Kelet-Magyarország, 1985. augusztus (42. évfolyam, 179-204. szám)
1985-08-18 / 194. szám
4 Kelet-Magyarország 1985. augusztus 18, Á terrorizmus hullámai Gyilkos sakkjátszma BARANGOLÁS MEGYÉNKBEN Szatmári nyár Az ódon vízimalom Istvándiban Nehéz kinyitni az újságot, megnézni egy-egy tv-fhínaidót anélküli, hogy ne találkoznánk valamilyen terrorista cselekmény, bombatámadás vagy géprablás 'hírével. A jelenség nem új, gondoljunk csak a Vörös Brigádok akcióira, Aldo Moro elrablására és meggyilkolására vagy a nyugatnémet Baader-.Mein- hof csoport tetteire. Túlzás nélkül megkockáztatható tehát a kijelentés, hogy manapság a nemzetközi politika szinte elmaradhatatlan mindennapos kísérőjelenségévé vált az, amit úgy nevezünk: terrorizmus. Géprablások, túszdrámák Aiz idei nyár, a mögöttünk álló hetek különösen bővelkedtek szörnyűé eseményekben. Idézzünk fel hirtelenjében csupán kettőt, annak érzékeltetésére, hogy mennyire összefonódott a vak erőszak, a válogatás nélküli öldöklés a világ különböző válsággócaival. Emlékezetes például az az indiai terrorhullám, amellyel egyes szikh 'szélsőségesek az új-delhi kormányzat ellen fellépve azt igyekeztek bizonyítani, hogy erejük a Pandzsábban bevezetett rendkívüli állapot, a katonai ellenőrzés dacára töretlen : 'képesek összehangolt akciókra. Csakhogy a célpontok jelen esetben nem kormányhivatalok, vagy laktanyák voltak, hanem nyüzsgő forgalmú pályaudvarok, közlekedési csomópontok. A robbanószerkezeteket legtöbbször kis tranzisztoros rádióba rejtve helyezték el, s amikor a gyanútlan megtaláló bekapcsolta, bekövetkezett a detonáció. A másik, vitán felül világpolitikai léptékű eseménysor júniusban az amerikai TWA légitársaság Athénból Rómába tartó járatának elrablása volt. A Boeing—727 több tucatnyi túszának elhúzódó kálváriája jól mutatta, milyen kibogozhatatlan problémaköteggé gubancolódott össze a terrorizmus és a diplomácia: az időnként önmagáiban is áttekinthetetlen libanoni krízis, a tágabb közel- keleti helyzet (hiszen a gépeltérítők követelése síita foglyok 'izraeli börtönökből való szabadon bocsájtása volt) és a katonai fenyegetés, hogy csak az amerikai flottamozdulatokra és a sűrűn beígért 'megtorló intézkedésekre utaljunk. Aligha feledhető az Air India Jumbo gépének tragédiája: az ír partok közelében robbanás végzett a repülő összes, 329 főnyi utasával. A többhetes ikeresés után robot-tengeralattjárók segítségével felszínre hozott „fekete dobozok" szin/te biztossá teszik, hogy merénylet történt. A véres akció után alig néhány nappal bomba robbant a frankfurti repülőtéren, Tokióban, s a nyomozás szálai Kanadába és az USA- ba is elvezettek. Változatlan célok Aligha lehet tehát tagadni: napjainkban ismét a nemzetközi terrorizmus felfelé ívelő ágában járunk, sőt, az elmúlt hónapokban a szakértők új jelenségekre is 'kénytelenek voltak felfigyelni. Kiterjedt egyrészt a terrorista akciók hatóköre, ma már a legtöbben „euro-terror.izmusról” beszélnek. Franciaországban vagy Belgiumban éppúgy előfordulnak támadások, mint a hagyományos helyszínnek számító Olaszországban vagy az NSZK-ban. Másrészt egyre sűrűbben kerülnek a célpontok közé amerikai vagy NATO-létesít- mények, irodák, raiktárak vaigy üzemanyag-vezetékek. Végül újdonság az is, hogy a „felszabadító sejtek”, „harcoló kommandók”, s más hangzatos nevű csoportok nemcsak a kormányzati, vagy a katonai gárdára csapnak le, hanem elkövetnek merényleteket