Kelet-Magyarország, 1985. április (42. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-30 / 100. szám
Marosán László: A nap fiai “ Egy ember élete [Regényrészlet] r Ú gy okoskodtam akkoriban, hogy az lehet a legnagyszerűbb ember, aki a legjobban tudja megcsinálni azt, amit meg akar csinálni. Mert minden csak ezen múlik. Hogy mit és miről beszélgetünk, az nem jelent semmit. És ezzel a hitemmel, ha valamihez hozzá- kezdtem, ha csak egy mód volt rá, azt végig is csináltam, s erőmhöz képest a lehető legjobban. Parancsok egyszerű végrehajtása kibírhatatlan teher volt a számomra. Éreztem, hogy minden dologban van valami élet, amihez érdemes hozzá- férkőzni, s ami azért, hogy fáradunk vele, megfizet nekünk valamivel. Ha ez a viszony köztem és a munkám között nem tudott kifejlődni, ott csak a dac s talán vala-i mi előttem is ismeretlen virtus volt az, ami tartotta bennem az erőt. Tovább, azért is tovább, s még szívósabban bele, hogy minél előbb túl legyünk rajta. A műhelyben a fúrás volt a legnehezebb és legbutább munka. Az otromba gép meggyötörte a testemet, s ha a többi inasok bántani akartak, mint valami kínzószerszám elé, állítottak oda az otromba kerék elé. — Rajita, húzd meg! — mordult rám hol az egyik, hol a másik. — Rajta! Reggel hatkor elkezdődött ez a kálvária, és tartott egészen estig. Sokszor napokon keresztül. Rostákat szereltünk egy morva asztalosnak, és az öntött csapágyakat kellett nagyobb fúrókkal utána fúrni. Nem volt valami pontos munka, és éppen azért lehetett mellette ezt a gyötrő játékot végigcsinálni. Az öntött lyukak gödrösek és szögletesek voltak, a fúró részegen táncolt benne, az egésq gépet ide-oda rángatta. S a másik inas ördöngős ábrázatltal szorította a felső csavart, és szakadatlanul ordított : — Rajta, húzd meg! Rajta! Nem bírtam tovább, nem volt annyi erőm, hogy ujja- immal a hajtónyelet átfogjam. — Húzd, húzd, te gigerli! — üvöltötte a másik. — A gimnázium az jó volt, mi? De ez nem ízlik?! Most egész telkemből utáltam ezeket a gyerekeket. Elvadult utcakölykök, otromba parasztkamaszok voltak, akiket félig állatokká formált az élet, s akik még mindig nem tudták megbocsátani nekem, hogy akaratomon kívül iskolába jártam, s a ruhámon gombok, s a lábamon cipők voltak. Ha panaszkodni mertem, durván kiröhögtek, s mint valami szemetet, rám zúdították egész embertelenségüket. Ha káromkodtam, akkor az arcomba ütöttek, ha sírni mertem, akkor lefogtak, és majdnem halálra csiklandoztak. Egyszer, mint valami keresztény rabszolgát, meg- imádkoztattak, s én éreztem, hogy az embertelenségnek ezt a cselekedetét sohasem fogom tudni elfelejteni. Reggeltől fúrtunk, s már későn délután volt, amikor valamelyiknek eszébe jutott a kínzásnak ez az újabb módja. A felső csavar szakadatlanul dolgozott, s a kerék már kiszaggatta az inaimat és összetörte a telkemet. Keservesen sírtam. — Térdelj te! — mondta a fúró vezető. Szédültem, erőlködtem. — Térdelj te és imádkozz! Emberfeletti erővel küzdöttem. Nem akartam megadni magam. Milyen jó tett volna, ha még erőm tett volna hozzá, hogy a másikkal szembeugorjak, ha megszoríthattam volna a torkát, ha megfásult ujjaim között széttörhettem volna az egész komisz életét. De ehhez már nem volt erőm. Tudtam, ha fellázadok, egy ütéssel visz- szalök magától, s akkor minden rosszabb lesz. — Imádkozz, mert beledög- lesztelek! — mondta a másik, és láttam az égő szemeit, amint diadalmasan belém szúrja azokat. Tehetetlenül térdre ereszkedtem. — Miatyánk, ki vagy a mennyekben! — röhögte — No! Miatyánk... összeszorított fogaim fájdalmasan fölszakadtak: — Nem! Nem! A másik ingerlőén és könyörtelenül újrakezdte: — Miatyánk, ki vagy a mennyekben... Mint akit összemorzsoltak valami láthatatlan kezek, megadtam magam: — Mi a-a-fyánk — nyöszörögtem utána. — Hajtsd! Azért csak hajtsd! Ez jó olaj tesz rá! Ki vagy a mennyekben... A többiek ott álltak körülöttem. Mintha cirkuszt láttak volna, öröm és sötétség az arcukban. — Ki-i vagy a mennyekben. .. — No, tovább, tovább! A többiek ordítottak: — Gyű, te! Ne, gyű! Tovább, gebécske, tovább! — Sze-en-tel-tes-sék meg a te szent ne-e-ved. — Jöjjön el a te-e or-szá- god, le-e-gyen meg a te akaratod. — Miképpen a mennyben, azonképpen itt a földön is. Bocsásd meg a mi vétkeinket. — Miképpen mi is me-e- egbocsátunk az ellenünk vétkezőknek! — És ne vigy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól... A-men. A kerék lassan fölengedett, és visszajött a lélegzetem. — No, jól van! — mondta a másik, és egészen meg volt nyugodva. — Most mehetsz... Rozsda, gyere hajtani! Ha most látott volna az anyám, meghalt volna szegény az én nagy emberi fájdalmamtól. Egész testem csurom víz volt az izzadtságtól, a kezeim súlyosak voltak, s menetközben mintha a földön húztam volna őket (...) Még alig voltam fél éve a műhelyben, már ismertem az összes szerszámokat, és nagyon örültem neki, ha valahol rám bízták valaminek az elvégzését. Az volt a legnagyobb örömöm, ha valamin komolyan és odaadással dolgozhattam. Még nem voltam ura sem az anyagnak, sem a tulajdon kezeimnek, de ebben a birkózásban már benne éreztem a jövő tehetőségeit. Egy napon a mester odahívott magához, s azt mondta: — Nesze, itt van egy darab vas, reszelj belőle egy laposfejű csavart, és vágd rá a menetet, hogy ebbe a mutterbe belemenjen. Majd meglátjuk, tudsz-e már valamit? A munka nagy csu K itavaszodtunk végre a hosszú, szigorú tél után. Megzsendül körben a táj és megpezsdül a létek is. Nyúl szalad, ágak bogán a gyenge levél még üdezöld, s amit annyira vártunk, míg fagy csikorgott hajnali lépteink alatt: szárba szökött a tulipán és a kardvirág. Annyira vártuk. Pedig ezzel telik az étet. Mindig várunk valamit, s bekövetkezik. Tavaszok jönnék, hajtják az időt, időnket, mely minden rügyfakadással kevesebb... De most május van. A hosszú kóborlások ideje. A nyíló ablakok, repkedő függönyök friss ideje. A lányok ideje, akik messzire járnak, vagy valami régi ablakon hajolnak ki mosolyogva, s a gyertyás gesztenyék alatt hegedű szól, gombos harmonika nyekereg. Az alkonyok ideje ez, amikor csendes suttogás haitik a bokrokban búvó kerti padok felől. A szavak ideje és a nagy fogadkozásoké, amelyeknek ha érvénye nem is, emléke sok májuson át megmarad. Március után a május a legkedvesebb hónap. Közép- Európában ez az igazi tavasz, amikor már végleg eldőlt a harc az évszakok között. Autó kapaszkodik a homokos dűlőúton, csomagtarMÁ. tóján ásó és gereblye. V a munkát a föld meg a a csukló, s az elmereve gerinc. Várja a kis kuli tyó, hogy megreparáljá! szomszéd szeggel a szájé áll, kezében ácsszekerce, eget nézi. Két fecske hi át fölötte, majd eltűnte szembefényben. A szom cigarettát kotor elő, de n gondolja magát, és zse Nehéz megpróbáltatások napja volt ez. Dolgoztam és izzadtam, és ha egy-egy pillanatban boldog is voltam a sikeres munkától, órák hosszat aztán ká- bultan gyötörtek a kétségek. Ebéd után két cigarettáért másik vasdarabot kértem a Józsitól. Az elsőt, nem tudtam miért, elvágta a csavarvágó. — Szedd ki a forgácsot a fogak közül — mondta Józsi — és akkor jó lesz. Üjra nekifeküdtem a munkának. Az egész műhely a lármájával, a küszködő, káromkodó inasaival együtt elveszett számomra. Ügy éreztem, egy kis szigeten vagyok egyedül a satuval, a szerszámaimmal, sa készülő csavarommal. Mindent a tehető legpontosabban iparkodtam megcsinálni, s tisztán tartottam a környezetemet. Hét órára készen lettem. Szép, fényes fejű csavar volt az, amit kireszeltem, és köny- nyen járt a mutterben. — Vidd be az öreghez! — mondta a Józsi. — Elég jól megcsináltad. A mester innen is, onnan is gondosan nézegette: — Egyedül csináltad? — Igen. — Biztosan emlékszel rá? — Egészen magam csináltam! — Jól van, most menj a dolgodra. Ha iparkodni akarsz, akkor tesz belőled valami. Mindent szépnek és vidáman elevennek láttak a szemeim. A mester sovány, hosz- szú alakja anélkül, hogy észrevettem volna, ott előttem felhúsosodott, s mintha mosolygott volna rám a fáradt, három szál bajusza. Éreztem, hogy enyém a világ, és nincsenek napok és csillagok, amik nagyszerűbbek a lakatosmesterségnél. Francis Jammes A műnk; A munka nagy csup ki tejjel fej teli üre: ki szúrós és kémén} ki barmokat legelte ki gyantát gyűjt a; ki fűzfák vesszejét ] ki vén cipőt javít, fi és félhomályban él, s alvó rigók között s ki sző s míg a vetélc a kertben tücskök z ki kenyeret dagaszt, ki fokhagymát neve s langyos tojásokért XII ÜNNEPI MELLÉKLET
