Kelet-Magyarország, 1985. június (42. évfolyam, 127-151. szám)

1985-06-01 / 127. szám

A táj, ami erről a domb­ról elébem tárult, amikor felértem a tetejére, megra­gadott, lenyűgözött és elva­rázsolt. A völgyben lent hatalmas fák, köztük vi­rágba borult pompás telt akácok, távolabb vizenyős rét, aztán ismét fák: a Ti­sza galéria erdeje, s mö­götte mint egy látomás, a kék párában úszó hegyek. Itt kéne házat építeni, itt ezen a dombon. Itt ébredni nap mint nap a harsogó reggeli fényben, nézni a völgyben álló fákat — mi­csoda buja vegetáció! — el­nézni koronájuk fölött azt a szürkés-sárga csíkot, ami a Tiszából idelátszik, s bó­logatni szakértő módra: árad bizony, még mindig árad. Télen, amikor nincs levél a fákon, a falut is látni lehetne, Timárt. Most eltakarja a sűrű lombözön, ebben a hosszú tél és fele­más tavasz utáni hirtelen megpezsdült nyárban. A tsz elnökével Pásztor Andrással kapaszkodtunk fel erre a dombra. — Gyertek — mondta, — megmutatom hol voltam gyerek, milyen szép tájon nőttem fel. A domb lejtőjén vetemé­nyes ágyások, zsendül a paprika, a paradicsom, közben-közben gyümölcs­fák, az egyiken már zöld meggyszemeket is látunk. — Nem domb ez tulaj­donképpen, mert nagyjából ez a falu szintje, ahol most állunk — mondja az elnök. — A Tisza vágta bele ma­gát a lösz talajba, rom­bolta a partot, erre azért lejt ilyen nagyot. Itt ment el a folyó a kert alatt, a régi házunk mellett. Aztán a 40-es években gondolt egyet és továbbállt oda, ahol most látszik, s itt­hagyta ezt a lejtőt, a vala­mikori szakadós partot. Most ártér van a falu és a Tisza között. Nagyon jó rét. csak az a baj, hogy helyenként még mindig viz alatt áll. Nem lehet legel­tetni sem. ★ Kétféle szándék vezérel­heti az újságírót, ha „ba­rangolni” megy. Vagy olyan helyet választ, amit ismer és szeret, s le akar írni mindent, amit tud róla, vagy rábök a térképen egy pontra, s azt mondja: meg kéne nézni ezt a falut, itt még csak átutazó voltam, annyit ismerek belőle, amennyi a műút két olda­lán látható, azt is csak el- suhanóban. Ez utóbbi eset­ben érdeklődik, róielőtt el­indul. Mi jellemző a tele­lentősége is visszaesett, minthogy a vár kihalt. Az­tán újraéledt a környék, szlávok jöttek a hegyekből, meg akik bújdostak az er­dőkben, nádasokban. A szarvasmarhatartás Szabolcs vezér óta hagyo- mányozódik szinte folyama­tosan. Itt mindenkinek van dot kellett tartani. Harma­dos földeket kapáltam és üveget fontam a háziipari szövetkezetben. Nappal ka­páltunk, éjjel fontunk, mert nagyon szegények vol­tunk. Szegény volt itt egyébként mindenki. Tí­márban nem volt földbir­tokos, uraság, nagybérlő, Nekünk itt van a Tisza. Emberemlékezet óta tudjuk, hogy általában ötévenként kijön, s az az év gyenge lesz. Most is kint van, még mindig. Az ilyen tsz nem élhet egyik évről a másikra, számítani, tartalékolni kell, áradásos ciklusokban kell gondolkodni, úgy kell in­Barangoíás Ahogy a timáriak teszik pülésre, ahova készül, hol kezdje el az ismerkedést, melyik végénél fogja meg, hogy felgombolyíthassa a fonalat? — Tímárra mennél? — kérdezte fotóriporter kol­legám. — Van ott egy ki­váló tsz. 82-ben is az volt, s most is megkapták a ki­tüntetést. Az elnököt egyéb­ként nagyon jól ismerem. — Akkor hát menjünk együtt — mondtam, — s kezdődjék a szál az elnök irodájában. Pásztor