olyan gazdasági vezetők ellen is, akik csak közvetve vannak kapcsolatban a fegyvergyártást és -kiviteli tevékenységgel. Alapvető céljaik persze nem változtak. Nem kisebb személyiség, mint Alberto Moravia, a világhírű olasz író nyilatkozta nemrég az Itália-szerte megélénkült ■erőszakcselekmények kapcsán: „A gyilkosság pánikot, politikai zűrzavart szül. Éppen ez a terroristák célja. Rezzenetlenül folytatnak egy sakkjátszmát, ahol a gyalogok — áldozatok”. Mások inkább a különbségeket hangsúlyozók az új terrorbullám értékelésekor. „Ha azonosítani akarjuk a nyolcvanas évek brigádtagjait, ez csaknem lehetetlen, csupán gyér ismereteink vannak róluk. Jelentősen megfiatalodtak a soraik, kevesebb a politizálás, több a szélsőség” — vázolta a helyzetet például a L’ Espresso című hetilap. Megint mások kiemelik az ideológiái eltéréseket is: a politikai felkészültség, a munkásosztályhoz fűződő kapcsolatok hiányát, s mindemellett az egyre szerteágazóbb nemzetközi kötelékrendszert, amely az akciók tervezésében és kivitelezésében is nyomon követhető, s amely alaposain megnehezíti a bűnüldözők dolgát. FelelSsség (nem) vállalók Hogy a hatóságok feladata milyen bonyolult, azt mi sem mutatja jobban, mint hogy legtöbbször (hacsak nem világosan motivált cselekményről van szó) még annak megállapítása is gondot okoz, hogy egyáltalán ki a felelős az adott akcióért. Többnyire bombarobbantásoknál fordul elő ilyen helyzet: a rendőrség sokszor kénytelen-kelletlen ahra vár, hogy a háttérben maradó tettesek maguk forduljanak legalább egy újsághoz, vagy juttassanak el üzenetet valamelyik hírügynökséghez, amelyben jelzik: 'ki és miért követte el a merényletet. Néha persze az ilyen „felelősségvállalás” — az idézőjel indokolt, hisz voltaképpen éppen annak nem vállalásáról van szó — sem jelent különösebb segítséget. Az említett frankfurti repülőtéri robbanás ügyében például nem kevesebb, mint harminc (!) telefonáló vagy levélíró jelentkezett. Mindannyian az állították, hogy ők helyezték el egy csomagban a három utas életét kioltó pokolgépes szerkezetet. (A sebesültek száma 57 volt.) Az önjelölt tettesek között volt a Vörös Hadsereg Frakció, de érkezett levél a szélsőjobboldali csoporttól is ..Heil Hitler!” aláírással, magáénak tulajdonította a cselekményt egy korábban ismeretlen „Arab Forradalmi Szervezet”, s egy másik, „Az örmény Igazság Kommandó” nevet viselő szervezet is. Ugyanilyen nehézséget okoz, hogy számos esetben a helyszín (különösen egy-egy forgalmas nagyáruház, pályaudvar vagy légitársasági iroda) olyan, hogy ott gyakorlatilag bárki megfordulhat, az ellenőrzés és szemmeltar- tás szinte lehetetlen. így egyszerűen nincs nyom, amin el lehetne indulni. Hol van hát a megoldás? Mit tehetnek a gyakran sötétben tapogatód zó bűnüldözők? Egyáltalán meg lehet-e akadályozni a terrorizmust? Nos, a hozzáértők a legutóbbi géprablások és túszszedésék időszakában jónéhány célkitűzést megfogalmaztak, amelyek valószínűleg hozzájárulhatnak a kegyetlen merényletek esélyének csökkentéséhez. Néhány javaslat: szigorúbb rendet a biztonságosnak nem bizonyuló repülőtereken; fokozni az ellenőrzést és hatékonyabb óvintézkedéseket tenni a valószínűsíthető terrorista célpontoknál; javítani a nemzetközi rendőrségi együtműködést és így tovább. Kérdéses persze, hogy ilyen és ehhez hasonló intézkedésetekéi csakugyan hatékony gátat ilehel-e emelni a terrorista hullám elé. Valószínűleg inkább a szakértőknek van igazuk, akik újból és újból figyelmeztetnek: a terrorizmus nem ok, hanem okozat, az azt kiváltó mozgatórugók megszüntetése, a mélyben meghúzódó társadalmi problémák megoldása méllkiül aligha remélhető felszámolása. Vagyis félő, hogy a gyilkos sakkjátszma folytatódik — tovább szedve ártatlan áldozatait. g a nyár. A vörösen izzó, nagv zuhanyrózsából ömlik a meleg, a napsugarak fürdetik a tájat. Hullámzó aranytenger: az érett kalászokban valósággal feszül az élet. A szőke városból érkezve szomjasan nézek körül a szatmári határban. Szemem falánkan issza a táj tarka csodáit. E vidéket kacska- ringós kövesút köti össze a külvilággal. Hamarosan feltűnik a tábla: Túristvándi. Az első kanyarban óriási platánfa, árnyékában a sokak által megcsodált három kerekes, favázas vízimalom. „Jelenlegi kialakítását 1800 körül a régi malom átépítésével nyerte" — olvasom a bejárat fölött elhelyezett tábláról. A gazda: Bakk Sándor bácsi, a 79 esztendős vízimolnár 1927-óta szolgálja hűséggel a Túr vizéből táplálkozó létesítményt, amelynek sok külföldi látogatója van: angolok, belgák, franciák, csehszlovákok . . . Mind kíváncsiak, hogyan működik ez a csupa fából készült berendezés. Ömlik a víz, forognak a kerekek. Mintha egy zenekar csodálatos dalt játszana a búzakalászról. A molnár egyetlen mozdulatára megindul a „gépezet", kattognak a kerekek, tapsol a gépszíj, idézve az elmúlt évek technikáját. Búza kerül az „etetőbe”, dolgozik a malomkerék. A zakatolás dalába új szólam vegyül. Nehéz elszakadni a malomkövek mellől és legyőzni a vízimalom varázsát, különösen akkor, ha a malom belső részét inkább műteremnek kéne nevezni. Mosolyog a vízimolnár. A búzának, rozsnak illatát lehet érezmii. Bakk Sándor egykori mezítlábas parasz- gyerek munkájában is kitör a föld szeretete. Zsákokban lapul a mag, a malom egyhangú zakatolása mintha trillázná a közeli aratók dalát. Az út mellett zöldruhás kukoricakatonák hosszú sorai közt fejkendős asszonyok és lányok kapálnak. Emelkedik a kéz, emeli a kapát, a kapa odavág ... Monoton mozdulatok, mindig ugyanaz... S tisztulnak a sorok. Észrevették. Néhány pillanatra megállnak, kíváncsian felém néznék. Egyikük mond valamit, ezen a többiek halkan kuncognak, majd ismét lehajolnak — és hullik a gaz. Kezemben a jegyzetfüzet ficánkolni kezd. Tán ezt kérdezzem meg tőlük, nem fáradtak-e? ... A kapák dugattyújárása magától ad választ. Torna ez lelkem, torna ez — suhintják. Továbbmegyek. Répaföld, krumphföld, dohányföld, majd kígyózó almafasorok. A dohányok közt van apró, csenevész és fél méterrel magasabb, nagy levelű példány is. Az ezer lelket számláló szatmári falu házai hasonlítanak a dohányültetvényhez. Múltat és jelent hirdetve állnak sorban. A fehérre meszelt, alacsony, kisablakos, vályogházak közül kiemelkednek a kocka alapú, többszobás, ve- randás, nagyablakos családi házak. Az utca néptelen, az egész falu kihalt, csendes mint minden dolgos hétkönapon. Az emberek kint dolgoznak a határban, vagy a környező téeszekben tevékenykednek. Az árokparton tyúkok fiirde- nek, a porban egy kotlós szüntelen kotyogása, hangos krákogásnak tűnik. Néhány udvarban fehér pelenka szárad, zászlóként jelzi: a házban csecsemő van. Ilyen helyeken a fiatalasszony otthon szorgoskodik: főz, takarít, mos, ellátja az állatokat. Az egyik udvar árnyékos oldalón tí/ év körüli fiú ül fekete klottgatyában. A porban lusta, unott mozdulatokkal, ákom-bákom betűkkel rajzol. „Omega. . ." — betűzöm írását. — Hát ha kell. segítek anyunak, aztán olvasok, játszok, vagy elmegyek a zubo- góra fürödni — meséli nyári programját. — A„zubogóra? — Igen. Az a vízesés arra van — mutat északkelet felé. — Ezenkívül van más lehetőségetek ? Töpreng, majd felderül az arca: — A focicsapat — mondja büszkén. — Vasárnap vannak a mérkőzések, ilyenkor sietek ebédelni, hogy a többi sráccal már az utcán nézzem: mikor jönnek a focisták. Otthon veszik fel a szerelésüket és mi kísérjük ki őket egészen a pályára. A meccs után, ha győznek, haza kísérjük őket, aztán szaladunk a kocsmába, ahol a foci után apuék söröznek. Mi még csak málnát iszunk. Gólyapár repül el felettünk, méltóságteljes, köny- nyed mozgással. „Jancsi, Jancsi" — hangzik a kiskonyhából a hívó szó, és riportalanyom vékony lábaival fut a konyha felé. — Segíteni kell — szól vissza. Széttárja a karját. Falu vége. A házak lassan fogynak. -*áz akácsor között keskeny dülőút zötyög a határba. A déli forróságban még a porszemek is kitágulnak és száraz, szürke meleget lihegnek az út fölé. A lapulevelek zivatarra várnak, ami lemosná róluk a port. Nyárfák, bodzafák, bokrok és embermagasságú gazok között rejtve megfáradt kunyhó dülöngél. A nyomasztó csendben egyre erősödő morgás jelzi, hogy a kunyhónak lakója is van. A hang forrása egy szürke szőrtömeg, a bozont- ból két zöld szem bíztat: „Csak morgok, harapni ilyen melegben nem szoktam”. Az ajtót helyettesítő rongyszőnyeg mögül sötétbarna arc jelenik meg és kél fekete szem, mint két puskagolyó, vészesen megálljt parancsol. — Buksi! — szól a parancsszó. és a kutya abbahagyja a mozgást. Az ajtó mögül kilép a „gazda" is. így vékony, fekete hajú ci- gánygyerék, szürke kis ingben, aminek a színe valamikor fehér lehetett, mint a kutya bundája. — Kit keres! — szó! rám barátságtalanul. — Beszélgetni szerelnék veled. Ha ráérsz. Kérdésemre hallgatás a válasz. — Hogy hívnak? A szüleid nincsenek itthon? — Kimentek a máiéba ... — Lali válaszol röviden, elharapva a szavak végét. — Csurija van? — Csurim? Az micsoda? — kérdezem értetlenül. — Hát... bicskája. — Az nincs, késem sincs, azl nem hordok magammal — magyarázom sietve. Közelebb jön. és tetőtől talpig végigmér. — Én őrzöm a házat — mondja komolyan, és kutyájára néz. Bentről gyereksírás hallatszik. Lali eltűnik a rongyszőnyeg mögött... A sírás nemsokára abbamarad és ő ismét kijön. — Adtam neki egy csupor tejet — magyarázza — még nagyon kicsi, mindig sír és mindig éhes. — Te nem vagy éhes? — Ettem már. — Játszani szoktál? Hosszan gondolkodik. Nelm érti a kérdést. — Focizni szeretsz? — futok ismét neki... — Volt egy labdája Zsigának, szétment, utána a Buksi rágta. Szeretek karikázni is. Futok, a karika meg fut előttem. Meg én olyan gyorsan futok, hogy még a csősz kutyája sem ér utói ... — Mikor kergetett meg? Konokul hallgat, majd megszólal: — Ha felnövök, taxis szeretnék lenni, elvinném a városba az embereket... Ahogy ezt kimondta, beszélgetésünk során először jelenik meg mosoly szurokfekete szemében ... A nap delelőn jár, lehet vagy harminc fok. A Tűr partján keresünk rövid menedéket. A vízimalom kerekei lassan leállnak — pihennek. Bakk Sándor megtörli izzadt homlokát. A melegfürdő után egyik szenvedélyétől a másikhoz menekül, ö is pihen egy keveset ilyenkor, délen át... Kovács György Szegő Gábor Az amerikai TWA-gép két eltérítője a pilótafülkében
