Kelet-Magyarország, 1985. március (42. évfolyam, 50-75. szám)

1985-03-09 / 57. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLET

1985. március 9.

r

VALÓSÁGUNK KÖZELKÉPBEN

■N

T

avaly, valamikor nyár végén a két ablak között a gyerekeim találtak egy zöld hátú legyet. Dög légy, mondtam volna undorodva, de olyan volt ez a kis halott, mint valamiféle smaragd ékszer. Felnőtté az őszben már sohase lehetett. Nagyító alá tettük. És lám máris csúnyult. Lábai kínnal begörbedtek. Megnéztük erősebb nagyítóval. Ott már végképpen szétesett az ékszernyi kép. A légy egy kis halott állat volt, semmi több.

★

Nem választottam ehhez az íráshoz szép bevezetőt. A szeretet groteszkjeit írom, nem tagadván azt sem, hogy írás közben van bennem valami félelem, hiszen amit szépnek, jónak, vagy igaznak, értelmesnek és

szükségesnek látunk az

nem bizonyos, hogy a nagyító alatt is szép marad. Ugyan ki tagadná, hogy a mi társadalmunkban a legtöbb ember, a legtöbb szülő szereti a gyerekeket. Olvastam már jó néhány határozatot állami gondozásba vételről, de tudom, hogy az ilyesféle tragédiák egyediek, hogy a szeretet gro- teszkjei ennél fenyegetőbbek.

A valóság, beláthatóan rövid időn belül olyan lesz, amilyenek a gyerekeink. Jó lenne hinni, hogy okosabb lesz, mert a ma tizenévesek igenis okosak, tehetségekkel fémjelzettebbek, mert a gyerekeink között sok a tehetséges. Ök máris igényesek. A szerencsésebbek közülünk egészségesebbek is lehetnek nálunk, a háborút megélt, a háború utáni ínséget megtűrt, vagy talán megkinlódott nemzedéknél. Miért hát bennem az aggodalom? Még édesanyám emberörökségéből való bennem a mondat: „Kisfiam, néha nem is az a fontos, amit adunk, hanem az, ahogyan adjuk, vagy elfogadjuk."

Mi közöm ahhoz a légyhez? Az ember kisajátíthatja a világot, ítélhet úgy, hogy valami kártékony, vagy valami hasznos, de magának az életnek a csodálatosságát aligha tagadhatja meg. Nincs élőlény, ami ne szeretné, vagy legalább a megszületésig, egyes fajoknál a fogamzásig ne messzemenőig gondoskodna az utódairól. Az ember? Címnek azt írtam, hogy a szeretet groteszkjei- ről írok. Nem azért mert a természetben vannak az ivadékokat felfaló szülők, hanem azért, mert a mi emberi társadalmunkban egyre többen vannak, akik az értelmes túlélést, a tegnapinál holnap erősebb ivadékot, az életképesebbet, a túlélésre képesét úgy gondozzák, mintha semmi közük nem lenne ahhoz, hogy milyen lesz ez a túlélés.

Bonyolult? Nem az ... Van bennem valamiféle aggály. A magunk túléléséért versenyezvén egy kicsit megfeledkezünk arról, hogy a következő nemzedéknek kell túlélnie minket. Jól vagy rosszul szeretjük-e a gyerekeinket? Szeretjük-e őket igazán? Ideáljaink, mert hiszen vannak, útra- valók-e a túlélésre? Nem az a bizonyos zöld hátú légy-e gyerekeink túlszere- tése. Aligha tagadható, hogy gyermekközpontú az a társadalom, amiben élünk. Ez bizonyítható a gyermekintézmények számában, a gyermekes családoknak adott kedvezményekkel, szociális juttatásokkal, a gyermekintézményekért vállalt társadalmi vállalásokkal.

Túl mindezen: a gyermekközpontú társadalom egyértelmű akkor, ha megállunk egy iskola előtt reggel, vagy délután, ha megnézzük a gyerekek ruháit, ha gondolatban összeadjuk a hátitáskák értékét, a gyerekeink hordta ruhák árát, ha összeszámoljuk, hogy hány gyereket hoz autó az iskolába, és hány gyerekért

zett programmal. Hasonlóképpen mint akármelyik másik szakkör. Eltelt néhány hét és a gyerekek, akiknek négyre kellett érkezniük háromnegyed háromkor már a szerkesztőségben ültek, és bár ötig tartana egy foglalkozás, még legszívesebben hat órakor is beszélgetnének. Nem az az érdekes, amit a

más, mint a világ felfedezésének lehetősége.

Nosza. A beszélgetésről beszélgettem a gyerekekkel. Más és más kötöttségekben. Kis és nagy iskolákban, falvakban és városokban. Kiderült: ott, ahol a felső tagozatosoknak is van napközijük, a gyerek

gyelmeztet arra, hogy kinővén a dajkált babakorból, eljutván az óvodák még emberméretű világáig, iskolásként belekerülnek egy olyan hideg, őszinteséget megfagyasztó felnőtt világba, amelyhez alkalmazkodni kénytelenek. Ez a kénytelenség az emberré válás képtelensége. Éppen a tehetségesebb gyerek lesz

Bartha

Gábor:

A szeretet groteszkjei

jön autó délben, vagy késő délután.

Jól állunk, jobban, mint bármikor eddig. A szeretet jelei látszanak a gyereken, a társadalmi szeretet, vagy ha úgy tetszik megkülönböztetett figyelem jegyei láthatók az iskolákban. Televíziók, számítógépek, a valamikori gyereknek, de még a régen végzett pedagógusnak is alig-alig nyomon követhető pedagógiai reformok, oktatási formák.

Jól állunk? Immár nyugdíjas iskolaigazgató ismerősöm szerint — jobban — ugyanő szerint sokkal rosz- szabbul, mint bármikor eddig. Mi hát az igazság? Az bizonyos, hogy o világ két- három évtized múlva olyan lesz, amilyenek a mostani tizenéveseink. Annyi szeretet, annyi megértés, annyi társadalmi figyelem lesz bennük, amit örökségül nekik hagyhatunk.

Engedtessék meg egy kitérő. Az a falusi gyerek, aki egy családban nőtt, aki libapásztorkodással kezdte, a gazdaságban való segítéssel folytatta, óriás felelősségek és gyönyörű játékok között élte a maga gyermekkorát. Felnőtté érve, akár a legszótlanabb édesapa — neki segített — a legzsörtölődőbb édesanya, — ő volt a szegénységben is kenyérízű otthon — megtanult egyféle világot. Munkafogást, termelési kultúrát, falut, hagyományt, viselkedési formák rendszerét.

A gyerek úgy élt a maga közösségében, ahogyan az „isten megadta”. Természetesen, szabadságban, de megtanulva közben mindazt, amire a felnőtt életében szüksége lehet. Az iskola, akkor, legfeljebb a kiegészítés lehetett ehhez. Nagyszerű tanítókkal, akik nemzedékeket neveltek, apáról ismertek fiút, leányról édesanyát, a magyar sorsból fakadón szűkösre formázott életükből példát arra, hogy megélni milyen nehéz.

Ha vallatom a magyar tudományt, a művészetet, az irodalom történetét, akkor kiderül, hogy a kis iskolák tehetséges emberek sokaságát bocsátották útra a százéves padokból, a petróleumlámpával világított, olajpadlós tantermekből. Űtravalónak tudtak adni egy olyan világot, ami tudással, emberséggel, meg- hódíthatónak látszott.

Leírom bármily kegyetlen, hogy ez a gyermekközpontú társadalom melyben most élünk, nem más, mint a szeretet groteszkje. Én sajnálom a gyerekeinket.

Én már második éve vagyok egy gyermekközösség, hetenként egyszer találkozó tizenévesekből álló társaság vezetője. Mindez riporter szakkörként indult, meghatározott és megterveszakkörben elmondhatok nekik, hanem, amint ez korán kiderült, mert hiszen tehetséges gyerekekről van szó, az hogy ők együtt lehetnek, hogy a másfelől jöttek találkozhatnak, hogy beszélgethetnek, kommunikálhatnak úgy egymással, ahogyan a túl zajos és túl zsúfolt, a túlórákkal és mellékfoglalkozásokkal tele életükben sohasem. A huszonnégy általam ismert szakkörös gyerek közül több mint tízen tanulnak nyelvet, tizenöten sportolnak, kilencen egy másik szakkörbe is járnak. Elfoglalt felnőtt is megirigyelheti a naptárukat, amikben majdnem annyi a terminus, a határidő, ami akármelyik felnőtt naptárában.

Miféle felfedezés ez? — kérdezheti bárki. Az ember társas lény és nincs abban semmi meglepő, ha a gyerekek keresik egymást. Más dolog, és erre már oda kell figyelni, hogy ezek a gyerekek sem tudnak, tudtak beszélgetni. Hiányzott a szókészlet, hiányzott a beszélgetések rutinja, gyakorisága.

Felnőttként elszégyelltem magam, amikor egy foglalkozás (tessék megfigyelni ennek a szónak a kegyetlenségét, amit a neveléstudomány manapság használ) vagyis magyarabbul, egy találkozás után a gyerekek bevallották, hogy itt az az érdekes, hogy felnőttekkel is beszélgetünk. Egész egyszerűen kiderült, hogy a ma tizenkét-tizennyolc éves gyerekének aktív és állandó, kielégítetlen beszélgetés igénye van. A beszéd nem

hajnalban, vagy kora reggel indul, és az este veti csak haza. Ahol nincs a nagyoknak napközijük, ott a gyerekek többsége „kis felnőttként” egy üres lakásban várja be a szüleit, akik éppen a legelegánsabb iskolatáskáért, a legszebb télikabátért, az iskoláig fuvarozó gépkocsiért vállalnak erejükön felül is munkát, elfoglaltságot. Az okkal és joggal kimerült gyerek, aki koránál és természeténél fogva tárulkozó, teleiratlan tiszta lap, még a maga családjában is legtöbbször csak ideges, fáradt, Gorkij szavával élve elhasznált „salak” felnőttekkel találkozik.

Lépjünk egy gondolatnyit vissza: a nagy létszámú osztályok pedagógusai is tehetetlenek amikor közelebb szeretnének kerülni a gyerekekhez. Lehet, hogy nem ide illő, de engedtessék meg nekem egy példa: ha kiskutyát nevelek, és kétszer-háromszor értelmetlenül megütöm, mert rosszkedvű vagyok, vagy fáradt, és nem érek rá megérteni, hogy a kölyökkutya örül nekem, akkor ez a kutya minden Telemelt kézben ütést fog látni felnőtt korában. Ha én egy nekem gyónni akaró, egy a maga gondjához felnőttpartnert kereső gyereknek — ütésként — azt mondom, hogy hagyj engem ezzel a „marhasággal”, akkor ez olyan, mintha megütöttem volna a gyereket. Nos, éppen az, hogy a gyerekeink nem tudnak beszélgetni, fiaz, aki erre az alkura képtelen.

Beszélgettem szülőkkel. Olyan gyerekek szüleivel is, akiket ismerek. És visz- szakaptam a sztereotip mondatokat, hogy hiszen ők mindent megadnak a gyereknek, mindent megvesznek amit kért, nem adnak kevesebb zsebpénzt, és a háztartási pénzt megcsonkítva is megveszik a legdivatosabb télikabátot. Ahhoz, hogy mindezt megtehessék, államok kell egy társadalmi versenyt, amely már-már olyan kegyetlen, mint a „fogyasztói” társadalom versenyei. És a felnőtt partner, a túlterhelt nevelő, a fáradt szülő között e felnőtt „normákat” megérteni nem, de elfogadni kényszerült gyerek, a felnőttséghez vezető út legnehezebb kaptatóján egyedül marad, vagy, és ez a rosszabb, kiszolgáltatottjává lesz minden, éppen a felnőttség ellen ható hatásnak, vagy közösségnek. Egyáltalán nem hálás vállalkozás, de beszélgetvén most már nagyon sok gyerekkel egyre inkább az az érzésem, hogy a mi gyerekszeretetünk, az a bizonyos zöld hátú légy.

Tizenhat éves kis versíró ismerősöm beszél magáról. Meghökkentő, de a harmadik valóban pontos és neki szóló válasz után elkezdi mondani, hogy mi az, hogy mi minden az, amit ő nem ért a világból, ö nem kapta meg az áhított magnetofont, pedig a szülők állítólag jól keresnek, a vonatról ismerős alkalmi munkás gyereke viszont motorkerékpárt kapott. És kérdezett tovább a gyerek, hogy miből jut emeletes házakra másnak, hogy miért él az egyik ember így, a másik úgy ... ? Nem olyasféle békétlenség ez, ami megmagyarázhatatlan lenne, de egyetlen mondatban választ adni rá valóban lehetetlen. Beszélgettünk tovább, és kiderült, hogy ez az anyányi kislány igazából nem tudja, hogy miből keres tízezer forintot az édesapja, nem tudja, hogy a pedagógus édesanya miért túlórázik délután. Nem is tudhatja. Soha ezt vele komolyan nem beszélte meg senki. Ha a múlt került szóba, akkor a szülők mondata „bezzeg”-gel kezdődik, és a beszélgetés folytatását elutasító kurta mondattal ér véget.

Elhinném, hogy az a nagyon tehetséges gondolkodó kis emberpalánta élete valamiféle kivétel, de nem az. Legalább ötven gyerekvéleményt őrzök arról, hogy a legritkább esetben beszélget otthon szülő és gyerek, hogy vannak dolgok, amiket otthon megkérdezni nem is érdemes.

A kérdés, és gondolom, hogy ez a jövő kérdése is, hogy vajon amikor az agyondédelgetett babából még emberi közösségbe kerülő mindenre kíváncsi kisember lesz, hogy attól az időtől, amikor a társadalom úgymond átvállalja a nevelés gondját, hogyan lesz ezekből a remek nyíltszívű kis emberekből befelé forduló „minifelnőtt” — a felnőttségünk minden hibájával együtt. Mi romlik el az óvoda és az iskola váltásakor, és mi romlik a gyerekek tízéves korától kezdve rohamosan tovább. Nem mentem fel az iskolát, de a jelen körülmények között nem is vádolhatom. Nem a gyereknek lesz idegenebb a szülő, hanem a gyermekének mindent, megadó szülőnek lesz egyre idegenebb a gyerek, és senki sem figyel arra, hogy legkésőbb tizennégy éves koráig, amikor a továbbtanulásról dönteni kell, a kisember már megtanulja az alakoskodást, megtanul küzdeni a másik ellen.

ö lenne rossz? Nézzünk magunkba mi felnőttek. Általában a produktumot követeljük a gyerektől, a magunk értékrendjét kényszerítve rájuk, de úgy, hogy nem hagyjuk rájuk örökül ennek az értékrendnek a valamikor tiszta és egyértelmű forrásait. Nem őriztetünk vele libát, nem barkácsolunk együtt, nem engedjük részt venni a családi közös tehervállalásban sem, hanem kiszorítjuk onnan, egy kicsit durvábban, kidobjuk onnan, mondván, hogy boldogulj magad.

Tudom, hogy nagyon sok szülő dühös most rám. Mert hiszen ők valóban azt gondolják, hogy mindent megadtak, és mindent megadnak a gyereküknek. A történelemben sok év is kurta idő. Emberileg talán érthető, hogy azt akarjuk adni, amiről mi valamikor gyerekként legfeljebb álmodoztunk. Zsíros helyett vajas, parizeles helyett sza- lámis kenyeret. A mozi első sora helyett legalább egy külön magnót, az egészséges gyaloglás helyett türelmetlen autós sietést az otthontól az iskoláig. Azt nem akarjuk, és egyre inkább nem is tudjuk adni, ami a felnőtté válás legtisztességesebb iskolája lenne, a család meghittségét, az egymással való foglalkozás mindennapos gyakorlatát, tehát azt, ami nekünk természetszerűleg megvolt. Hovatovább úgy tűnik, hogy a legkönnyebben meg- szerezhetővel vagyunk a legfukarabbak.

Nem vállalkozom, nem is vállaikozhatom rá, hogy ezt a gondolatsort befejezzem. Minden családban másként kell ezt végiggondolni, megbeszélni, és értelmezni is. Nagyon szomorú ember lennék, ha nem tudnának megcáfolni százan és százan, ha ez mindenütt így lenne igaz. Nyugtalan vagyok, mert sok helyütt így igaz. Nagyon szeretem, és éppen ezért féltem a gyerekeinket. Nem szeretnék úgy járni, mint az a bizonyos egyszeri, szülő, áki türelmetlenségében igaztalanul bántotta meg a gyerekét. És aztán ‘évek múltán mondta meg a gyerek, hogy nem haragudott ő akkor, csak nagyon szomorú volt az édesapára. A felnőtt a történetre már nem emlékezett, de a gyerekben ott maradt a seb. Ezért kell beszélni erről, önmagunk ellen vétünk ugyanis, ha gyerekeink el se mondják már ezeket a harag nélküli csendes, magányos szomorúságukat.

K

J