Kelet-Magyarország, 1985. május (42. évfolyam, 101-126. szám)

1985-05-18 / 115. szám

1985. május 18. Kelet-Magyarország 3 10-es számú választókerület Benke László Mondják, a jászok nyaka­sok, kemény, kitartó embe­rek. így lehet, mert mikor jó harminc éve ide sodorta az élet szele ú jászárok­szállási születésű Benke Lászlót, akkor Kállósemjént úgy megtalálta magának, mint aki kezdettől odagyö­kerezett. Bár szokatlan egy olyan családban, ahol min­denki az iparból él, hogy az egyik fiú a mezőgazdaságot válassza, de ő így tette, s azóta sem bánfa meg. — Mezőgazdasági tech­nikumot végeztem, de to­vább nem mehettem, hiába vettek fel a gödöllői egye­temre. Kellett az önálló ke­reset. Nagy gondom ez, má­ig sajnálom, mert rengeteg plusz kellett, hogy a szak­mai ismeretekkel lépést tartsak — mondja. Szerencsére mindig olyan munkát végzett, amiben kedvét találta. Előbb a nagykállói gépállomás kör­zeti agronómusa volt; 24 évesen pedig a tyukodi gép­állomás főagronómusi poszt­ját is rábízták. Két év múl­va, 1961 szeptemberében azonban visszahívták Kál- lósemjénbe. Nem volt ne­héz a választás, mert az itt megismert könyvelőlány már a felesége volt. A család is gyarapodott, nagyfia mellette dolgozik, az állattenyésztési telepet vezeti, a tavaly érettségi­zett lány kozmetikusnak ta­nul. Hosszú évekig egyedüli agronómus volt a kis sem- jéni termelőszövetkezetben, majd az egyesülések után a takarmánygazdálkodási és állattenyésztési főágazatot bízták rá. — Örülök az eredmé­nyeknek, hogy önelszámoló egységként is nyereségesen dolgozunk — jegyzi meg. Ám akkor is az eredmé­nyeknek örül, amikor szét­néz Nyírbátor körzetében. Ugyanis itt megyei tanács­tag, így naprakész ismere­tekkel rendelkezik nemcsak a mezőgazdaságból, hanem a város és körzete települé­seinek fejlődéséből. — Azokra a gondokra kell figyelni, ami az itt élő­ket sújtja — fejezi ki. — Több tekintetben lemarad­tunk a megye más részei­től, hiszen a városban pél­dául nincs egy megfelelő művelődési központ, másutt hiányzik a vezetékes víz, Máriapócson az iskolát kell bővíteni. Közéleti magatartása egy­idős azzal, amióta itt él. Tagja volt a járási tanács­nak is, de helyben szintén kiveszi részét a politizálás­ból. Ezért vezetőségi tag a pártalapszervezetben, s a helyi tanács tagjának leg­utóbb saját utcájában jelöl­ték. — Van egy út, amelyen haladok, vannak célok, amelyet a közösséggel el akarok érni — fogalmazza meg. — Nagyon szeretem az embereket, értük teszek, s örülök, hogy harmincéves munkálkodásom után jelöl­tek erre a szép megbízatás­ra. Tölgyes István Aszfaltozott, egyenes pá­lyának tűnik, amin a tős­gyökeres nyírbátori Tölgyes István eddig eljutott. A 27 éves fiatalember a Csepeli Szerszámgépgyár nyírbáto­ri fúrógépgyárának üzem- fenntartási osztályvezetője. Nem kellett „többet” ten­nie, mint folyamatosan ta­nulni, s a rábízott felada­tokat becsülettel ellátnia. — Szüleim, nagyszüleiül itt laknak, a három gyerek közül a legidősebb vagyok — mondja magáról. — Ügy irányították a sorsom, hogy különösebben nem szóltak bele milyen pályát válasz­tok. Egy döntési lehetősé­gem volt — mert ifjúsági válogatott diszkoszvető vol­tam —, hogy az érettségi után a sportban fejlődjek, vagy a műszaki pályán jus­sak tovább. Az utóbbi mel­lett döntöttem, Miskolcon szereztem gépészmérnöki oklevelet 1981-ben. A fiatalember életében ez volt sok szempontból a meghatározó esztendő. A fú­rógépgyár ösztöndíjasaként jelentkezett munkára, meg­nősült, de néhány hónap múlva már a határőrségnél találta magát. Többet vál­lalt, mint a katonaidő le­töltése. A kiképzőegység KlSZ-bizottságánák titká­rává választották, mindent megtett azért, hogy jó kap­csolat alakuljon ki a város és a határőrség között. Leszerelése után várta a gyár, s várták az újabb fel­adatok. Két éve annak, hogy osztályvezető, 25 éve­sen bízták rá hetven ember irányítását. — Nagy rizikó volt, de én bíztam magamban, a veze­tőim is támogattak. Az iga­zi bizonyítás tavaly volt, amikor a karbantartók — és sok-sok társadalmi mun­kával a gyár dolgozói — fel­építettünk egy új termelő- csarnokot és az üzemfenn­tartás is végre megfelelő el­helyezést kapott. Tölgyes Istvánnak fiatal korából adódik, hogy legin­kább az ifjúsági szervezet­ben várták munkáját. A ha­tárőrségnél lett a párt tag­ja, a tavalyi választások után a KISZ megyei bizott­ságának tagjává választot­tak. — A képviselőjelölés vi­szont azt jelenti, hogy nem­csak a fiatalokkal, azok gondjaival kell megismer­kednem, hanem a város környezetével, a mezőgaz­dasággal is — mondja. — Egy-egy területet szükséges átfogóan megvizsgálni, azt megnézni, hogy a fejleszté­si elképzelések megvalósí­tásából mit lehet meggyor­sítani. Saját sorsán tudja, mit jelent az elhelyezkedés, egy új munkahelyen a beillesz­kedés, a családalapítás meg­annyi gondja. Bár szeren­csésnek mondhatja ebben is magát, mert a gyártól kapott lakást, ahová második gyermeküket várják. T , a nagyhírű költő madár szeret étéről hí­res. Él-hal a verebe­kért. Befogott vak verebét atyai szeretettel pátyolja, gyámotítja. Türelme vég­telen, akár a tenger. Nem így Z., az ismeretlen vidé­ki pályatárs. Öt ellenkező­leg, épp a verebek teszik tönkre. Z. csak nemrég költözött a város akáclombos kis ut­cájába. Távol a világtól, zajtól, forgalomtól. Terve­ket szőtt. Talán épp itt, a békés vidéki csöndben fog­ja majd megírni a hírnevét meghozó szép szonetteket. Talán épp itt fog majd a költészete kiteljesedni. Kü­lön örömére szolgált az ab­lak előtt álló terebélyes fa. Tekintetével nemegyszer cirógatta, mintha a kedve­se lenne. Álmait a fán csiripelő madarak csak tovább szö­vögették. Eleinte. A ma­darak szorgalmas teremt­mények lévén végetérhe- tetlen májusi zsolozsmá­juknak már kora hajnal­ban nekikezdtek. Ez aztán betett Z.-nek, aki a jó al­vást a világon a legszen­Költők és verebek tebb dolognak tartotta. Egyre idegesebb lett. Kü­lönösen a verébcsivitelést tartotta bántónak, kibír- hatatlannak. Képtelen volt aludni tőle. Költő lelküle- tét meghazudtolva pokol­ba kívánta már a világ ösz- szes madarát. Űton-útfélen méreg után érdeklődött. Arcán kemény, gonosz vonások jelentek meg, szeme vörös lett a kialvat­lanságtól. Mindenre el­szántnak látszott. Szána­kozással figyeltük. N emrégiben azonban újra a régi Z. mosoly­gott felénk. Arcvo­násai kisimultak, elége­dettnek látszott. A legrosz- szabbra gondoltunk. — Csak nem tetted el láb alól azokat az ártatlan teremtményeket? — szegez­tük neki a kérdést. — Nem, nem — mosoly­gott felénk megbocsátón a költő. Épp ellenkezőleg, bú­zát szórok eléjük. — De hiszen ezentúl még több madár jön oda! — Ja. csakhogy én a magvakat a szomszédom ablaka elé hintem. Bodnár István Dombrádi falukép. (Császár Csaba felvétele) Hatalmas iránytűként ma­gasodik Dombrád fölött a víztorony csillogó, ezüstös gömbje. Oldalán meg-meg- csillan a napfény, s ezzel a furcsa morzejátékfcal mesz- szetbbről magához vonzza a szemet, mint a templomto­rony. Igaz, régebben sem a templomtornyáról volt híres a falu — hanem a hagyma­szagról ... — Ingoványos, mocsaras területen épült fel a község. Aztán — Okos ötlettel — le­csapolták a kanálisokat, s kiderült hogy a határ igazi kincsesbánya. A falu népe rákapott a hagymatermesz­tésre. Volt idő — egészen a tsz-esítésig — miikor a domb- rádi hagymát közvetlen a makói mögött jegyezték. Mi­vel a portáktól messzi esett a föld, az emberek lóra kény­szerültek. S mivel lovuk volt. eljártak kupeokedni. Nagy távolságokra eljutottak jel­legzetes formájú szekereik­kel, melyekhez hasonlót sen­ki más nem használt, csak a dombrádiák. V!éress Sándor nyugdíjas pedagógus kicsit megpihen a múlt, ifjúsága idézésében. Tekintete az udvaron idő­zik, ahol a pázsit minden szál füve, s a nyurga törzsű díszfák az ő keze munkáját dicsérik. Akár az almáskert. A zsebkendőnyi telek olyan szép, amilyen csak egy va­lóra vált álom lehet. Sava­iéban az. Hiszen pár évtize­de legfeljebb álmodozhatott az egykori fiatalember egy ilyen szép, virágzó kis gazda­ságról. Ma már tudjuk: a tanító sorsa küldetés volt — akár­csak az édesapjáé. A felsza­badulás után Veress Meny­hért lett a helyi nemzeti bi­zottság elnöke. 1945-ben kép­viselővé is választották. Fia pedig arra született, hogy tu­dást adjon a gyermekeknek. — Szüleim húsz holdon gazdálkodtak. Apámnak a bátyám, anyámnak a nővé­rem lett a jobb keze. Sze- nettem a földet, de nekem nem jutott. Á család két kosztost tartott: ők lettek az jövőm zálogai. Amit ők fi­zették, abból taníttattak en­gem. ’42-ben végeztem Sá­rospatakon. Aztán visszajöt­tem a megyébe, mert haza­húzott a szívem. Dombrád a háború előtt vonzó kulturális centrum volt: idejárt polgáriba az egész környék. A főutcán egymást érték a kereskedé­sek. Működött itt két ma­lom és két olajütő, s szép számmal dolgoztak a tele­pülésen iparosok. Ám a tör­ténelem viharai itt sem múltak el nyomtalanul. — Sokan úgy érzik az öre­gek közül, hogy visszafelé fejlődünk. Néha . magam is azt gondolom: sok mindent elherdáltunk — folytatja Sándor bácsi. — Az ipar szinte teljesen megszűnt a községben. Most pedig, mint­ha visszafelé haladnánk, új­ra virágzik a kisipar. Az öt­venes évek vége felé jött az új divat, hogy a sok kisüzem helyett a nagyüzemeké a jövő. A két régi pálinkafő­ző még mindig megvan, de a malmok és az olajütők sorsa megpecsételődött. Az államosításkor megszűnt a polgári, s maradt az általá­nos iskola. Dombrád ma már kijsső terület. Vajon kit hi­báztathatnánk ezért? Vala­mennyi faluból mégsem le­het város. Ha mindent sor­ba veszünk, összességében nem lehetek elégedetlen a fejlődéssel... A községi tanács irattárá­ból előkerült hivatalos fel­jegyzés szerint súlyos nyo­mokat hagyott Dombrádon is a háború: „Megsérült húsz lakóház, a református, s az izraelita templom. Felrobbantották a tiszai fahidat, több közúti hidat. Ötvenöt hadiözvegy, 25 hadirokkant, 16 hadigon­dozott családtag és 2 hadi­árva maradt örökül a há­borúból." Most, negyven esztendővel később, aki végigsétál az ut­cákon, könnyűszerrel csokor­ba gyűjtheti mi mindennel gazdagodott a világégés óta a község. Harcsa Bertalan, a tanács végrehajtó bizott­ságának titkára — aki hét éve dolgozik itt — mint egy élő lexikon, fejből sorolja az eseményeket. — Elsőként, 1946-ban meg­alakult a földművesszövetke­zet. Utána létrejött a ter­melőszövetkezeti csoport, ké­sőbb lett bölcsődénk, műve­lődési házunk, orvosi ren­delőnk új, nyolc tantermes iskolánk, majd megszervez­tük az öregek napközi ottho­nát. A lakosság egészséges, vezetékes vizet iszik — nem­csak nálunk, hanem a hoz­zánk tartozó Tiszakanyáron és Űjdombrádon is. Még hosszan sorolhatnánk a látványos eredményeket, melyek közül az egyik leg­fontosabb: az életmódváltás. — Apám — mint a leg­több dombrádi — gazdálkodó ember volt. A Vasút utcá­ban laktunk. M'i hatan — szüleim, meg a négy gyer­mek — egy szobát, s kony­hát kaptunk a házból, amely másik felében nagyszüleim laktak. Jóformán csak ágyakból állt a berendezés. Legtöbbet a nyári konyhában tartózkodtunk, ahol a ke­mence volt. Édesanyám eb­ben sütötte a kenyeret. Van már vagy húsz éve, hogy utoljára ettem házi kenyeret, de ízét, amíg élek, nem fo­gom elfelejteni... Geri László, a tanács költ­ségvetési üzemének géplaka­tosa annyi idős, mint a bé­ke Európában: 1945 májusá­ban született. A felszabadu­láskor ugyan még nem élt, de hiteles tanúja a falu négy évtizedének. A változást a múlt és a jelen között saját sorsában hordozza. — Sok mindenre emléke­zem gyermekkoromból. Ti­zenkét-tizennégy évesen már egyedül hajtottam a szeke­ret. Szerettem, de a legked­vesebb számomra a mezei munka volt. Emlékszem, le­arattuk a búzát, aztán össze- hordtuk az életet az udvar­ra. Kazalba raktuk, s vár­tuk a cséplőgépet, amely házról házra járt nyár de­rekán. A szüleim nem egy­könnyen léptek be a tsz-be, de így utólag azt mondják, hogy nem bánták meg. Ettől kezdve megváltozott az éle­tünk. A fiatalember sorsa akár tipikusnak is mondható. 1961-ben elkerült falujából: tanuló lett Kisvárdán. Aztán egy darabig Nyíregyházán, majd Pesten dolgozott. — Itthon nem volt munka- lehetőség. Igaz, vonzott is a város, meg a jó kereset. Mi­kor megismerkedtem a fele­ségemmel, mégis visszajöt­tem, bár csak Demecserben kaptam állást. Egy ideig mo­torral jártam munkába. Az­tán megfáztam, nem bírtam a motorozást, ezért átjöttem a tsz-be dolgozni. Egy dara­big a szüleimmel laktunk a régi házban, ahol már pad- lós szobában aludtunk és gáztűzhellyel főztünk. Ké­sőbb elkészült a házunk, melyben már fürdőszoba is van. Kellett a pénz, így hát Kisvárdán próbáltam sze­rencsét, de egyre rosszabbul bírtam a bejárást. Mikor megtudtam, hogy a költség- vetési üzemben felszabadult egy hely, azonnal jelentkez­tem. Összesen 350 ember szá­mára van munka Dombrá­don. Geri László a szeren­csések közé tartozik, hogy otthon dolgozhat. Hiába sze­retné együtt tartani a csa­ládját, számítania kell rá, hogy a gyermekei szülőfalu­juktól távol kapnak majd munkát. — Legnagyobb gondunk, hogy kevés a munkaalkalom — sóhajt Harcsa Bertalan. — A mintegy 5 ezer lakos közül csaknem ezren ingáz­nak : főleg Demecserbe. Nagyhalászra, Kisvárdára. néhányan a fővárosba. Saj­nos rossz a közlekedés is. Nyíregyházára kisvonat visz, másfelé busszal utazhatunk. A zsúfoltság miatt épp a na­pokban kezdtünk tárgyalást a Volánnal. Ilyen feltételek mellett nem csoda, hogy 1970 és ’80 között majdcsak ezerrel csökkent a lakosság száma az elvándorlások mi­att. Azóta stagnál a létszám. S biztató, hogy a tervidő­szakban 300 új lakás épült, csaknem ugyanennyi házat pedig korszerűsítettek. A vb-titkár — ami az ipa­rosodást illeti — nem túl bizakodó. Belátható időn be­lül kilátástalan, hogy új munkahelyek létesüljenek a faluban. Kapaszkodójuk a Tisza, hiszen a dombrádi part egyre népszerűbb ki­rándulóhely. A jövő nem re­ménytelen, mert az itt élők szeretik falujukat. S ez biz­tosíték rá, hogy a község to­vábbra is virágzó marad ... Házi Zsuzsa Képviselőjelöltjeink Reménységük: a Tisza partja A szabadság négy évtizede Dombrádon

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom