Kelet-Magyarország, 1985. június (42. évfolyam, 127-151. szám)
1985-06-29 / 151. szám
1985. június 29. Üj fényben a magyar középkor Középkori és reneszánsz kőtár a Magyar Nemzeti Galériában A Magyar Nemzeti Galériát 1957-ben azért hívták életre, hogy egész múltunk képzőművészetének tükre legyen. Csaknem három évtized áldozatos, megfeszített munkája és sok-sok pénz kellett ahhoz, hogy e célkitűzés valóra válhasson. A galéria földszinti teremsorában elhelyezett, a napokban megnyílt kiállítással teljes értékűvé vált az a nagyszabású bemutató, mely a 11. századtól napjainkig ismerteti meg a látogatókkal hazánk képzőművészeti alkotásait. Az enyészet, az idő múlása nem kíméli a követ és a nemes anyagból készült épület maradványokat sem. Történelmünk első évszázadainak a mostoha sors miatt úgyis szórványos emlékeit a viszontagságok mellett a közöny is pusztította. Így a pótolhatatlan értékek egy része ma is tovább romlik a különféle raktárak mélyén. A múlt emlékeinek megvédésére éveken át mindent megtett a kiállítás fáradhatatlan rendezője, dr. Török Gyöngyi, hogy legalább azokat a műértékeket a figyelem előterébe tudja állítani, melyek egyszer már össze voltak gyűjtve. így tudta megszólaltatni a múltat egykor méltán nagyhírű épületeink, templomok, várkastélyok, síremlékek megmaradt töredékeinek bemutatásával. A sokat hányódó kőanyag törzsállományát a Szépművészeti Múzeumba még a második világháború előtt került ládákban őrzött, faragott töredékek képezték. Jelentősen bővült az 1978-as, Árpád-kori faragványokat bemutató székesfehérvári kiállítás, majd a Budapesti Történeti Múzeum, továbbá az esztergomi ásatások és más egyházi és világi intézmények kölcsöneinek jóvoltából. A közönség két nagysikerű kiállításon már ízelítőt kapott a felépítendő kőtárból, 1982-ben az ausztriai Schallaburg várában, majd a rákövetkező évben Mátyás király és a magyarországi reneszánsz címmel Budapesten. A kiállítás súlypontja a román és a reneszánsz kori anyag, mely ily bőségben és ilyen áttekinthetően még soha sem volt látható. A 11— 15. század elejéig terjedő időszak többnyire elpusztult építészetének és szobrászaténak fontos mérföldkövei ezek a faragványok. Olyan nagyhírű emlékekből származnak, mint a gyulafehérvári székesegyház. (11. század), a székesfehérvári bazilika, a somogyvári apátság, (12. század), kalocsai székes- egyház (13. sz.), melyekből legfeljebb az alapfalak, vagy még azok sem maradtak ránk. Egyedül a töredékek segítségével tudunk fogalmat alkotni az elpusztult templomok, Várak, paloták művészi jellegzetességeiről, csak így tudjuk felvázolni jelentőségüket a hazai és nemzetközi művészet történetében. A koragótikát a 13. század elejéről az esztergomi, a pi- lisszentkereszti, a kalocsai töredékek, a késő román korszakot pedig a századfordulón restaurált jáki templom néhány remekbe faragott darabja képviseli. A késő gótika hírmondói a pöstyéni és a kassai dómból származó töredékek. A régi magyar művészet képe a már korábban meg- . nyitott faszobrászati anyaggal, a szárnyasoltárok bemutatójával teljes. A gótika valóságkeresésének mesteri alkotásai a síremlékplasztikák, melyek közül a legszebbek másolatai a kiállításon láthatók Lázói János római sírlapjával együtt a San Stefano Rotondó templomából. A 14—15. század fordulóján működő, híres prágai építőpáholy művészi körébe tartoznak a visegrádi palota felső díszudvarának nyolcszögletes kútházából származó töredékek, a finoman mintázott oszlopfők, vízköpők. A nemrég feltárt budai királyi palota, egyedülálló szpb- rászati dísze a Budapest Történeti Múzeumban látható ugyan, de töredékei idetartoznak. A gótikát követő reneszánsz a magyar művészet kiemelkedő korszaka volt. Nyitánya, Mátyás király még késő gótikus 1473-as visegrádi oroszlános kútja európai értékű remekmű. Mátyás mecénási bőkezűsége utat nyitott hazánkban az olasz, firenzei szobrászatnak, mely csakhamar hatalmas arányokban bontakozott ki Budán és Visegrádon, részben monumentális alkotásokban (budai és visegrádi szökőkutak), részben pedig dekoratív, finomművű márványfa- ragványokban (gyümölcsfűLombard-milánói mester: Mátyás király (1485—1490) zéres ajtókeret-töredék a budai királyi palotából, konzol és bábos korláttöredékek a nyéki vadászkastélyból fáklyákkal, trófeákkal és gyümölcskötegekkel, három oszlop a visegrádi palota negyedik teraszáról, kandalló- gyámkő a budai királyi palotából). Az udvar példájára a budai műhely hatására az olasz reneszánsz kőfaragás témái, formái, kompozíciói Mátyás halála után II. Ulászló korában szélesebb körben elterjedtek, mint azt több emlék, köztük a pesti belvárosi templom pasztofóriuma, Pest város címere a szatír- kával, II. Ulászló címere az esztergomi Bakócz kápolnából tanúsítja. A kiállítás külön élménye az utolsó terem a Magyarországon dolgozó olasz mesterek munkáival: Giovanni Dalmata fehér márvány oltártöredéke, Diósgyőrből a törökdúlás alatt megcsonkított Madonnával, vagy Mátyás és felesége márvány- domborműve. Az új stílus hatására a régi, gótikus hagyományt őrző egészalakos sírkövek is átalakultak, ezt például Sza- polyai István szepeshelyi sírköve szemlélteti 1499-ből, mely másolatban látható a bemutatón. Egész különleges irányt képviselnek a gyulafehérvári Lázói kápolna (1512) domborművei részben biblikus, részben mitológus jeleneteikkel. A szépívű fejlődésnek a törökdúlás másfél évszázada vetett véget. Brestyánszky Ilona Szent Mihály-dombormű Gyulafehérvárról Máriássy István síremléke a márkusfalvi XIII. sz. eleje (másolat) rk. templomból 1516. (másolat) (Fotó: Hauer Lajos — KS) L Á T O G HÓBAN 1 A szimfonikus zenekar „ nehéz tüzérsége”. Az erő, mely pompás és lenyűgöző. Hatalmas súlyokat görget a hegedűk és a fafúvók dallamfolyama alatt. Amikor egyszerre szólalnak meg valami szimfóniában (mondjuk Dvorák Új világában, melyet már szintén megzanzásított a csörömpölő dobgépes diszkómánia (lebegni szeretnének a színpadi függönyök, s tágulni látszik a hangversenyterem. Trombita, harsona, kürt. Három réz egy családban Nyíregyházán, a hangulatos nevű Cifra fasorban. \ Sem évforduló, sem kitüntetés, sem valami látványos siker és egyáltalán semmi aktualitás, ami látogatóba ide hozott. Talán csak a zenéről akartam írni megint, mely életem meghatározó alapélménye, szólni akartam róla most Bach, Händel és Scarlatti évében, mert kevesebb szó esik róla, mint ami méltán megilletné. Dávida János és felesége zenetanárok, s mindketten hangszerük művészei. A férj harsonás, a feleség hegedűt tanít és elől ül a Szabolcsi Szimfonikus Zenekarban, ők jelentik — sok művésztanár társukkal együtt — Nyíregyházán a zenei életét. Tehetséges növendékek egész sorát indítják el a zene csodavilága felé, nevük növendékhangversenyeken hangzik el, amikor egy-egy kiemelkedő képességű kisdiák a dobogóra lép, hogy megszólaltasson valami tisztát ebben a zajjal túlfertőzött világban. Hosszú évek óta ismerjük egymást. A színházban beszéljük meg a találkozót, Dávida János most ott muzsikál, kedden még előadás van, az utolsó Doktor úr, szerdán eltölthetőnk egy estét együtt, ha kiballagok oda, ahol az új ház áll a Cifra fasorban. — A négyes kilométerkőnél szállj le a buszról — mondja János — és gyorsan felrajzolunk valami térképfélét a ruhatári pultnál, hogy hol, s merre kanyarodjak. Két sor juharfa közt míg meglátom a fehér falú házat. Csendes vidék, kellemes lehet itt élni. A ház körül kis kert, egyben van — ha úgy tetszik — a lakás és a víkendtelek. Alkalmi vétel volt — mondják. — Valaki elkezdte építeni, s aztán eladta. Ez a fasor vonzott bennünket. Kár, hogy ki fogják vágni. Elöregedtek. A ház sincs még készen teljesen. Dávida János nemrég csinálta meg a lépcsőt a felső szintre, ami még üres. — Lassan haladunk vele, s csak annyit ami a munka mellett jut rá. Este van. Itthon a két kisfiú is, Péter a kürtös és Tomi, a trombitás, aki szívesen zongorázik is. Barátok is vannak, szintén zenetanárok: Nagy Gyula, a kisebbik fiú trombita tanára és felesége Nagyné Ligeti Edit, hegedű tanár. — Az a mi bajunk. — mondják a fúvós férfiak, — hogy hegedűsöket veszünk feleségül. Fontos hangszer, komoly hangszer. A zenekarban is ők ülnek elől. Telik az este. Sokminden szóba kerül. A tanítás, a hivatás és legfőképp a zene, mely még mindig nem vált úgy életünk részévé, ahogy lehetne. Megfordul a fejemben a középkori tűzikovács, aki este becsukta műhelyét, s elment egy madrigálkórusba hatodik szólamot énekelni. Mi változott meg Bach— Händel—Scarlatti óta, hogy zenei írástudatlanokká váltunk. Ki tud leénekelni egy kottát úgy, ahogy más újságot olvas? De sokszor feltettem már magamnak ezt a kérdést. Most elmondom itt is, barátok között, hűtött sör fölött. Aki az általános iskolát elvégzi, megtanul minden fontos tudományt alapfokon. Tud írni, olvasni, számolni (ma már a kettes számrendszerben is), de ha kinyit egy kottát, fejében nem mozdulnak meg a dallamok, nem szólal meg a verébfejű hangjegy, pedig ez sem boszorkányosabb, mint a halmazelmélet, amit már-már az óvodában is tanítanak. — Hány énekóra van? — kérdez vissza Dávidáné. — Melléktantárgy az ének-zene. Buktatni sem szoktak belőle. Nem nagy dolog, ha valaki nem tud énekelni, s nem fog zenélni soha. Kodály sincs már, hogy tovább folytassa harcát az énekórák számának növeléséért. Pedig a zenei tagozatos osztályok példája bizonyít. A megemelt énekóraszám, a zenetanulás nem megy a többi tantárgy rovására. A 4-es számú általános iskola zenei osztályaiban a tanulmányi eredmények jobbak, s nincs gond a gyerekek közösségi nevelésével, hiszen egy énekkar, egy zenekar a legszigorúbb, leg- egymásra utaltabb közösség. Egy hamis hang se' „lóghat ki a sorból”. A gyerekek élvezik az ilyen közösségeket, mert sok örömet ad. És élvezzük mi felnőttek is. Ezért kell a zenekar, ezért nem tudunk meglenni nélküle. Dávida János nevét nemcsak a zene révén ismeri, aki tősgyökeres nyíregyházi. Régi kádárdinasztia viseli ezt a nevet a városban. — Apám, nagyapám, s annak az apja is kádár volt. A családban ma is minden' fér - finak megvan ez a szakmája, nekem is — mondja. — A zene szeretete mégis csak erre a pályára hozptt. Nem könnyű. Meg kell harcolni, hogy elismerjék az embert. Dávida János 1977 óta tanít. Elmondja, hogy majdnem bent maradt a katonaságnál, mert akkor indult ott egy karmesterképző tanfolyam. Aztán mégis úgy döntött, hogy leszerel, s elment az újfehértói zeneiskolába. Jó növendékei voltak, szeretett tanítani. Most, hogy megvették ezt a házat, nehezebb lett a kijárás. Leszerződött a Móricz Zsigmond Színházhoz, s most ott muzsikál. Nagy Gyulával a Sok hűhó semmiért című Shakespeare-vígjátékban játszottak együtt, onnan a barátság. — Karcagon végre megnéztem a Doktor urat. — Nem értem — mondom —, hiszen benne játszol. — Az igaz, csak ott nem volt zenekari árok,, a színpad előtt ültünk, s láttuk is a darabot. Dávida Jánosné, született Gasparik Anna. Berettyóújfaluból került előbb a debreceni Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolára, s onnan Nyíregyházára. Ő a zeneiskola tanára, s most, hogy renoválják a 4-es számú iskolát, az örökösföldi általános iskolában oktatja a hegedűs növendékeit, akik közül többen igen ígéretes tehetségek, s nagy sikerrel szerepeltek a legutóbbi növendék- hangversenyen, a Vasvári gimnázium dísztermében. A Szabolcsi Szimfonikus Zenekarban többször ül a legelső helyen, a koncertmester székében. — Máskor nem izgulok — mondja, — de ha koncertmester vagyok, soha sem hiszem el, hogy jól hangoltam. A művész egy percig se lehet elégedett. Az elégedettség ezen a pályán maga a megtorpanás. Kell a zenekar, nagyon kell — folytatja. — Az oktató munka mellett példát kell adni a gyerekeknek, a magunk példáját. Én mindig nagy örömmel muzsikálok együtt a kollégákkal. Mossóczy Vilmos karnagy idejében kezdtem, a zenekar felívelő szakaszában. Minden próbán ott voltam. Emlékszem egy pénteki napra: végigültem a próbát, s utána még aznap megszületett az egyik kisfiú. Beethoven VIII. szimfóniáját próbáltuk. Ez a zene a Péteré. — Hogyan lett hegedűs? — kérdezem tőle. — Túl jól hegedültem ahhoz, hogy más legyek, pedig sokminden megfordult a fejemben. Könyvtáros is szerettem volna lenni, de a tanárom azt mondta: ez a gyerek ügyes, menjen el Debrecenbe tanulni. Megint a zeneoktatásra terelődik a szó, mintha tehetnénk érte valamit. Kevés az igazán jó szakember — mondják, — különösen vidéken. A gimnáziumokban fakultatív az énekóra, szakmunkásképzőkben pedig egyáltalán nincs. Akit zeneiskolába íratnak, ha nem lesz belőle művész, vagy tanár, egy kicsit mégis mássá válik. Beépül életébe a zene, feltárulkozik előtte a hangzó világ, nélkülözhetetlenné válik számára valami, amivel teljesebb a lét, gazdagabb lehet a lélek. Zene, zene, zene. Négy művésztanár a félig kész lakásban, két kisfiú — a jövő zenészei — s magam, aki már jobbára csak hallgatom, nem művelem a zenét. Az este elöregszik, kint tán az eső csepereg, vagy csak a juharfák levelét zörgeti a szél. Amikor legutóbb bent jártam a nyíregyházi művelődési központban, a IX. szimfónia súlyos akkordjai hallatszottak a nagyterem felől. Próbált a zenekar. Ott ülhettek benne ők is, játszhatták a kedves daliamokat. Az ő érdemük, hogy van zenekar, s hogy lesz is, mert nevelik a jövőt, a gyerekeket, a fiatalokat, akik majd beülnek közéjük, ebbe az országosan is elismert kiváló zenekarba, elmennek az Ifjúsági Fúvószenekarba, kamaraegyütteseket alakítanak, így . teszik a maguk, számára szebbé az életet, s számunkra is, akik hallgatjuk őket. Mester Attila Á „rezes“ családnál KM HÉTVÉGI MELLÉKLET
