Magyarországban a

nyíregyházi Hivatal válaszát egy olvasói közbeszólásra a Kun Béla utcai butikok ügyében. A városrendezési és butik-telepítési terv ki volt füg- e: gesztve a tanácsi kapualjba, — ai értesülhettünk. Miért nem szó- lamlott fel a „nagyérdemű” s< idejében? a

Akárhogy nézem is, hamis le ez a ravaszdi kibúvó. Mert- t: hogy akkor nem szóltak — ii most szólnak! A rossz döntés, v (ha az) nem lehet szent. Aztán a kapualj. Bizony Nyír- „ egyháza nem olyan kisváros g ma már, hogy az agorán, a pi- t; acon minden gondját-baját v meg lehetne hányni-vetni. A r< tanácsi kapualjba a lakáséi- ji osztás névjegyzékét járnak ol- ív vasni, akik lakásra várnak, n Vajon meghirdette a Szerv — n a sajtóban például — ország- it világ előtt, hogy milyen fontos f< eldöntendő kérdést hozott k ezen a valljuk be — „viciná- t< lis” úton a nagyérdemű tudó- e. mására a kapualjban? Előze- á tesen, persze. n

Megint csak a tudomány e mondja, hogy az osztály, de a s: városi lakónépesség, polgár- o ság sem közvetlenül jelenik n meg a közélet porondján, és ti nem is csupán választott, de v önkéntes képviselőinek szemé- . lyében is. És az igazlátás képessége sincs eleve leosztva, li Nem lehetne hát szakszerűen z lekezelő kiosztás helyett a gon- n dókat ténylegesen megosztani? n Régi igazság az is, és nem lát- k szik. hogy érvényét vesztené: j< a közbölcsességre hallgatni ak- h kor se káros, ha a személyes, n vagy intézményi okosság jelei n vitathatatlanok. De hozzáfér- f hetévé kell tenni a közbölcses- d séget előzetes, tényleges in- j formációval és a meghallgat- d tatás garantált lehetőségeivel, n Másként a közdolgokért hevü- n lő közönyössé ábrándul. Meg- s fontolandó, hogy érdemes-e a v a jelenbeli hivatali reputáció fc védelmében „diszkontálni” a 1 jövőbeni bizilmat? t

Mi védh :t meg önmagunk c rövidlátásá ul? Törvény és er- c köles. D-2 törvény, amelynek r

HH ÜNNEPI MM.LÉKLET