András szívesen fogad, s amikor elmondjuk jövetelünk célját, beszélni kezd. Mint született timári, faluja és a környék kiváló ismerője sorolni kezdi a tudnivalókat. — A település ősmagyar. Tudjuk, hogy az Árpád­korban keletkezett, s Lász­ló király idejéből már do­kumentum is van, ami említi Szántóval (a mai Abaújszántó) s Halásszal együtt, ami a mai Nagyha­lász. A történet szerint Sza­bolcs vezér és háza népe telepedett le itt, ideális hely volt az erdőségek és a Tisza közötti rét, lehetett vadászni, halászni, állato­kat legeltetni. A várban zajlott az élet, s az .,udvar­tartást” a környező telepü­léseknek kellett kiszolgálni. Sok marhát tartottak, sokat vágtak, s mert a bőr is kel­lett sátrakhoz, ruházathoz, itt tímárra is nagyobb szükség volt, mint máshol. Valószínű innen a falu ne­ve is. A tatárjárás után elnép­telenedett ez a terület. Sza­bolcs elveszítette stratégiai jelentőségét, gazdasági je­tehene. Van olyan tagunk, aki tíz fejős tehenet tart. Hízóbikákat is sokan ne­velnek. A község 70 száza­léka foglalkozik ezzel. — Beszéljünk most már a közelmúltról, s a máról is. Telefon cseng, az elnököt hívják valahova. — Sürgősen el kell men­nem — mondja. — Beszél­gessetek Stefán Jánossal addig, ő is őslakos timári. meg menjetek át vele Su- pér Laci bácsihoz, amíg visszajövök. Benyit Stefán János, a rendészet vezetője, leül, s megkezdődik az ugratás, ami csak jó munkatársak közt lehetséges. — Az elvtársak újság­írók a Kelet-Magyarország- tól. Persze ezt neked hiá­ba mondom. Nem szoktál te újságot olvasni. — Ugyan már, mért mondasz ilyet? Nekem a Kelet-Magyarországon kí­vül még három újság jár. Élete annyira tipikus — és érdekes is egyben, hogy regénybe lehetne foglalni, ha a parasztság életmódjá­nak változásairól akarna beszámolni az író s arról az útról, amit a falu az utóbbi negyven évben meg­tett. — 1930-ban születtem. Apám napszámos volt, két­éves koromban meghalt. Anyám 14 évig hordta gya­log Rakamazról a postát, s utána kézbesítette a falu­ban. Ketten voltunk testvé­rek, kettőnket kellett fel­nevelnie. 54-ben szereltem le a katonaságtól, megnő­sültem, jött a gyerek, s most már nekem is csaíá­még középparaszt is alig akadt, a többség három­négy holdon kapálta a krumplit. Aztán a nagy szervezés időszakában meg­alakult a Béke Tsz. Azóta is ez a neve. Engem Sza­badszállásra küldtek trak­toros tanfolyamra. Amikor onnan megjöttem, egy nagy UE—28-as gépre ül­tettek, s azzal dolgoztam két évig. Ezután gépcso­portvezető lettem, megint utána anyagbeszerző, majd kétéves rendésziskola kö­vetkezett, s most a rendé­szet vezetője vagyok. Most már jól élek. Szép házam van. háztájim, hízóbikák­kal is foglalkozom. A má­sodik autómat nyúzom, s most fizettem be egy la­kásra a fiamnak Nyíregy­házán. Ezután átkísér Supér Lászlóhoz, aki tizenegy évig volt a Béke tsz elnö­ke, a kezdetektől s a leg­nehezebb időszakban. Laci bácsi a kertjét öntözi. Su- pár Lászlóról egy időben úgy beszéltek a megyében, hogy ő az „eretnek elnök”. Melléküzemágakat szerve­zett, ipari tevékenységbe fogott akkor, amikor ennek még sok ellenzője volt. Vasszerelés, gumigyártás — mondták. — Miféle do­log ez? Egy tsz szántson, vessen, arasson. Ne az ipa­ron nyerészkedjen. Csak­hogy előre gondolkodó em­ber akkor is akadt, itt is volt. aki végiggondolta a lehetőségeket. — Nem egyforma adott- ságúak a termelőszövetke­zetek — mondja Supér László, miután bekísér minket a hűvös szobába. — tézni a dolgokat, hogy a rosszabb évek se rendítsék meg a gazdaságot. Erre ki­válóak a melléküzemágak. No meg persze arra is, hogy elfoglaltságot nyújtsanak a nőknek és a szakképzett fi­ataloknak. Hogy itt ma­rasztalják az embereket a faluban. — Bizony, eretnek let­tem, de persze fent a me­gyénél nem mindenki hara­gudott. Sokan megértették ezt a logikát. Világos volt számukra, hogy nekünk ak­kor is meg kell élnünk, ha időnként arcul vág minket a víz. 1971 márciusában egyesültünk a szabolcsi szövetkezettel. Nem álltak jól. Állatot tartottak ők is. de nem volt szálas takar­mányuk. Vittünk nekik. Utána azt mondták: „ide­jött a Supér, tartott egy beszédet, s mi belementünk az egyezségbe. Dß milyen jól jártunk!” — Szép ünnepségeket rendeztünk — néz a távol­ba Laci bácsi. — Május el­sején, augusztus húszadi­kán összejöttünk a két falu tagságával, ettünk, ittunk, énekeltünk, jól éreztük magunkat. ★ Leereszkedünk a domb­ról, ahonnan idelátszik Sza­bolcs vezér vára. Az elnök, aki délutánra előkerült a fontos tárgyalásról és el­hozott bennünket ide, be­köszön a régi házba, ahol gyermek- és ifjúkora telt. Pásztor László nyugdíjas tanár áll az ajtóban, s bú­csúzóul elmond egy törté­netet a Tiszáról, ami vala­mikor itt folyt a kert alatt, majd nagyot kanyarodott, s megint visszatért, egészen a görög katolikus templom tövéhez, s úgy ment to­vább Tokaj felé. — Fát úsztattak a tutajo- sok, s kikiabáltak alkony­tájt a partra: milyen falu ez? Mondták nekik, hogy Tímár. Este megint falut láttak, ott is érdeklődtek, s megtudták, hogy Zalkodon járnak. Ahogy felvirradt a nap, megint falu. Látszik a templom, a kettős kereszt­tel. Hát ez melyik falu már megint? Bekiabáltak a partról, hogy Tímár. A tu- tajosok gondolkodhattak: két Tímár van tehát, vagy visszafelé folyt éjjel a Ti­sza? — A nagy kanyart levág­ták, aztán a folyó is elhúzó­dott tőlünk — mondja az elnök, míg a Tisza-part fe­lé igyekszünk, a komphoz. Ez a tsz saját kompja, ez­zel hordja át a gépeket és az embereket a Bodrog­közbe, mert ott is vannak ártéri földjeik, melyek ki­váló termést hoznak, ha nincs „vizes év”. Most az van. Itt is, ott is csillog a tócsa, kerülgetni kell a ko­csival, s kerülgeti a hatal­mas magyar tarka gulya is — a falu tehenei — mert csak imitt-amott lehet még legeltetni. Az elnök gondterhelt. — Ez egy ilyen év. Nem tudom mikor fogunk tudni ezen a részen vetni is va­lamit. A krumpli sem fizet úgy, ahogy kéne, pedig annyi van raktáron belőle, hogy be tudnánk vele borí­tani Nyíregyházát. No, majd lesz valahogy. Jól is néznénk ki, ha hanyattvág­na bennünket néhány mil­lió. Behozzuk, s megélünk, mint eddig. Nem nagyon értek én a gazdálkodáshoz, de a biza­kodást érzem. Látom a fa­lut a távolban, a szép ma­gas, erkélyes új házakat, látom a Tiszát, s nem tu­dok rá haragudni. Ha úgy gondolja, hogy ki kell jön­nie a hullámtérbe, hát ki­jön, az a dolga. Az ember­nek meg az, hogy gondol­kodjék, s próbáljon okosan élni mellette. Ügy, ahogy a timáriak teszik. Mester Attila 1985. június 1. KM HÉTVÉGI MELLÉKLET Látom a szép, magas, új házakat... (Gaál Béla felvétele)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom