Kelet-Magyarország, 1985. április (42. évfolyam, 76-100. szám)

1985-04-30 / 100. szám

KM ÜNNEPI MELLÉKLET 1985. április 30. TETTÉK, AMIT KELLETT „1944. december 3-án Szegeden nagygyűlésen ki­mondták a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front meg­alakulását. A felszabadított területen gyors ütemben jöttek létre a nemzeti bizottságok...” (Magyar történelmi kronológia) — Nem volt közigazgatás, fellazult a közrend, megszűnt a kereskedelem. Üjjá kellett szervezni az egész életet. Lé­nyegében ez volt a nemzeti bizottságok feladata. Dr. Székely Miklós, az egy­kori pátrohai szatócs fia, akit 1936-ban avattak jogi doktorrá, 1944 őszén még nem sejtette, hogy fontos szerepe lesz az új világ fel­építésében. Gábor Jenő — 1944-ben az egész csalá­dunkat deportálták. Nekem 1945 februárjában sikerült megszöknöm a koncentrációs táborból. Felszabadító láger­be kerültem, ott ismerked­tem meg Fodor Zoltánnal, aki miután hazatért, a párt­központban dolgozott. Ma­gam '45 szeptemberében ver­gődtem Magyarországra. Párttag lettem, s egyből a pártbizottságon kaptam ál­lást Kisvárdán. Ott ekkor már működött a nemzeti bi­zottság, melynek kezdetben a tagja, később az elnöke let­tem. Miklós bácsi egy pillanatra megáll az emlékezésben. Amit elmondott, az a háború utáni „békeviselt” nemzedék­nek egyszerűen történelem. Számára mindez maga volt az ifjúság. Negyven év távolából arcok búkkanmak elő. Csa­ládtagok, harcostársak, bará­tok, akik régen nincsenek már, de akiket elfelejteni nem lehet... — Ó, minek emlegetni azo­kat az időket! — sóhajt M. Leskü Jánosné, Erzsiké néni, aki maga is részese volt a sorsformáló eseményeknek. Kicsit szabódik, aztán bele­kezd a történetbe: — Az uram barátja, Koz­ma Ferenc nagy pártember volt. Ők ketten szervezték meg nálunk, Nyírkárászon a pártot. Mi meg, feleségek a Magyar Nők Demokratikus Szövetségébe hívtuk az asz- szonyokat. Még tanítókisasz- szonyökat is sikerült megagi­tálni! Tessék, itt a lista. Megsárgult iratok kerülnek elő Erzsiké néni táskájából — legelőször is az MNDSZ tagnyilvántartó könyve. Ben­ne sok tucat nyírkarászi lány és asszony neve. A többi irat a bizonyíték rá, hogy Erzsi néni '45 óta párttag, de volt tanácstag, s belépett a szak- szervezetbe is. Ám a papiírok arról hallgatnak, hogy hon­nan vette mindehhez a bá­torságot a törékeny, négy­gyermekes asszony, a nyír­karászi cserép- és betonké­szítő mester felesége. — Nem féltem én, szeret­tek engem a faluban. Meg mellettem volt az uram. Ügy gondoltam, hogy ami a fel- szabadulás előtt volt, attól csak jobb jöhet. Hát tettük, amit kellett. ★ A zűrzavaros időkben, '44 végén egy szabolcsi munkás- ember: Gábor Jenő mint ka­M. Lesku Jánosné Dr. Székely Miklós tonaszöfcevény bolyongott a világban. — Októberben Uzsoknál megszöktem. Hetekig bo­lyongtam, áfonyán éltem, amíg megleltem a szovjet ka­tonákat. Hosszú lenne elso­rolni, mi minden történt, amíg '44 telén ki nem vá­lasztottak engem is politikai munkára, s hazaküldtek Ma­gyarországra. Gábor Jenő szülőfalujába, Mándokra került, ahol ezek­ben a napokban még csírája sem igen volt á demokrati­kus átalakulásnak. — Először is a kommunis­ta pártot kellett megszervez­ni. 45. március 11-én mond­tuk ki a megalakulását, egy napra rá pedig létrejött a nemzeti bizottság. Főtt a fe­jünk, mert az volt az elő­írás, hogy több pártból kell a bizottságot megszervezni. így hát páran összeültünk, sorra vettük a falubelieket, hogy ki melyik pártba illik legin­kább: így készült el aztán a nemzeti bizottság névsora. — Mindenekelőtt gondos­kodni kellett a közrendről, s meg kellett indítani a város és falu közötti csereberét. Nem volt még só sem. Em­lékszem, Szatmárnémetibe utaztak érte. ★ 1949-ben kormányrendelet­tel feloszlatták a nemzeti bi­zottságokat, melyek meglé­tük alatt felbecsülhetetlen értékű munkát végeztek a de­mokratikus Magyarország megteremtésében. Űj felada­tokat kaptak tagjaik, akik ma már munkában megöregedett emberek. De akit csak meg­kérdezünk közülük, mind azt mondják: ha újra kezdhet­nék, mindent ugyanígy vál­lalnának. . . Házi Zsuzsa Részese a történelemnek Kozma Ferenc nyugdíjastól mindössze aranyit kiértem — amikor a város legrégebbi szákszervezeti tagjainak nyíregyházi találkozóján ösz- szetalálkoztunlk, — írja le nekem azokat a körülménye­ket, amikor jó négy és fél évtizede tagja lett a sütő- munkások szakszervezetének. Az első mondatokból bi­zony alig ígérkezett az ér- dekfeszító életút riportja: „Eleinte elkezdtem bejárni hozzájuk, aztán hallgattam a szemináriumukat, majd be­léptem.” Az ilyen életpályával, moz­galmi úttal ha ismerkedünk, jobbára ilyen egyszerűnek látszik az indulás pillanata, de alaposabb ismerkedés után a kitárulkozó emberről kiderül: részese a történe­lemnek, a maga szűkebb-tá- gabb körében szereplője, for­málója a magyar munkás­mozgalomnak. És közéjük tartozik Kozma Ferenc is... mmm *»*«•«* «rtmstn mm* mmtl »mm uwimnm «« Tagsági könyv-Áífgiifldsbvek Az első tagsági könyv 1939- ből Sáros,patakon lett pékse­géd, ott szabadult 36-ban, majd még ugyanezen az őszön több társéval együtt felkerekedett s gyalog indult el Budapestre, a remények városába, ahol munkalehető­ség ígérkezett. És mert Pa­takon ökölvívó is volt Koz­ma, hívták a „Vasúthoz” sportolni. Munkát mégsem kapott. Később mégis befo­gadta őt egy sportrajongó kisiparos. Erre a pesti „pá­lyakezdésre” máig is keserű­séggel emlékszik: „Dolgoz­hattam, de mint vidéki fiú Pesten úgy éreztem, ott még embernek sem néznek.” Ak­kor azután valaki mégis em­berszámba vette: munkástár­sai bevitték a szakszervezet­be. Eleinte csak úgy bejáro- gatótt, majd 1939-ben belé­pett. „öreg munkások, régebbi szakszervezeti tagok tartották a szemináriumokat. Politi­záltunk. Persze a szociálde­mokraták felügyelete alatt tanultunk, de ha egyszer nem jött tel a felügyelőjük, előkerült a kommunista iro­dalom is. . .” Kozma Ferenc az ökölvívó ifjúmunkás a szakszervezeti ,,R” gárdában ügyködött, biz­tosították a szervezett mun­kások rendezvényeinek nyu­galmát. Egy epizódra így emlékszik vissza: „Munkás­kórusunk jubileumi találko­zóját egyszer az egyik nyi­las-házban kellett megtarta­nunk. .. Hát akkor akadt dolgunk.. A pékek szakszervezete ra­dikálisan harcolt akkortájt. Főtitkáruk Marosán György volt. „Egy alkalommal a Mag­daléna utcai Vasas székház­ban gyülekeztünk: sütőmun­kások, feleségek. Vártuk a rendörtisztviselőt, hogy meg­kezdhessük gyűlésünket, amelyen a vasárnapi munka­szünetért akartunk szót emel­ni. A rendőr valamiért nem érkezett meg. Ekkor Maro­sán bejelentette: a gyűlést nem lehet ugyan mlegtartani, de vasárnap továbbra sem dolgozunk. A Magdaléna ut­ca környéke pedig tele volt riadóautóval.. A szervezett munkások, pesti pékek sztrájkot szer­veztek. Beteg, munkanélküli, elesettebb társaikért küzdöt­tek: vegyék fel őket hétvégi munkára, legalább éhbérért. Kozma Ferenc: ......elkezd­tem bejárni hozzájuk...” „A Ziegler kenyérgyárban dolgoztam. A vezetők állan­dó tárgyalásban voltak ve­lünk. Hajnalodon, még min­dig tárgyaltunk. Azután szól­tak az úgynevezett sárga szakszervezetnek, ezt azért hozták létre államilag, hogy letörje a sztrájkokat... Ami­kor ilyen céllal közeledtek a sárgák, mi a Ligetben le­blokkoltuk őket...” Kozma Ferenc is — sok társával együtt — gyakran volt munkanélküli. Elérkezett a háborús bevonulás pillana­ta, majd a túlélt pusztítás után a leszerelés, a béke per­ce is. A sárospataki, majd pesti­vé lett fiatalembert nógrádi feleségével együtt Szabolcsba hozta a sors. Kozma Ferenc szakszervezetének ajánló so­raival a kisvárdai járásban látott hozzá új munkájához; az MKP pártszervezeteinek indulásaiban segített, s a har­cos szellemű szabolcsi pa­rasztság körében szervezte a Földmunkások Szakszerveze­tét. Ott volt a földosztás munkájában, Nyírkárászon a Nemzeti Bizottság elnöke lett. Az utóbbi négy évtizedben a munkásmozgalom szabol­csi útját járta be Kozma Fe­renc. (Egy hónappal ezelőtt az Április Negyediké Érdem­rendet vette át.) Szilágyi Szabolcs érdezik a gyerekeim, hogy ez most miféle ünnep. Minek kell örülni ezen a tavaszi jeles napon. Nekik az ünnep sorbanállás az iskola udvarán, esetleg felvonulás hosszú-hosszú várakozá­sokkal, sípszókkal, kemény szavú rendre vigyázó nevelőkkel. Valóban mit lehet fe­lelni nekik? A történelmet elmondják az ünnepi beszédek. Jobbára évről évre ugyanúgy. Megpróbáltam a lehetetlent: mást beszélni, másképpen beszélni, mint amit általában ilyenkor szoktunk. Nagyon szép késő délutánunk, kora es­ténk lett ebből. Kiderült, hogy mint min­den munkában csak a kezdet, az első né­hány mondat volt a nehéz. ★ „Tudjátok a munka az olyan, ami nélkül az ember nem lehet meg, ami.. ” Nem ment. A munka a lecke, meg az is, ha a szemetet nekik kell levinniök. A munka az, ha anya mosogat, ha apa írógéphez ül, ha mérges, ha nyűgös, mert sok a dolga, mert esetleg haragszik valamelyik főnöké­re, vagy a főnöke rá. A munka az, ami miatt nem megyünk el sétálni, nem ülünk le beszélgetni, nem játszunk társasjátékot, nem tehetjük azt, amit szeretnénk. Nem tehettem mást, mesélni kezdtem. Egykor volt kisiskolás koromról, a budai Várról, ahová iskolába jártam. 1954. rom­má lőtt Budapestjéről, a háború utáni el­ső tavaszról. Egy keskeny vágányé csillesín vezetett le a Várból a Vérmezőre. A ro­mok között a sínnek is úgy kellett néhol utat csinálni, hiszen szomorú öleléssel egy­másra borultak a szemHen lévő házak. Azt hiszem, mindig éhesek voltunk, soványak, kiálló bordájúak. Feltehetően kócosak és esténként már piszkosak is, mert hiszen a reggel küldött el hazulról, és csak az este fogadott haza. Délig tanultunk, délben a Vöröskereszttől kaptunk egy pohár tejpor­ból készült tejet, és egy mindig elkeserítő- en vékonyra sikerült margarinos kenyeret. Délután az iskolatáskát halomba rakva mentünk a csillékhez, és hordtuk a romo­kat a várlfegy lábánál lévő Vérmezőre. Hányszor fordultunk? Nem tudom. Öt­ször, tízszer, csináltuk addig, amíg sötéted­ni nem kezdett. A gyerekek hallgattak, mert hiszen a háborúk minden története izgalmas a ma gyerekének, de aztán közbekérdeztek, hogy mit fizettek ezért. 1985-ben a ma gyereké­nek eszébe jutott az, ami nekünk ott ak­kor véletlen se jutott eszünkbe. Azt a te­jet és margarint fizették, de azt az örömöt is, hogy egyszer csak járhatóvá lett Lincz- lépcső és a Szabó Ilonka utca. Emlékszem azokra a május elsejékre. Azt el lehet felejteni, hogy honnan hova vonultunk, azt is, hogy ki állt mellettünk a sorban, de azt az örömöt, amit az újuló élet jelentett', örökre magában hordja az ember. És az élet a munkával volt egy, véglegesen és félreérthetetlenül. Ha az írás fotó lenne, akkor én a munkát a csille­toló gyerekekkel, az akkor ismert Kossuth- híd építőivel ábrázolnám. Ez él bennem. És egy kicsit ennek a pandantja, hogy ak­kor is voltak hitetlenek, kételkedő rossz­kedvű jósok. A Vérmező megtelt homok­kal méternyi, félméternyi mélyen. Parkot terveztek fölé, és a munka hiábavalóságát érezhette az, aki azt mondta, hogy a szét­lőtt köveken az elpusztult sorsok irtózatos törmelékhalmazán sohasem lehet park, so­hasem lehet élet. A munka hiábavalósága? A munka gyönyörűsége, hogy Budapest egyik legszebb parkja van ott. Később, és elmeséltem ezt is, immár hosszúnadrágos nagydiákként nyáron se­gédmunkásnak szegődtem el egy angyal­földi gyárban. Munkakönyvem első be­jegyzése ez. Diák voltam, magamra és sor­somra büszke. Foghegyről mondtam a jó napotot, és undorral néztem azt a csavar­hegyet, amiből ki kellett válogatnom az épeket. Féltem a rakodás közben borotva­éles késsé is változni tudó vaslemezektől, és sehogy se tudtam megérteni, hogy mi örömet találnak a körülöttem lévő embe­rek ebben a munkában. Aztán jött egy vagon lemez és az emberek engem az legyik legnehezebb helyre állítottak. A vasköte- geknek épített csúszdán. Kín volt, szenve­dés. Azt hittem, ítéletnapig tart, hogy órák óta nincs körülöttem más, csak az okvetlen szükséges pontos mozdulat. Az­tán pihentünk, és kiderült, hogy alig egy félórát álltam ott. Próbául szánták nekem, de mert álltam, kezet fogtunk rá, és egy kitűnő érettségi sem okozhatott volna na­gyobb örömet, mint az öreg brigádvezetö szűkszavú elismerése. Azóta is büszke va­gyok arra a fél órára, és azóta értem, tu­dom, hogy bármilyen munkában ott van ennek a csodálatos örömnek a lehetősége, ha megkínlódom, megverekszem érte. ★ Mire jók a történetek? Ahogyan a gye- rekjek hallgattak, abból tudom, hogy nem­csak jók, hanem szükségesek is. A telő idő szépíthet, változtathat rajtuk, de a tarta­lom magában hordja, amitől ember az em­ber. Ezt felismerni, tudn:. de mindennél fontosabban érteni és érezni már maga az ünnep. Kérik a fiúk, hogy meséljek még. Nem hiszik, szerencsére nem hiszik, hogy nincs minden estére egy-egy ilyen történetem. Vallatom magam, és akkor rájövök, hogy de hiszen lenne. Mindaz, amit az ember elvégez életében, maga a történet lehető­sége. Az eredménye pedig a változó világ. Személyes sorsunkban a mi boldogulásunk, de száz és százmilliószorosan megszorozva minden mozdulat, ami jó, pontos és hasz­nos volt valamikor már a körülöttünk lé­vő világ. Park a Vérmező felett, kert a tör­ténelemverte köveken. Az élet. Az egyet­len lehetséges értelmes emberi élet. Bartha Gábor K

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom